Kezdjük a személyes élménnyel. Én azt, hogy éppen rendszerváltás zajlik, hogy találkoztam a történelemmel, egyetlen emlékezetes pillanathoz tudom kötni. Éppen felmostam a lakás kőpadlós helyiségeit, fölhangosítottam a tévét, a fizikai munkát fülön adagolt szellemi élvezettel színesítve. Grósz Károly beszédét közvetítették a sportcsarnokból, párttagokkal töltötték meg zsúfolásig az arénát, és az egypárt vezetője (a Kádárt leváltó első ember) megjósolta a hamarosan bekövetkező fehérterrort. A gyerekek játszanak a gyerekszobában, fővesztés terhe mellett tilos ilyenkor kilépni a frissen mosott kőre, csavargatom a rongyot, háttérből hallgatom a tévé hangját. Az ország lakossága éppencsak megkóstolta a politikai aktivitás lehetőségeit, aláíró ívek köröztek mindenfelé a vízlépcső ellen, ismét hallgatni érdemes a Szabad Európa Rádiót, naponta történt valami biztató, megmozdult a nép, megingott a hatalmi struktúra. Vidéken is szervezeteket alapítottunk, előadókat hívtunk, nemzeti ünnepeken alternatív megemlékezéseket tartottunk, újságcikkeket írtunk, élveztük a fölpezsdült közéletet. És természetesen folyt a mindennapi élet a maga medrében, a lakást takarítani kellett.

Egyszercsak ott ültem a tévé elôtt, s figyeltem az erô demonstrációját. Majd’ egymillió tagja volt az MSZMP-nek, s hogy őket meg lehet ijeszteni egy felelősségrevonás túlzó víziójával, erre akkor döbbentem rá. Hogy egy aktivizálódott kisebbség hangoskodik itt demokratikus jelszavakkal, de az erő a másik oldalon van, ha ezek tényleg megijednek, akkor jöhet a szükségállapot, a rendteremtés. (Lásd a lengyel példát!) Kis köreinkbe eljártak óvatosan az egykori ’56-osok, és óvtak bennünket, mondván: ti nem ismeritek ezeket, engem a családom szeme láttára vittek el bilincsben, pedig csak a Nemzeti dalt szavaltam el azokban a napokban… Mosolyogtunk fiatal derűvel, elmúltak azok az idők, most más a nemzetközi helyzet. És azóta beszélgettem a romániai forradalom résztvevőivel, és pontosan ugyanezt az érzést fogalmazták meg a történelmi pillanatokról, amit én átéltem a tévé előtt. Úgy éli meg az ember, hogy billenékeny egyensúlyi helyzet állt be, holnapra fordulhat így, és alakulhat úgy.

Visszatekintve nagyon okos az ember. A történelem egyjelentésű, nincs értelme a „mi lett volna, ha?” típusú kérdéseknek. A jelen mindig billenhet erre, és dőlhet arra. Hitler vagy Sztálin? Az aktuális pillanatban mindkettő rossz választás, és ott a Molotov-Ribbentrop paktum, fönnáll annak az esélye, hogy összefognak egymással… A történelem erővonalai csak utólag rajzolódnak ki, a jelen idő mindig többesélyes. A nagy fordulatok utólag válnak egyértelművé. Sokat vártunk a rendszerváltástól, de a nagy többség kivárásra játszott. S a múlt, a pártállami idők mostanság dívó átfestése bizony néha gyomorforgató. A könyv*, amiről írok itt, az emlékek fölidézésével is segít emlékezni arra a hangulatra, eseménysorozatra, amelyben bizony nem volt annyira egyértelmű az átalakulás akarata, a hatalom nem belülről bomlott le a reformerők bomlasztása nyomán, hanem a világhelyzet alakult úgy, hogy a nagy Szovjetunió föladta, elvesztette a fegyverkezési versenyt, nem tudott/akart odaállni helytartói akarata mögé, és nagyobbrészt békés eszközökkel (másutt forradalommal) ledőltek a festett kulisszák.

Romsics Ignác, mint könyve előszavában megírja, Prohászka Imrétől kapott egy halom fotót, egy dokumentumkötetet kívánt a fotoriporter megjelentetni, s ehhez kérte föl a történészt, hogy írna rövid magyarázó szövegeket a képekhez. Aztán ez lett belőle: a rendszerváltás összefoglaló története. Gazdagon dokumentált eseményvázlat, a magyarországi folyamat előzményei, erővonalai, történései az eltelt bő évtized távolságából. Életünkből történelem lesz, ha belegondolunk, 15-20 évesek azok, akiknek semmiféle emlékük nincs erről és a megelőző időszakokról. Mi, az átélők, egy-másfél évtized elmúltával történeti kútfőkké, adomázó öregemberekké válunk, akiket kikerekedett szemmel hallgatnak az ifjak, hogy tényleg nem lehetett csak úgy külföldre utazni, meg mindenki kötelezően tanulta az orosz nyelvet… Meg kell magyarázni a gulyáskommunizmus kifejezést, a legvidámabb barakk konnotációit, sőt arról is vannak édesbús történeteink, mennyire nem tudtak az anyaországi magyarok arról, hogy a határokon kívül milyen szép számmal s mekkora elnyomatásban élnek testvéreink.

Ahogy a régmúlt krónikása a véletlenül fennmaradt néhány emlékből, legendából, használati tárgyból próbálja rekonstruálni az egykor történteket, úgy a közelmúlt kutatója a bőség zavarával küzd. Újságok, dokumentumok köbméterei állnak rendelkezésére, hogy kihámozza belőlük a fontosat, a jellemzőt, azt, amit történelemnek tekintünk. A rendszerváltásnak is sokféle értelmezése, magyarázata, „olvasata” van manapság, formálják a pártérdekek, alakítják a csalódottságok, másképp látják a folyamatok nyertesei és vesztesei. Romsics Ignác törekszik a tényszerűségre, széles nemzetközi hátteret fest a magyarországi történések mögé, igyekszik minden szereplőt jelentőségének megfelelő terjedelemben ábrázolni, mert a fölkavarodott közéletben föltűntek a percemberkék, voltak akkor jelentősnek tűnő kezdeményezések, amelyek egyszerűen elfelejtődtek, és voltak nevetségesnek látszó figurák, akik érdemtelenül felemelkedtek a fölszálló áramlatokkal. A történész objektivitásra törekszik, módszere a távolságtartás.

Arról egyszerűen fogalmam sincs, hogy azok számára mennyire érthető a könyv, akiknek nem kapcsolódik hozzá a személyes történelmük. Bizonyára születnek még művek erről az időszakról, földolgozzák a párttörténetek saját dicsőségüket, talán irodalmi ábrázolások is lesznek, s a hosszú élettel megajándékozott főszereplők meg fogják írni memoárjaikat, kerülnek még elő dokumentumok. Szóval, egyre árnyaltabb és egyre távlatosabb lesz a kép az idő múlásával, valóban történelemmé érik az, ami egykor az életünk volt. Most még a jelenbe nyilallik egy-egy korai torzsalkodás a pártok csecsemőkorából, ami előrevetíti a mai harcok őskonfliktusait.

Nem térünk ki a könyv részletes ismertetésére, csupán egy-két mozzanatot emelünk ki, amely megfogta érdeklődésünket. Az amerikai külpolitika húzásai a hidegháború éveiben – így utólag – logikus stratégiai lépések sorozatává állnak össze. A „nyitás” politikájának első kedvezményezettje Románia, méltó jutalomban részesül azért, mert nem vett részt a Csehszlovákiát megszálló Varsói Szerződés közös túrájában. Fölélénkülnek a kapcsolatok, megkapja Románia a legnagyobb kedvezményt a kereskedelemben, fölveszik a Valutaalapba… Azután nyit az USA előbb Lengyelország, majd Magyarország irányába. Az ideológiai, gazdasági, fegyverkezési verseny közben fokozatosan előtérbe került az emberi jogok kérdése. A be nem avatkozás elvének formális tiszteletben tartása mellett a Nyugat a szólás- és véleményszabadság, a politikai foglyok meg a másként gondolkodók ügyeit kezdte firtatni általános szempontból. És a siker nem maradt el, rendszerváltások sorozatába torkollott a sikeres föllazítás. Csak nem volna szabad elfeledkezni arról, hogy a nyitás első lépése Közép-Kelet-Európa legundorítóbb, az emberi jogokat két lábbal taposó diktatúrájához vezetett. Félreértés ne essék, ez nem a könyv, hanem az események kritikája. A győztes határozza meg a beszédmódot, ő tematizálja a közbeszédet, azaz a siker utólag minden ballépést igazol. Hogy 20-25 millió ember szenvedett évtizedeket? Bagatell. Az emberi jogok szószólói miért nem vették észre, vagy miért nem akarták látni, hogy mi folyik Romániában?

Némelyek szerint a XX. század az emberi történelem legrövidebb százada, kezdődött az első világháborúval, zárult a kelet-európai rendszerváltásokkal. Pontosabb megfogalmazásban: ennyi ideig tartott a nagy bolsevista kísérlet. (Volt azért más is a múlt évszázadban.) Ez a szemlélet történelmi vargabetűnek tekinti a baloldal világrend-átrendező próbálkozását, amelynek kudarca után az emberiség visszatérhet a normális útra. Ennek a világlátásnak terméke a rendszerváltás nagy metaforája, már nem emlékszem, ki találta ki, de széles körben mondogatták, idézgették. Olyan – még sosem-volt – próbálkozásnak vagyunk részesei, mintha valaki halászléből próbálna akváriumot csinálni. Visszafordíthatatlan folyamatokat akarunk megállítani, életet lehelni a holtba, meg nem történtté tenni a múltat. Stefan Heym mondta a két Németország egyesülésekor: az NDK ezután lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Igen. De mit tehet az, akinek ez a lábjegyzet adatott életnek? A két világrend harcából győztesen került ki az egyik, mert jobban bírta a versenyt, hatékonyabb volt, emberibb életet biztosított a benne élőknek. De abban nem lennék olyan biztos, hogy ez a jó világrend, csak annyit mondhatunk, hogy a másik rossz volt. Tapasztalatból beszélünk.

És kérdés még a rendszerváltás után kialakult helyzet. Először azért, mert belénk épült az elmúlt néhány évtized, különleges képességeink alakultak, fejlődtek az elviselhetetlen elviselésére. Visszasírunk „vívmányokat”, és nosztalgikusan gondolunk a teljes foglalkoztatottságra. Meglehet, ki kell halniuk azoknak a generációknak, amelyek a szocializmus körülményei között szocializálódtak, hogy valóban polgári társadalommá válhassanak az egykori népi köztársaságok. Másodsorban nem vagyunk meggyőződve, hogy a világ jó irányba megy, hogy a globalizáció meg a világpiac meg tud birkózni a maga teremtette kihívásokkal. És – lehet, hogy ezek is a régi reflexek – úszkálunk valami zavaros, langyos lében össze-vissza. Tessék mondani: ez már az akvárium, vagy még mindig a halászlé?

*Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás (Prohászka Imre fotóival). Rubicon-Ház Bt., Budapest, 2003. 328 oldal, 4980 Ft.

Forrás: Romániai Magyar Szó, Szinkép melléklet, 2004. március 20.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ