Hidd el az ősznek,
míves elméletnek,
hogy vége –
vége levélnek, fénynek,
szenvedélynek –
kihunyt mint bor parazsa,
tűz-daru elfúló hangja,
felhőbe borulva
ék-vonulása,

de tél-porcelánba zárva,
értelmed még fellapozza
a béna visszhangokat
és virrasztja éjszaka-hosszat
az olvadó csonkokat –

kutatja hamvukba rekedt
régi csatatereket:
hány igaz hallgatás
és téves szóbogáncs
porlad mint selejt,
– baráti jobb kezek –
hány erőltetett menet
győzte le
az álnok rejtelmeket.

A szerző fotója