Friedeck 1983-84

Utolsó látogatás

Epheszoszi Hérakleitosz azt mondja valahol, hogy minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan, és a folyó áramlásához hasonlítva a létezőket, azt mondja, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Ennek a bizonyítéka volt az előző napi kirándulás, egyéb semmi. De nem, mégsem hallgathatom el a rossz ízt, amit a látottak mindkettőnkben kiváltottak.

Gyönyörű tavaszi napsütésben indultunk el, és kivételesen egyből rátaláltam az új Autobahn Zürichet elkerülő körívére (az előbbi alkalomkor félóránál többet kóvályogtunk, még földes mezeiutakon is), és így alig másfél óra múlva már be is kanyarodtam a Friedeck udvarába. Az úton mint egy leckét mondtam, soroltam el Pampának, századszorra már, hogy is volt 30 évvel ezelőtt, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mit is várok az aznapi találkozástól. Mint mikor Edmond Dantés, már mint Count of Monte Cristo visszatér a Château d’If várbörtönébe, vagy a sok szomorú vasárnap emlékéhez térek vissza, mikor „vártalak, kedvesem, száz fehér virággal”?! Egy biztos, hogy a „találkozás egy régi szerelemmel”-t nem dúdoltam, pedig akkora csalódást keltett, hogy olyant csak egy hirtelen kiábrándulás vagy egy, az elmúltak által már majdnem széppé varázsolt időszakból hirtelen valóságra ébredés okozhat. Feltűnt már az oda vezető úton, hogy az irányító táblákra nem Friedeck van kiírva, hanem Badi (strand). Úgy látszik, gondoltam, kiépíthették a mi akkori kis uszodánkat, vagy megtoldották valami fedettel, vagy nyilvánossá tették?! De ahogy a kocsiból kiszálltunk, azonnal láttam, hogy a három ott csellengő arab fiún és megszaporodott szemetes kukákon, na meg a ház sarkába összeeszkabált biciklitartón vagy motorgarázsféleségen kívül semmi nem volt új. Az ablakkeretek, zsalugáterek, ajtók egy-két éve újrafestve, de nem gondosan, svájci módra, hanem vastagabb réteget rá a régire, olcsóbb, gyorsabb, s le van tudva… Nem kell mindenbe belekötni, szóltam magamra. Az akkorra már, ezt nyugodt szívvel írom le, Láger és nem Ház főnöke éppen tűzoltókat vezetett körbe a szokásos félévi ellenőrzőútjukon, intett, hogy várjunk, mert rögtön jön. A földszinten a valamikori gyűlésekre és ünnepségekre szánt nagy teremben egy pingpongasztal és egy doboz focijáték körül unottan lézengett egy pár húsz év körüli észak-afrikai. Én hadartam, hogy „ó ez akkor nem így volt, ezt mi így és úgy”, de volt valami, amit nem tudtam szavakkal elűzni, az pedig a rettenetes bűz volt, ami a falakból áramlott, valósággal omlott ránk. Pampa már fordult is volna ki, vissza az autóhoz, de megjelent az adminisztrátornő, a „boldog” Rita, aki leültetett a főnöki irodában, kávéval, teával kínált, és elmesélte, hogy már húsz éve itt van, azelőtt valahol Basel körül ápolónő volt egy, a nagy betegeknek vagy végelgyengüléstől szenvedő öregeknek az utolsó útjukat megelőző elfektetőben. A heti háromszori végbúcsúk, az állandó haldoklás látványa után itt, a fiatalok között lenni, ez tette „boldoggá”, innen akar majd nyugdíjba is menni, ennél jobb állást el sem tud magának képzelni. Hogy a fiúk időnkét berúgnak és randalliroznak, hát ez hozzátartozik a fiatalsághoz, s még az is megbocsájtható bűn, hogy erősen lopnak. Itt most minden zárva van, a reggelit is az ebédlőben, közösen kapják, mert régebb a szükségletüknek mindig a többszörösét vitték fel a szobájukba, emiatt hamarosan megjelentek, majd elszaporodtak a patkányok és svábbogarak a házban .Egy percre magunkra hagyott, és én felfutottam az első emeletre, hogy megnézzem a valamikori első lakhelyünket.

Miután ma 94 lakójuk van, a valamikori társalgókat, TV-termeket, kis főzőkonyhákat mind szobákká alakítottak át, ami rendben is van, de hogy a fürdőszobákban az akkori hat mosdó helyett most miért van csak kettő, ez örök titok marad. Mint ahogyan az is, hogy miután odakint a házat majdnem körbeveszi a sok kuka, itt a folyosón miért bűzölög minden szoba előtt egy-egy 100 literes műanyag szeméttároló, azoknak tetején pedig a mosatlan tányérok ételmaradékkal. Köröskörül penetráns büdösség fojtotta meg, fedte el a régi képet. Rita megmutatta a konyhát, azt mondta, teljesen új, és én hiszem is, miért ne hinném, csak csodálkozom, hogy a hajszálra ugyanazokat a muzeális gépeket, amiket mi annak idején az előttünk ott működő korlátolt gyermekek intézetétől örököltünk, honnan és hogy tudták beszerezni?! A főzést (többnyire kuszkusz) egy-két segítséggel ő elrendezi ,az elmosogatásnál viszont akkora a tülekedés, hogy az már sokszor zavarja. A nagy üstben már főtt a víz, és a sok makaróni csak arra várt, hogy mi elmenjünk, ott állt még egy nagy fazékban is valami barnás őrölt hús, bő lében, tálalásra készen, az ebédlőben meg egy hosszú tálalóasztalon kis teástányérnyi saláták várták, hogy felszolgálják őket mint előételt. Meghívott minket is ebédre, de még a Pampa ügyes sminkje sem takarta el előlem a sápadtságát, gyorsan megköszöntem, és miután még egyszer meggyőződtem, hogy semmi sem tud a ’83-as meg ’84-es évekről, és sehol nincs egy azokra az időkre emlékeztető írás, emláktárgy, gyorsan elbúcsúztunk.

Hogy levegőhöz jussunk, javasoltam, járjuk körbe a házat, legalább megmutatom az uszodát s egyebeket. Nos, újabb csalódás ért, ugyanis az ide vezető úton látott „Badi” felirat hamarosan lekerül, mert a vízpumpa elromlott, és miután emiatt nem tudják cserélni és tisztítani a vizet, vagy vállalnak 150 000 svájci frank befektetést, vagy bezárják nyárára. Ez utóbbi mellett döntött a láger. Már most is csak egy csempéjét hullató medence, amely körül itt-ott az egykori zuhanyzó rozsdásodó csövei emlékeztetnek a régi időkre. Még körbejártuk az autóval Ramsent, nagy nehezen megtaláltam az iskolát, ahol Andris kezdte, és ez jó érzés volt, mint egy rád kényszerített vacak ízű menü után a fogmosás. Luzernbe is beillő, még ma is modern épület, és az utólag többszörösére növelt sportpályák. Kellett is ez a kis pozitívum, mert adott egy kis kapaszkodót, mikor Pampa megkérdezte: „Muszáj volt neked ide, Friedeckbe jönni Andrissal?” „Nézd, Pampa, ez a Friedeck nem az a Friedeck. Akkor az elején egy nagy család voltunk. És én meg voltam győződve, hogy ha az állam nyakán lógok, gyorsabban intézik majd az ügyünket, mintha elvállaltam volna a napi 30 frankot és egy olcsó szállodai szobát valahol Zürichben. Hogy járatom iskolába, ki fogja ki délben, ha én éppen valami alkalmi munkát kapok ésatöbbi? És nézd, itt vagyunk, együtt vagyunk, jól vagyunk. Friedeck miatt egyikünk sem hord gyógyíthatatlan sebeket. Persze, amit ma láttál, azt felejtsd el még ma.” Mi mást mondhattam volna akkor és ott neki?

Gondolatban újra ott voltam a brassói állomáson. A fogorvos barát, aki a Skodájával odavitt, és aki ma már odafentről néz ránk, akkor pár lépésnyi diszkrét távolságból velünk szenvedte végig a lelki gumiköteles mélybeugrás előtti búcsút. És akkor felgyorsult a film, láttam már a régi Fridecket, a Durchgangsheim für Asylbewerbert Svájcban, villanásra beugrott a kép, mikor végre megkaptuk a menekült státust, és végre, végre együtt lehetett újra a kis család, majd jöttek a munkával teli kemény évek és velük együtt az anyagi biztonság. És mára, mikor a gondolat nem a munkahelyi siker és az ezzel járó pénzhajhászás lila ködében fürdik, mintha egy zuhany alá álltam volna be, túlságosan erősre eresztve a csapot, sűrű, csípős sugárban zúdulnak rám az emlékek. És mi lett volna, ha nem jössz el? És mi ez az időnkénti ónos, szeles, aljasul magát a bőröd alá is belopó fuvallat, ami azt susogja, hogy bármilyen módon indultál is el, a végén a több száz definíció lezsugorodik: elkerülhetetlenül BUJDOSÓ leszel. Nem, nem, erről még ne, ez még messze van, még hoznak újélményeket az unokák, a világ is változik körülöttünk, még nem kell befele fordulni.

(Vége következik)