Az ember vagy vezet, vagy iszik: bort, konyakot, ki szódával, ki a nélkül. Én nem iszom, de nem is vezetek, holott autóm, sőt, szifonom is van, egyszóval autószifonos vagyok. Pórul járt szomszédjaim ugyan előre figyelmeztettek, én mégis vásároltam előbb egy használt kocsit, aztán egy autószifont. Az előbbi még aznap a szervizbe került, az utóbbit én vettem kezelésbe. Egy óráig ráztam, töltögettem. Semmi! Ráment tíz patronom anélkül, hogy megszusszant volna. Csupán a tizenegyediknél, hanem akkor feltartózhatatlanul folyt, sistergett.
– Kérem, kisasszony, ha nem zavarok – somfordáltam vissza ugyanahhoz az eladóhoz –, volna szíves kicserélni ezt a portékát?
Rám se hederített, úgyhogy szólíthattam volna Jeanne D’ Arcnak vagy bedőlt búbos kemencének is. Szótlanul tett-vett, amíg elő nem rántottam a kérdéses árut. Ez hatott: akkorát ugrott, mintha máris nyakon spricceltem volna.

– Parancsol?
Kifulladt hangon tájékoztattam.
– Értem.
Egy ránc már a közelgő vihart jelezte, amikor nálam jóval harciasabb vevő rontott az üzletbe. Kezében autószifon, mi is lehetett volna más. Erre határozott: kikapta kezemből a készüléket, kicserélte, becsomagolta.
Két nap múlva visszavittem.
– Az autószifon – emeltem magasba gyakorlott mozdulattal –, tetszik tudni, amit a tegnap, vagyis tegnapelőtt volt szíves becserélni…
Észrevettem a ráncot. Hiába, mégis csak vihar lesz. És úgy lőn! Méltatlankodva korholt, amiért napról napra zavarom, vigyáztam volna jobban erre az izére. Biztosan összevissza ütögettem, így nem csoda, hogy ez is bedöglött. Holott jó volt, teljesen hibátlan. Hibátlan áru, hibátlan kiszolgálás! – ez az ő jelszavuk. Végül, hogy a kioktatásból se maradjak ki, fölényesen folytatta:
– A szénsav, mint bizonyára maga is tudja, olyan brikett, azaz vegyület, mely nehezebb a levegőnél, ezért nyomás alatt cseppfolyósodik. Mint gáz illanó, és…
A többire, isten bocsá’, már nem voltam kíváncsi. Hónom alá vágtam az autószifont, és én is elillantam.