Papír arról, hogy jó vagyok

Legalább tizenöt évig nem történt aztán semmi ebben az ügyben, ami nem jelenti azt, hogy elmúlt a sóvárgásom a magasban sikló gépek után, csak hogy abban az egészségtelen szakmai közegben vergődtem, ahol semmiféle haladást nem néztek jó szemmel. S ha meg akartam tartani az állásomat a légitársaságnál, meg kellett fogadnom, hogy nem fontolgatom a továbbtanulást sem – mert ezzel kényelmetlen helyzetbe hoznám akkori feletteseimet. Cégen belüli előmenetelre még ennyire sem volt szabad gondolni. Másrészről meg ott volt a másik beteges dolog, amit adott pillanatban annyira elhittem, hogy harminc évesen ikegve sírtam a tiszteletemre rendezett sörpartin a Jágerben, amiért megöregedtem. Az elképzelés mai napig nem sokat változott és a trend sem, hogy ha valaki harmincat betöltött, és addig nem lelte meg a helyét, akkor azt követően erre nem is lesz alkalma. Harmincötön túl pedig szakmailag le is írják az embert, ha addig nem vergődi magát pozícióba. S én meg azt éreztem, sehol sem vagyok, ráadásul onnan a seholból még haladni sem lehetett semerre, mert, mint a csiriz tapadt körbe rám. Ezt a hülye felfogást mai napig nem lehetett teljesen kiirtani odahaza és nagyon sok helyen másutt sem, ami generációk tragédiáját okozta s vonja maga után eztán is. A csiriz meg kezdett megkötni, amikor – bosszúból talán – felbuktattak, és feltételekhez kötött igazgatói kinevezést kaptam a légitársaság helyi képviseletén. Annyira nem érdekelt a kinevezés, hogy a feltételek pláne nem tudtak mérvadóan bármit is befolyásolni az életemben. Milyen fura, hogy épp arról beszélek, mennyire lehetetlen előbbre lépni, s ugyanakkor panaszom van az előléptetésemre. És a sorsomon kívül állók nem értik ezt, kétféleképpen dobozoltak be ezt követően: vagy azt hitték, valamiben hazudom, mások meg azt, hogy elkapott a gépszíj és kompromisszumra jutottam a kényelmesebb – és a nyájas szemlélődőnek csillogóbbnak tűnő – életért cserébe. Egyik sem volt igaz, a kompromisszumra meg nem hogy képes, de alkalmas sem voltam. Egy politikailag diktált közegben azt éreztem, meghaltam, de ha nem, akkor is eltemettek, vagy arra készülnek. Ezért éreztem, hogy engem nem kineveztek, hanem ide buktattak. Innen könnyebben lehet zuhanni, míg szakmámban nem hogy nem tudtak kivetnivalót találni, hanem véletlenül mindenféle elismerésekre és hivatalos diplomákra szert tehettem. Papírom volt róla, hogy jó vagyok. És hát a papír! Az itten, kérem, az atyaúristen…És a véletlenek olyan primitívek és filmszerűek voltak, hogy nem győzök hálát adni a sorsnak és annak, hogy a gőg, a butaság és a lustaság együttesen olyan nagyszerű reakciót produkál bizonyos emberek személyiségében, hogy amikor legrosszabbat akarják, akkor teszik a legjobbat. Lényegében kinyitották nekem az ajtót, és betessékeltek egy kiképzésre, amiről kiderült, hogy életem egyik nagy dobása. Nem amiatt, amit ott tanultam. A tanulást magamban ejtettem meg kicsivel előtte s aztán sok éven keresztül. Hanem a papír miatt, amit imént említettem. Európa papír fétisben szenved. Papir kell mindenhez. Senkit nem érdekel a gyakorlati tudásod, az értékeid, a képességeid, ha erről nincs papírod. Nekem nem volt időm papírok után járni. Olyan intenzív és kerek volt az életem, annyi mindent csináltam, és olyan nagyszerű emberekkel hozott össze a sors… és – még egyszer – olyan szerencsés voltam, hogy nem a papírok határozták meg a karrieremet, legfennebb csak megerősítettek. Akkor azonban a papír a zsebembe került, és a másik hozadéka is a zsebembe került annak az ölembe hullott kiképzésnek: fontos névjegykártyák. Azokban az években még elmondhatatlan ajtókopogtató volt egy névkártya.
Utólag be kell vallanom, hogy soha nem kopogtattam egyik névkártyámmal sem sehova. Tetszik nekem az a gondolat, amit egy önéletrajzi könyvben olvastam, hogy „én a hatalomból csak a hatalom lehetőségeiben rejlő gezstusokat szeretem” (Acsay Judit: Hogyan készül a popmenedzser?). S ez így is van. Nem kegyeket kerestem, hanem lebratyiztam azokkal az emberekkel. Ma már sokkal eleváltabb megfogalmazásokat használna az ember, de én még a kilencvenes éveknél tartok, ahol a bratyizás nagyon is helyénvaló volt. Amint említettem, a diploma meg a zsebembe került, s amikor kiderült, mekkora értékkel bír, felettesem rámszólt, azonnal tegyem el jó mélyre, s elő ne merjem venni, amig ő nem szól. Nem is nagyon szólt. Szó nélkül lépett le, s ebben a szerencsétlen helyzetben löktek engem a pozícióba, legyek szem előtt, és könnyen (el)mozdítható.
Akkor már tudtam, hogy az irodai munkát nem nekem találták ki, még akkor sem, ha kényelmesebb szék jár a funkcióhoz és két telefon, egy fehér és egy piros. Utóbbi narancssárga volt, de milyen jól hangzik, ha azt mondom, piros…

A szerző felvétele

Akkoriban már kacérkodtam New Yorkkal. Véletlenül és ismét csak a szerencsémnek köszönhetően akadtunk a TAROM nagy vörös tengerében egymásra Liviával, aki ajándékba adta nekem New Yorkot. Meggyőzött róla, hogy én oda akarok menni megnézni, s amikor odamentem, megmutogatta nekem, majd magamra hagyott, s nem is vettem észre, beleült a bogár a fülembe. És soha nyugtom nem lett aztán. Úgy ingáztam a kontinensek között, hogy a New York bogár mellett a repülni vágyás bogara is erősebben rám telepedett. Ugyanakkor volt egy nagy bajom is. Éreztem, hogy megfulladok az irodámban. Livia már rég nem volt New Yorkban, én még akkor is odaszaladtam, és ott kuporogtam egy brooklyni albérlet idiótán berendzett szobájában egy idióta lakótárssal, aki anélkül is kellőképpen gusztustalan volt, hogy alsónadrágban grasszálna fel-alá a házban. Odaszaladtam, és nem akartam soha többet visszamenni az irodába. Egy nap megkérdezte tőlem egy fontos ember, barátilag – ezt mondta – és csakis az én érdekembe provokált jószándékkal, ugyanbiza miért nem veszem fontolóra belépni az akkori (vagy mindenkori?) kormánypártba.

– Sokkal egyszerűbb lenne minden. És az életed is jobbra fordulna… – tette hozzá vigyorogva, s az ajánlattal, hogy ezt jól gondoljam végig, magamra is hagyott. Sokszor találkoztunk még, de soha többet ez a téma nem került terítékre.

Amikor a légitársaságnak benyújtottam a fel -(vagy le)mondásomat, noha azt éreztem, szabad lettem, bizonyossá vált számomra, hogy örökre szakítottam New Yorkkal és a repüléssel is ezzel a huszárvágással. De azzal is tisztában voltam, hogy különben nem éltem volna túl.

Helsinki, október 8.