Két éve házasok és ritkán szeretkeznek. Férj és feleségként is bujkálnak a világ szeme elől, mint félig még kamasz, de már bűnbe esett szeretők. Menekülnek városról-városra, a zsúfolt külvárosi negyedeket keresve, ahol nappal elnyeli őket a zűrzavaros emberi nyüzsgés, éjszaka pedig az olcsó bérházak senkire sem kíváncsi, arc nélküli személytelensége. Fontos azonban, hogy új és ideiglenes szállásuknak balkonja legyen távoli a szomszéd másiktól. Nem sétálnak kézenfogva a parkokban, nem andalognak összesimulva, és amikor együtt mennek valahova, lehajtott fejjel sietnek. Ez így van egymásra találásuk kezdetétől, bennük azzal a riadtsággal, félelemmel. Nem a szerelmük, hanem a bujkálásuk és riadtságuk áll férfi és női együttlétük középpontjában, tartja giroszkópként egyensúlyban azt. Tudják szokatlan állapotukat, de nem beszélnek róla, az tabu, egymásra találásuk titka, és az húzta ujjukra a jegygyűrűt.

Tabu, titok. Meggátolja őket gyakoribb szeretkezéseikben, közébük áll, de ugyanakkor egymáshoz is láncolja őket hűségnél, ragaszkodásnál erősebben. Szertartás az, násztánc. Állandóan jelen van, kíváncsian nézi vergődésüket, ahogy kerülik összezártságukban szeretkezésük fölkínálkozó alkalmait, s amint az egyre szorosabban vonja köréjük a gyűrűjét. És amikor vágyuk fölizzó parazsa már égeti a húsukat, nem egyszer szétrebbennek, kulcsra zárkóznak, mindegyikük saját szobájában. Menekülnek tág szemű riadtságukban attól, ami a megtörténés után vár rájuk, s aminek nincs neve, szólni nem tudnak róla. Az nem bűntudat, kóros szemérmesség, hanem félelem, a kiszolgáltatottság testi, lelki megpróbáltatása, ahogy szeretkezéseik után átváltoznak, és idegen, távoli lesz számukra addigi énjük. Rejtegetniük kell új énjüket, és az kettejük titka, amit nem oszthatnak meg egymással sem. Hány napnak kell eltelnie szeretkezésük után, hogy mindez elsimuljon bennük és előtérbe kerüljön megint mindennapjaik hétköznapisága… De az a titok akkor is ott lapul kettejük között a maga képtelenségében, és aztán azon kapják magukat, hogy őzek riadtságával futnának megint messze szeretkezési alkalmaiktól. Viaskodnak nem a másikkal, nem önmagukkal, hanem állapotuk titkaival, melyeknek nincs helyük a szavak világában. Tudnak mindent kölcsönös, de megnyilvánulásában oly ellentétes megpróbáltatásaikról, és némaságukban áltatják magukat azzal, hogy utolszorra történt, és bezárva életük titkainak kazettájába megőrzik egymásra találásuk emlékeként.

A férfin mélységes depresszió lesz úrrá ritka szeretkezéseik után. Össze akar omlani emberi bensőjének tartóváza, önmagába veszve kimeríthetetlen vágyaival szembeni tehetetlenségként. Elnyeli a depresszió feneketlen kútja, és elébe tárja énjének szűkösségét, a kiüresedést, az önfeledtség hiányát. Kozmikus elvágyódás vonja kínpadjára, és annak a kínpadnak a boldogsága lép énjének helyébe. Nem földi szomorúság az, ami olyankor hatalmába keríti, a beteljesülés talajából virágzik ki, de a csillagok felé nyújtózna, a mindenséggel rokonítaná magát süketen és vakon a földi dolgokra. Annak a szomorúságnak, elvágyódásnak minden terhe visszahull rá az elérhetetlen csillagos égbolt alatt. Úgy rendezik ritka szeretkezéseiket kint a balkonon, hogy az egybeessék az első csillagok kigyúltával az ég bársonyosan sötét kupoláján, és ő azt hiszi, hogy azok a sarkosan tündöklő csillagok beléje költöznek, és ő csak engedelmeskedik parancsuknak. Nem földi szomorúság keríti hatalmába, és olyankor a nőnek meg kell kötöznie, hogy ne tehessen kárt önmagában, ne ugorjon le a balkonról, a csillagoktól kérve számon valamit. Nappal alszik, majd éjszakák hosszú során át belevesz a csillagok nézésébe, eligazodva a csillagképek között, amelyeknek legtávolabbjai is társai lesznek kozmikus elvágyódásában, hogy új énje bejárja a bejárhatatlant, a kimeríthetetlent. Fájdalmának depressziója feloldódik, és ő mozdulatlanul fekszik még napokon át szomorúságának boldogságában.

Meddig tart ez így, nem tudja, depressziója nem ismeri az időt, mint ahogy azt sem tudja, hogy szeretkezésük és depressziója közül melyiknek a foglya, hol kezdődik az egyik, hol a másik, és mikor egyesülnek, mikor válnak el egymástól.

Ritkán szeretkeznek, de sosem álmuk bódultságában – nem is alusznak egy ágyban – vagy köznapi dolgaik homokóra-pergésében. Kerülik, odázzák, járják újra násztáncuk szertartását, és valaki más végzi helyettük mindennapjaik történéseit, a háztartásuk oly csekélységekre redukált dolgait, lapozza olvasmányaikat, látogat el egy-egy múzeumba, ahol kihaltak a termek, bóbiskol a teremőr, és hűvösségében, távoli korok kőszerszámait nézve biztonságban vannak. De mindez csak pótcselekvés. Keringenek násztáncukban, várják riadt, édes holdkórosságban ösztöneik csúcspontját, amikor az levet minden józanságot és köteléket magáról és löki őket megpróbáltatásaik karjába. Szinkronban vannak, de nem gügyögnek gyöngéd szavakat, nem kacarásznak, komorságot súroló ünnepélyesség ül ki arcukra, és nyújtóznak tétován, lustán, mintha nem is tudnának mozdulataikról, s mint akiknek helyre kell igazítaniuk tagjaikat, hogy alkalmasak legyenek titkaik befogadására. Ujjaikat, kezüket, ajkukat sétáltatják a másik testén, és behunyt szemmel lépnek mind följebb szeretkezésük oltárára, áldozatnak kínálva föl saját magukat.

A nő nem nézi a csillagokat. Fekszik a hátán a férfi mellett álomnál könnyedébben, gondolatokat nem ismerő feloldódásban, és ringatja parttalan ölén női létének nyugalma. Az a nyugalom félelmetes közömbösségében, érzéketlen méltóságában, akár a parttalan földi óceánok, addigi énjének helyébe lép sötét mélységeivel, kiismerhetetlenségével. Átadja magát neki, kielégítettsége barbár nyugalmának, szerelemtôl megmámorosodott lankadt testének korlátlan szabadságával. Nem a férfi mellett fekszik, a barbár, mámoros nyugalom óceánja ringatja a lét sötét mélységei fölött. Az nem ő, az másvalaki, vagy éppen az az igazi ő, nem tudja eldönteni, de nem is gondolkozik rajta, nem igyekszik megmagyarázni magának semmit, csak annyit tud, hogy rejtegetnie kell a világ szeme elől azt a barbár nyugalmat, amelyik ott van testének minden tagjában, mozdulataiban, járásában és sugárzik női létének minden porcikájából. Szeretkezéseik után napokig nem is lép ki az utcára, és azután is lehajtott fejjel, gyorsan lépked, bő porköpenyét szorosan összefogva magán, mintha az a parttalan nyugalom le akarna hántani róla minden fölöslegest, sugárzón föltárva női létének kihívó diadalát. Megpróbáltatás, félelem, őzek nagy szemű riadtsága. Igyekszik nem gondolni semmire, várja a napok múlását, a dolgok elsimulását.

Ritkán szeretkeznek, odázzák apró ravaszságok praktikáival, menekülnek vissza szobájukba, amíg vágyuk csúcspontján esztelenül átadják magukat neki, vállalva másik énjük kínjait. A nő a barbár nyugalomtól való rettegést, a parttalan óceán termékeny sötét mélységeit, a férfi meg a kozmikus kiüresedés tehetetlenségét, depressziójának kínpadját. Süketen, vakon lépnek föl áldozati oltárukra.

Tudnak minden kölcsönös, de oly ellentétes megpróbáltatásaikról, azzal áltatva magukat, hogy az utolsó volt, és hátat fognak fordítani egymásra találásuk titkának. Nem szólnak róla, nem beszélnek meg semmit, de újra és újra elhatározzák, és menekülnek, költöznek városról-városra.

Egy férfi és egy nő. Valahol az Orion csillag alatt, néptelen, olcsó fürdőhelyen, ahol az égbolt kéznyújtásnyira van, az éjszakák buján melegek, és fülükben az óceán, szüntelen hullám-morajlásával.

A férfit a bungaló kicsi verandáján találják meg elvágott torokkal, hátracsuklott fejjel, fennakadt szemével az égboltot nézi, néhány halvány csillag még pislákol – a nő tetemét pedig a hajnali halászok, ahogy ringatja hullámain a parttalan és sötét mélységekkel teli óceán.

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. március 27.