Kolozsvár – Brassó. A 6-7 órás út minden kis állomását ismertem. A vonat bezötyögött a késő éjszakába, s a rosszul megvilágított állomásokon, Kőhalom után, már egyre fokozódó örömmel és várakozással figyeltem kifelé az ablakon. Tudtam, láttam, bár vaksötét volt, hogy már ismerős hegyvonulatok zárják a szemhatárt, hogy ott kuporog a város a Cenk kúpja alá bújva, és vár. Kétségtelenül engem.

Ez az érzés végigkísért egész életemben. Magyarázat nincs rá. A város tulajdonképpen sohasem várt engem, soha nem is voltam hozzá tartozó: semmilyen kapcsolatom nem maradt vele az évek során, a tájon kívül. Hogy lehet egy tájjal kapcsolatban maradni, s az emberekkel semmilyenben? Úgy látszik, lehet. Vagyis: gyanítom, hogy mivel életbevágó emberi kapcsolatok, illetve azok törvényszerű fiaskója – mostanig – nem következett be számomra a szülővárosomban, mindig ide menekültem vissza, mint valami anyaméhbe, a város középkori burg-jellege, zártsága, talán tárgyilag is fokozta ezt a biztonságérzetet. Most – amikor a kapcsolatteremtés kísérlete és kudarca már itt is bekövetkezett –, igen, most már innen is menekülök. Hová? Kifelé önmagamból, más lehetőség nincs.

Havasan rajzolódtak ki az ismert hegyek körvonalai a szemhatárra: a vonat bedöcögött az állomásra – a régi, sárga épületekből álló állomás létezett még akkor. Csak itt hull ilyen hatalmas pelyhekben a hó, sehol máshol ezen a világon. Taxi nem volt – mivel mentem hazáig? Képtelen vagyok visszaemlékezni. Autóbusz? Fiáker? Tény az, hogy a havas, világos éjszakában félelem nélkül érkeztem meg a Vár utcai kertkapu elé, és felbaktattam a sok lépcsőn, amely a hatalmas fenyő alatt vitt fel a házig. Megérintettem kesztyűtlen ujjaimmal a háromemeletes ház rücskös-fehéres falát, amely ismerősen simult ujjaim alá. Beléptem a barna, finomra pácolt kapun, és megnyomtam a villany gombját, amely, míg az első emeletig jutottam, kialudt, ismét meg kellett nyomni, hogy kis zümmögéssel tovább égjen, amíg a lakásajtóig jutok, a második emeletre. Beillesztettem a fehéres fémkulcsot a zárba, meghúztam egy kissé a fémgombot – az ajtó csak így nyílt ki. Ha most álmomból felébresztenének és ki kellene nyitni azt az ajtót, a kezem csalhatatlanul elvégezné ugyanazt a mozdulatot és érezné, amint a kulcs engedelmesen megfordul a zárban, s az ajtó kitárul.

Beléptem, felakasztottam az ostoba formájú irodai fogasra a kabátomat – ezt a fogast végighurcoltuk anyámmal egész életünkön, sohasem cseréltük ki, most is itt meredezik dísztelenül az előszobában –, és beléptem a szobaajtón. A langyos melegben, amelyet a központi fűtés teremtett, s a félhomályban anyám egyenletesen lélegzik, azt a különös, semmihez sem hasonlítható szagot árasztva, amely egyedül csak őt jellemezte: egy kínosan tiszta, soha nem izzadó, teljesen aszexuális test kipárolgását, amely évtizedeken át a szekrényben őrzött használatlan fehérneműk és levendula, meg a kölni és parfüm teljes hiányából teremtődött, meg valami bizonytalan tej- és arckrém szagából, amelyet a világon bárhol azonnal felismerek, s amely a gyermekkort idézi.

A csend, a sötét nem tart soká: anyám riadtan ugrik ki az ágyból, álma könnyű és rémüldöző, mint az ingerült vadállaté. Hajszolt, szorongó élete során mindig úgy aludt, hogy bármely neszre felriadt és rémülten sápítozni kezdett, felkorbácsolva saját és környezete idegeit. Ha valami bajom volt, gyomorgörcs, vagy ki tudja, mi egyéb, lihegve, rémülten ugrott ki az ágyból, szinte tébolyultan rohangált fel-alá a szobában, majd előkapart valamit – egy hőmérőt, egy pirulát, egy fecskendőt – az apró piros fiókból, beadta nekem, és mind a ketten megnyugodtunk, függetlenül attól, hogy az orvosság használt-e vagy sem… Rémült szorongásaimat, hipochondriás rohamaimat semmi sem csillapította jobban, mint ez a képtelen szertartás, vagy kis, finomujjú, energikus, száraz bőrű kezének érintése, amellyel a homlokomat dörzsölgette.

Néhány hónappal ezelőtt, kísérteties újrajátszásaként mindezeknek, ott csetlett-botlott mellettem, ócska, elrongyolt pongyolájában, öregen és közönyösen, immár semmivel sem törődve igazán, elmeszesedett agyának szánalmas és gonosz rögeszméin kívül, s tanácstalanul bámulta, hogyan rázza a vigasztalhatatlan sírás a testemet, hogyan szenvedek egy számára teljesen értheteten dolog – a csalódás, a megbántott szerelem, a feltétel nélküli veszteség és lemondás – görcseiben. És akkor reflexszerűen dörzsölni kezdte homlokomat elöregedett, de ugyanolyan finom és langyos, energikus ujjaival, és a könnyeim, amelyek órák óta feltartózhatatlanul folytak, elapadtak…

A kezdeti ölelgetés és lelkendezés hamarosan megszakad, mert – hogy-hogy nem – kirobban a veszekedés.

– Drágám – kiáltozza – jaj, de örülök, hogy hazajöttél!! Hogy utaztál? Milyen volt az egyetem? Hogy vizsgáztál? – folyik egy darabig, majd tekintete megakad a cipőmön s azonnal elkomorul, homlokán mérges ráncba fut a bőr, és a hangja rikácsolásba csap át:

– Már megint vettél egy pár cipőt! Minek annyi cipő?! Hiszen a szekrényből már kiomlanak a jó, viselhető cipők! Ez nálad már patologikus, ez az állandó vásárlás. Új, új, új legyen, aztán nem érdekel, hogy én a szájamtól vonom meg a falatot, hogy az egyetemen tarthassalak?!

És belelovalja magát ebbe az elképzelt sémába – hogy ő „a szájától vonja meg a falatot” –, és ordít, bele az éjszakai csendbe, a szomszédok, társbérlők legnagyobb megrökönyödésére, akik, bár ismerik jól, mindig megdöbbennek azon, hogy mit tud úgy ordítani azzal a szegény, szelíd lányával? Ráadásul éjjel?

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. március 13.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ