Szabó Zoltán nyelvész és mások – lassan megszoktak. Egyesek megelőlegezték a bizalmat. Mások felismerték, tapasztalt tanári szemük meglátta bennem, amit meg kellett látni. Ismét másoknak tetszettem. Saszet Géza, aki költő volt és bohém, két méter magas és hihetetlenül művelt, azért adott nekem átmenő jegyet logikából az első kollokviumon, mert – mint évekkel később bevallotta – „olyan szép szőke hajad volt”… Képtelen voltam a logikát, mint rendszert, diszcíplinát „bevenni”. Csodáltam Zsuzsát, aki hibátlanul zsolozsmázta a szillogizmusokat: Nem az a tarka farkú szarka… stb. Egy ízben ő is belezavarodott, és az egész csoport röheje közepette dühösen kifakadt: „Ej, farok, nem farok!…”. A többi tanár, asszisztens, lektor tiszteletet keltett bennem, emberi mivoltuk nem jutott el a tudatomig, évek múltán jöttem rá, hogy egyes évfolyamtársaim barátnői vagy egyéb személyes kapcsolatokat teremtettek velük. Elképedve hallgattam, már ötödéves koromban, hogy a langaléta, csipás szemű kollegináért, aki betéve szavalta a Zalán futását, a szelíd Sz. professzor szinte elvált a feleségétől… Hogy a szigorú, hidegkék szemű, hófehér, keményített köpenyes M., aki a finn nyelv hasonlóképpen hidegkék igéit próbálta velünk elsajátíttatni, évek múlva férjhez megy majd egy diákjához, csak azért, hogy egy gyermeknek adhasson életet, s aki – most már csalhatatlanul tudom – rokonszenvvel segített át a vizsgák zökkenőin, s hogy e rokonszenv kis női irigységből fakadt, azt hívén rólam, hogy annyi szerelemben van részem, amennyit óhajtok… Nem, igen nagy volt a tekintélytisztelet bennem, a tanár képzete feddhetetlenséggel párosult bennem. Ezért sohasem próbáltam kihasználni a rokonszenvet, csak sodortattam magam a hullámain.

Egyes tantárgyakban meglepetéssel vegyes jóérzéssel találtam otthon magam – például a kezdeti zökkenők után a nyelvtudomány diszciplínáiban. A szófejtés, az összehasonlító nyelvészet, a nyelvtani elemzés – a szó és rendszereinek vizsgálata szenvedélyesen érdekelt. Mint a rút kis kacsa, akit csirkének tartottak, s a vízre kerülve hirtelen boldogan úszni kezd: nagy élvezettel, szinte öntudatlanul ízlelgettem a Halotti Beszéd vagy a Mária-siralom szavait, minden előtanulmány nélkül ráérezve a furcsa írás, a szókapcsolatok helyes értelmére. Honnan tudtam mindezt? Az anyanyelv búvópatakként jött velem egy idegen közegben töltött – minden ember életében döntő – életszakasz, a serdülőkor évein át, a génekben lappangva kísért tova, hogy kellő helyen és időben felbukkanjon és megtermékenyítse a gondolkodás talaját. A sötétes tanteremben, a hátsó padban ülve (sohasem ültem elsô padban) kíváncsian mormoltam: „Szemed könyüel árad, En junhum buol fárad…” A nyelv, az anyanyelv, amelyet szinte az anyaméhből ismer az ember, amely egynapos kortól ott susog, zümmög, áramlik a fülünk körül, amely szülők, szolgálók, barátok fecsegéséből, vitáiból fonódik rá hallásunkra, amely beszüremkedik a tudatba kitörölhetetlenül kis ostoba dalok képében, olyanokban is, amilyeneket anyám dúdolgatott, hogy elaltasson: éjjel az omnibusz tetején / emlékszel kicsikém / de csuda volt, meg: leszek a cselédje / felmosom az elôszobát, vagy: a síromra, sírhalmomra / nefelejcset hozzatok… Mindezek olyanná válnak bennünk, mint valami örökhatású védőoltás: nem engedik megromolni nyelvi készségünket. Honnan marad meg bennünk az omnibusz meg a sírhalom szó értelme? hangulata? íze-zamata? A titokzatos búvópatak, az anyanyelv hozza magával bennünk, ez az antitest, az ellenméreg, amellyel be vagyunk oltva. Amely megvédett például attól, hogy az egyre terjedő kór, a kor divatos nyelvezete, az úgynevezett politikai zsargon roncsoló hatását kifejthesse bennem…

– Szemlér elvtársnőnek mi a véleménye? – kérdezte a szemináriumon Csehi Gyula, sokdioptriás szemüvege mögé rejtve tekintetét, amely humortól, iróniától és sémita intelligenciától csillogott. Vastag sálat tekert kétszeresen a nyaka köré, és mindig kissé rekedt volt.

Bosszantott a hivatalos egyetemi megszólítás, az „elvtársnő”. Hogy a fenébe nem találnak ki egyebet? Valami – milyent is – intellektuálisabbat? Hiszen egyetemen vagyunk, nem üzemben vagy gyűlésen! Fôként azon csodálkoztam, hogy Csehi Gyula, a kiváló, szellemes professzor is használja. Honnan tudtam, hogy Csehi Gyula kiváló? Hiszen nem ismertem irodalomtudományi munkásságát, sohasem hallottam semmit róla, fogalmam sem volt, hogy zsidó és hogy a neve felvett írói név, és hogy alig-alig úszta meg ezzel az egyetemi tanársággal állandóan fenyegető letartóztatását, az állástalanságot, a politikai számkivetettséget? Fogalmam sem volt róla, de tudtam, éreztem – honnan, hogyan? –, hogy Csehi Gyula kiváló. Hogy igazi. Igazi micsoda? Akkor nem tudatosult bennem, most tudom: értelmiségi vagy helyesebben entellektüel – igen, ezzel az idegen szóval. Így aztán csak bosszúsan csodálkoztam, hogy miért mondja ő is teleszájjal: elvtársnő. Rápillantottam, hosszasan, hadd érezze, hogy én tisztában vagyok mindennel. Talán meg is érezte. Talán több tisztánlátást, tájékozottságot tulajdonított nekem, mint amennyivel rendelkeztem. Tény, hogy mindig jó jegyeket adott félszavakból összeálló vizsgai feleleteimre.

Az „elvtársnőnek” a szemináriumokon nemigen volt véleménye. Nagyrészt a tananyag részleteinek nem ismerete, másrészt véleményének különbözősége miatt. Csalhatatlanul megéreztem, ha egy irodalomtörténeti tényt, írói életrajzot, művet „megpolitizáltak” valahol, és ingerelt, hogy Csehi Gyula és a hozzá hasonlók is ezt teszik. – Hát hogy nem szégyelli kimondani?! – háborogtam. Hallgattam azonban. Egyes kollégák ki-kiböktek ilyesfajta véleményeket, és nézetkülönbségeiket rossz jegyek képében látták viszont.

A „pulitika”, amely azokban az időkben oly drámaian nyúlt bele az emberek életébe, teljesen kívül esett az érdeklődésemen. Máig sem tudom, hogy került el engem nagy ívben mindaz, ami az ötvenes években „fennforgott” a társadalmi létben: talán apám akkori magatartása, szerepe az irodalomban, talán anyám illegalista múltja, de még inkább az értelmiségi lét akkori biztonságosabb volta – mindez közrejátszott abban, hogy alapvetően visszavonuló és passzív lényemet az események sodrán kívül rekesszem. Ha másként vélekedtem is sok mindenről, ami a kurzusokon és gyűléseken elhangzott – közönyösen hallgattam. Egyszer-kétszer szememre vetették passzivitásomat, de „pozitív tulajdonságaim”, „felkészültségem” és „meggyőződéses materializmusom” sokat nyomott a latban, így hát békén hagytak. Az, hogy nem jártam templomba, tudtomon kívül nagy előnyömre volt; nem is sejtettem, mennyien járnak misére a diákok közül. Sohasem érdekelt és nyűgözött le semmilyen dogma – sem vallási, sem politikai –, így hát ezt javamra írhatták, bár nem került semmiféle erőfeszítésembe.

Életemet bizonytalan üresség tartotta hatalmában. Tétován tengtem-lengtem a városban, anyám távoli rokonaihoz jártam ebédre vasárnap, és valamire vártam, magam sem tudtam, mire. Az első félévi kollokviumok után hazautaztam vakációra.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. március 6.