Mindig csodálkoztam, honnan szedi elő anyám ezeket a kliséket, amelyeket képzelt és valódi szenvedéseinek kifejezésére használ? „Őrizkedj a barátoktól, a hízelgőktől!”, Istenem, óvj meg a baráttól, az ellenségtől megóvom magam én!” „szeretteim”, „céda”, „rongyember”, „az egy morál-insanity”, „elpusztították”, „legénnyel hentereg” stb. Rájöttem, hogy az irodalomból, olvasmányaiból – amelyek nem is voltak rosszak – vette őket, valamilyen torz komikummal vonták be szenvedélyes kitöréseit, a támadott alanyokról nem is beszélve, amelyeket ez a fogalmazás valamilyen tisztátalan réteggel borított be. Amikor anyám szónokolt, magamat bárgyúnak, ostobának éreztem, a támadott felet (főképpen ha férfiakról volt szó) gonosz szándékúnak, mocskosnak, undorítónak. „- Ki az, akivel levelezel? Biztosan valami csóréfenekű! Hogy te mindig kiket tudsz felszedni!? Hát ilyen borítékban írnak egy úrilánynak? Vigyázz, mit csinálsz, ha lehet. rontsd el az életedet valamilyen csirkefogóval!” stb.

Mindig hihetetlenül komolyan vettem minden szavát, mégis nevethetnékem támadt, amikor a „szájamtól vonom meg a falatot”, „úrilány”, „céda”, „szeretteim” kifejezéseket hallottam, bár akkoriban még vérig sértettek anyám skandallumai. Akkoriban tényleg azt hittem, hogy a szájától vonja meg a falatot, nem jöttem rá, hogy képtelen beosztani a pénzt, hogy rendezetlen és rendetlen, hogy hihetetlenül fukar, ugyanakkor pazarló is, s hogy – erre akkor sohasem gondoltam – irigyel, mert szép és kívánatos vagyok, s az új holmi, bármilyen olcsó és konfekció is … jól mutat rajtam. Évek múltán kórosan elhatalmasodott rajta a zsugoriság (ezzel a szóval) és a félelem, hogy meglopják, annyira, hogy a fürdőhelyeken magával cipelte a csekkönyveit és aranyóráját, nehogy én itthon meglopjam (?!), hogy aztán a fürdőhelyen valóban ellopják (vagy elveszítse) az órát, felbolygassa az egész fürdőt, idegrohamba kergetve a vezetőséget, milíciát, mindenkit…

Végre csend van, anyám kimerült és kielégült a hangos, érveket túlkiabáló veszekedésben – elaludt. Hevesen dobogó szívem lassan csillapodik, feszültségem felenged, belesimulok az otthoni éjszaka csöndjébe, neszeibe, szagába, élvezettel simítom arcomat a megszokott ágyneműbe, a frissen húzott párnához. Minden idegtépő lárma, patália, képtelenség ellenére: itthon vagyok, s csak itt vagyok itthon. Semmibe tűnik a negyvenágyas terem, a motorinaszag, az idegenség stressz-hatása; mintha sohasem mentem volna el otthonról, minden megy a régi módon, a tárgyak, bútorok, hangok ugyanazok. (Így lesz ez később is mindig: bárhová megyek, visszajövök majd e hangok, bútorok, tárgyak közé, és soha, semmilyen módon nem találok majd magamra, csak közöttük.)

December vége. Későn hajnalodik. Átadom magam a vakáció örömének, és későig akarok aludni. Mégis még sötét van, amikor felrezzenek: a redőny résein vörös fénynyalábok hatolnak be és táncos rajzokkal díszítik a piros muszlin drapériát és a szemközti falat. Tudom, hogy a házmesterék – már rég nem azok, egyenrangú lakók, de csak így nevezzük őket – disznót vágtak, s azt perzselik lenn a kertben, a várfal tövében. Bár nem eszem abból a disznóból – anyám rangon alulinak tartja „ezekkel” barátkozni, pedig milyen hasznos kapcsolat lehetett volna a székely faluból városra parvenüsödött család, amely a faluból hízott ilyen kövérre, de minden vágya a városi életforma volt –, boldogsággal tölt el a piros fény, a mesebeli hangulat, amely a havas kertbôl ezzel a fénnyel a szobába osont, karácsony jöttét ígérve. A „szent ünnep” mesebeliségével nyűgöz le, semmi köze a valláshoz, olyan öröm forrása, amelyet nem nehéz teljesen magamnak megtartanom, hiszen senkitől sem függ. Rég nem hozom kapcsolatba a családi ajándékkal, vacsorával, de mindig megtartom – fenyőt díszítek, az évek során egyre kisebbet. Elmegyek Brigittéékhez, akiknek szász karácsonyát szívből csodálom: a hatalmas fenyőt az óriási, csodálatos fehér gömbökkel, a pirosgyertás adventkoszorút, a finom szárazsüteményt. Brigittével szánkázni megyünk a Pojánára, és nem vesszük tudomásul, hogy az élet kikerülhetetlenül készül összecsapni a fejünk fölött…

Anyám is felkel, megfőzi a kávét, és elrohan a betegsegélyzőbe, ahol dolgozik, a piacra, pártgyűlésre. Egyetlen érzelem kerít hatalmába: a megkönnyebbülés, hogy kint van az ajtón, hogy egyedül vagyok a szobában – nem a lakásban, ugyanis tele vagyunk társbérlőkkel, akik, amikor anyám nincs otthon, panaszkodnak nekem, beszélnek, sápítoznak. Megfürdöm a csempés fürdőszobában, amelynek ablakából a Cenkre lehet látni, a mélykék-szürke, még árnyékos decemberi égboltra, amely a kelő nap sugaraitól kap egyre erősödő fényt. Megiszom a tejeskávét, és leülök a fura alakú, piros- zöld íróasztalhoz, amelynek fiókjaiban még apám írópapírjai és -szerei árválkodnak – és valamit firkálok, rajzolok vagy olvasok.

Semmi sem hiányzik. Minden tökéletes.

*

Hiába telik el közben három egyetemi év – köztük az 1956-os – semmi sem marad belőlük a jövő számára. Otthontalanság- érzés, társtalanság, élet-mimikri, betegségek. 1956. november 3-án tör rám az első fekély-krízis, aztán kollokviumok, vizsgák, vakációk, udvarlók, telik az idő, tartalmatlanul. Nem emlékszem olyan érzésre, amely azt bizonyította volna, hogy éltem. Pantomimszerú az, amit teszek, ahogy mozgok. Még mindig csak készülök, magam sem tudom, mire?

*

Az a tavasz. Akkor törik meg első ízben a magány jégpáncélja. Akkor kezdődik az a folyamat, amely felmutatja, hogy életem nemcsak a magány bélyegét viseli – viselhette volna. Először életemben – és ez az alkalom szerencsésen egyesült az első szerelemmel – társra leltem, és vele haladtam tovább egy darabon. És azon a szeles áprilisvégen kemény, fagyos szél fújt. Aztán csepegni kezdtek a jégcsapok, minden susogott, pattant, feszült, riadozott, diadalmasan megindult az olvadás és felrobbant a tél jege, alóla kibukkant – teljes fegyverzetben – a tavasz.

A Szent Mihály-templommal szemben, a vegetáriánus vendéglő előtt találkoztunk április 15- én, délben fél egykor. Éhes voltam és türelmetlen, fázósan toporogva vártam, a két fiú végre elbúcsúzzon és menjen a fenébe, hogy ebédhez ülhessünk végre. Katinak azonban fecseghetnékje volt: unalmamban a szőke, magas, soványabb fiú markáns arcát vizsgálgattam. Végre búcsúzkodni kezdtek, és félfüllel hallottam, amint azt kérték, hogy menjünk ebéd után együtt moziba. Tudtam, hogy Paul vár rám, a szász orvostanhallgató, aki szerelmes volt belém, és felkomorlott, hogy végigunom majd vele – szokásos módon – a vasárnap délutánt. Fázós, éhes szomorúságomat az egész világra kiterjesztve elhatároztam, hogy ebéd után hazamegyek, felkuporodom a dívány sarkába és Nietzschét fogok olvasni, s ha háziasszonyunk, Daróczi néni be meri dugni a fejét az ajtón, konokul hallgatni fogok, amíg ki nem megy. A csakazértis-hangulatba beleillett a Nietzsche-olvasás is, az egyetemen szó sem esett róla, otthonról cipeltem magammal a nagyapám könyvtárából maradt Korszerűtlen elmélkedéseket.

Egy kissé sötét lett már az olvasáshoz. Nem gyújtottam villanyt, egy darabig üldögéltem még a dívány sarkában, aztán felálltam és az ablakhoz léptem, hogy összehúzzam a függönyöket. Ahogy kipillantottam, megláttam Katit, aki az újonnan megismert diákok egyikével a járdán az ablak alatt állt. A fiú felpillantott. Kinyitottam az ablakot:

– Kati, mit álldogáltok kint ebben a szélben? Jöjjetek be – és felvillanyozódva kiszaladtam, hogy ajtót nyissak.

(Folytatjuk)

* A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. március 20.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ