Minden terem padlóját vastag fekete motorolajjal kenték be, amely rondán bűzlött, és feloldotta az akkor divatos krepp-talpú cipők talpát. Egyébként nem sokan viseltek ilyen lábbelit, a kollégák nagy része szerény anyagi körülmények között végezte tanulmányait. Még mindig a lóden járta, meg a gumicsizma. Nem értettem a furcsálló pillantásokat, melyek az esernyőmre tapadtak, egy ócska, agyonjavított jószágra, anyámé volt valamikor. Később vettem észre, hogy senki sem viselt esernyőt – burzsoá csökevény volt, akárcsak a bunda.

Tizenkilenc éves voltam, cseppet sem felnőtt. Első egyetemi évem fő benyomásai: a teljes idegenség (mint aki a Holdról csöppent ide), a csalódottság (ez az egyetem? közepesfajta gimnázium-szerű) és az elvágyódás. Esős novemberi délutánokon a harmadik emeletről, a folyosóról kibámultam a piszkos ablaküvegen – messze dombok zárták a látóhatárt, én a dombokon túlra vágyódtam. A szerelem természetesen otthon maradt, valami homályos, beteljesületlen vágy képében. Zsuzsa – az első lány, akivel barátságot kötöttem a negyven ágyas teremben – nagyokat nevetett, amikor tudomást szerzett plátói szerelmemről. Zsuzsa emancipált zsidólány volt, vékonycsontú, magas, ideges, nagymellű, és csillogó barna szemeiben fény táncolt, amikor elmesélte, hogyan szerelmeskedett albérleti szobájában a fiújával:

– Nyitva volt az ajtó, hiszen átjáró szoba volt. Sanyi éppen „dolgozott”, amikor a vénasszony ránknyitott, pont a Sanyi pucér fenekére nyílt kilátás, haha! Persze azonnal felmondott, rikácsolva. Mégis, mit képzelt, hogy azért a 150 lejért szüzességi fogadalmat teszek?! És te? Még mindig azt a holdkóros pasast siratod? Sehol semmi?

Pironkodva kellett bevallanom, hogy „sehol semmi”. Zsuzsa táncdélutánokra cipelt, a bandával, kollégáival, mind jobb családból való fiúk, engem tiszteletteljesen körüludvaroltak, táncra kértek, de egyik sem próbált udvarolni. A táncdélutánokat a Viktória munkásklubban tartották, egy alagsorban, valahol a volt New York kávéházzal átellenben. Hihetetlen alakok kértek táncra, egyikükre sem emlékszem. Mindig „sikerem” volt, de senki sem „ragadt meg” mellettem. Zsuzsa éles szeme azonnal észrevette, mi fán terem az egyéniségem, és óva intett, nehogy engedjek az egyetemi irodalmi kör vezetőjének, valami Évának, aki – nem tudni honnan, talán abból kiindulva, hogy az apám költő – verseket kért tőlem, a köri felolvasás céljából. – Nehogy valamit odaadj ezeknek – figyelmeztetett, pontosan elhatárolva magát és engem ezektől, tehát olyasvalakiktől, akiknek fogalmuk sincs, hogyan kell öltözködni, enni, viselkedni, szeretkezni, s mint ilyenek, az irodalomhoz sem érthetnek egy jottányit sem. Zsuzsa véleményét túlzásnak éreztem, s valami ostoba feltűnési viszketegségből, vagy talán mert öntudatlanul is felszínre törekedett belőlem valami, amit magamban soha meg nem fogalmaztam, nevezetesen az író-mivolt, engedtem a noszogatásnak és középiskolás koromban írott zöngeményeimet a kör rendelkezésére bocsájtottam. Nevetséges klapanciák voltak, tökéletesen csengő rímekkel, hibátlan versmértékben – a köri bírálat megsemmisítő gúnnyal nyilatkozott róluk, hasztalan kelt védelmemre Szigeti tanár, a szelíd irodalomtörténész, valami képességeket emlegetve, no meg apám iránt érzett tiszteletből.

Apám árnyéka ott lebegett körülöttem, hirtelen kézzelfoghatóan lépett be életembe, hiszen „tananyag” volt, művét az erdélyi irodalomnak szentelt fejezetben tárgyalták. Ha végigmentem a folyosón, összesúgtak mögöttem: ni, az ott X. Y. költő lánya. A kommentárok természetesen abban összegeződtek, hogy „könnyű volt bekerülnie a magyar szakra” meg hogy „protekció”. Tény, hogy nélküle – bár óvakodott közbelépni érdekemben – nehezen vészeltem volna át a beilleszkedési folyamatot, amely a román nyelvű középiskola után szükségessé vált, hogy a teljesen új jellegű tananyagot anyanyelvemen elsajátítsam. Ez hamarabb bekövetkezett, mint várni lehetett volna, de tanáraim kezdeti bizalmatlansága is nagy volt. Gúnyosan csattant fel a kitűnő nyelvész Szabó Zoltán hangja, amikor valami román nyelvi kérdésben bizonytalannak mutatkoztam: „Sz. É. – erősen megnyomta a nevemet – nem tud románul?!”. Éle volt a kérdésnek, mélyen megbántott, igazságtalannak éreztem, olyasmit fejezett ki, hogy kedvesem, miért nem ment román egyetemre, miért nem maradt ott, ahol volt, miért veszi el mások (magyarok) helyét ezen a szakon? Igaz is, miért nem mentem például idegen nyelveket tanulni, kitűnő nyelvérzékemmel? Az angolt választottam mellékszaknak, élvezettel tanultam, hamarosan verset is fordítottam angolból. Miért? Megint miért? Hogy kerültem ide? Véletlenül. Talán sorsszerűen… Ha Bukarestbe megyek angol szakra (mint ahogy anyámnak, sajnos későn, eszébe jutott), mi lett volna belőlem? Fővárosi lakos? Diplomatafeleség? Világot láttam volna, vidéki újságíráskodás helyett? Párizst, Londont – Sepsiszentgyörgy és Alsócsernáton helyett?

Hiszek a végzetben, a sorsban: akkor is csak magamat láttam volna. Akkor is magyar író lettem volna, magyarul írtam volna meg belső tájaimon tett végtelen barangolásaimat. Sem többet, sem kevesebbet.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. február 28.