Domahidy Miklós emlékezete

 A magyar irodalom egységes fejlődésében súlyos törést okozott az első világháborút lezáró trianoni diktátum. Az elszakított területeken élő magyarságnak meg kellett teremtenie a maga önálló szellemi életét, mely szervesen kötődött az anyaország irodalmához, ugyanakkor önszervező és identitásvédő – a sajátosság méltósága – szerepében teljesedett ki. Az osztódás nem állt meg itt. A történelmi/társadalmi kataklizmák okozták, hogy a nyugatra sodródott százezrek soraiban is létrejöjjön a magyar diaszpóra irodalma, megalakuljanak azok az alkotói műhelyek, amelyek alkotó közösségei és egyéniségei – az anyaország ki– és megtagadottjaiként – az önazonosság, a hagyományok őrzésének, a demokratikus gondolkozás védelmezésének végváraiként vívtak ki maguknak elismerést a magyar közösségek és a befogadó ország szellemi életében. Ferdinándy György szerint ők voltak „a nyugati magyar irodalom árnyékhuszárai”, akikről a honi irodalompolitika irányítói hallgattak, műveik hazai megjelentetését megakadályozták. A vasfüggönyön támadt rések, a falak leomlása teremtette meg a lehetőségét annak, hogy a magyar irodalom széttagolt áramkörei újból egységessé váljanak, a kitaszítottak is hazatérhessenek, alkotásaik beépülhessenek az egységes magyar irodalom kincsesházába.  Az utóbbi három évtized felfedezésként tárta az olvasók elé a Nyugat–Európában, Amerikában, Ausztráliában született műveket.

Életút – vargabetűkkel

 

Ezen alkotók sorába tartozik Domahidy Miklós (Budapest, 1922. január 6. – Mons–sur–Rolle, 2008. november 21.), a több műfajban is értékes, maradandó műveket alkotó szerző.

Bár Budapesten született, felnevelő dajkája a szamosangyalosi Domahidy–kúria volt, az a nemesi család, amely évszázadokon át különböző tisztségeket töltött be Szatmár megye és a nemzet szolgálatában. A nagyapa, Domahidy Viktor egyike volt azon gazdászoknak, akik az ország keleti sarkában, a sovány talajú földeken meghonosították a nagyüzemi gyümölcstermesztést. A nagymama, Teleki Blanka a legendás koltói gróf, Teleki Sándor gróf leánya. Édesapja, Domahidy György megtörte a családi hagyományt, orvosi pályára lépett.

A szamosangyalosi miliő – a csodálatos atmoszférát árasztó kert, a magyar és az egyetemes irodalmat felölelő több száz kötetes könyvtár, a jeles képzőművészeti alkotások – erőteljes szellemi hinterlandként szolgált a világra eszmélő ifjúnak. „1922-ben születtem Budapesten. Szűkebb hazám a Szamoshát – az a vidék, ahol Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond és Dsida Jenő szülőháza áll –, de apám orvosnak készült és Pestre költözött. Ám ott is, apámnál is, anyámnál is, szatmáriak maradtunk. Pesten és Újhelyen a családok melegében úgy őriztük Szatmár megyét, mint én idekint Magyarországot. Ennek a boldog gyermekkornak köszönhetem, hogy mostanában sokszor úgy érzem: a változás az életemben csupán abból áll, hogy a hajdani kertek hihetetlenül kitágultak: Szatmárból Magyarország lett és Magyarországból Európa”1 – olvashatjuk Az osztrák vádlott című regénye borítólapján fülszövegének emlékező sorait.

Elődei példájára maga is közszolgálatra készült. Ennek megalapozása végett iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem jog– és államtudományi karára. A háborús évek azonban áthúzták az ifjúi álmokat. Az anyagi háttér hiánya miatt abbahagyta tanulmányait és egy borgazdasági kutató intézetnél vállalt munkát, az ő támogatásukkal szakborászi képesítést nyert. Az ígéretes pálya kezdetét kényszerű kitérők nehezítették: a katonai behívó megtagadása miatti bujkálást újabb, még súlyosabb trauma követte: a „felszabadító” szovjet katonák 1945-ben az utcáról hurcolják el s viszik malenkij robotra az Uralba, ahonnan csak 1948-ban térhetett haza.

Hazatérése után a Szőlészeti Kutatóintézetben alkalmazzák. Itteni munkássága sem marad nyom nélkül2. A természet titkait kutató civil foglalkozás mögött már ekkor ott rejtekezik az író: „esténként–éjjelenként színdarabokat írtam magamnak. 1956 szeptember elején mertem először itt–ott megmutatni a kéziratokat, s legnagyobb meglepetésemre néhány héten belül több darabomat is elfogadták: a Vígszínház a Balesetet, a kaposvári színház (a nekem felejthetetlen) Németh Antal javaslatára az Orsolya című történelmi játékomat, a Rádió pedig a Kolumbuszról írt hangjátékomat. (…) Október közepén nagyon úgy látszott, hogy író lettem.”(3)

A menekülők áradatával Domahidy Miklós is nyugatra sodródik. Az ígéretes írói karrier megtörik. Svájcban, Lausanne–ban telepedik le, borász szakemberként küzdi fel magát, teremt biztos egzisztenciát, szerez hírt és elismerést. „1956 ót élek a Genfi–tó partján, Svájcban. Borász szakemberként keresem meg kenyeremet. Jó kenyeret, sok munkával. Ahogyan annak idején otthon is. Igen jó kenyeret otthon is: hiszen az (illedelmesen még ma is személyi kultuszként emlegetett) akkori magyar világban egy »dzsentri ivadék« boldog lehetett – boldog is volt, hogy kutatóintézetben dolgozhat, a magyar borgazdaság jövőjén töprenghet becsületes baráti körben” – idézhetjük tovább a fentebb említett fülszöveg mondatait.

Az emigráció nyitott teret az addig rejtekező, fórumhoz nem jutott író számára. 1957-ben tagja lett a PEN Klub által támogatásával Londonban megalakult Magyar Írók Szövetsége Külföldön elnevezésű testületnek. Az müncheni Új Látóhatár és a párizsi Irodalmi Újság közli írásait, avatta íróvá. Idős korában is hálásan gondolt vissza az őt felkaroló müncheni lapra: „Az Új Látóhatár énnekem akkor volt új, szinte már megálmodni sem mert újdonság, amikor még nem volt Új, »csak« Látóhatár: az ötvenes évek végén. Igen: amikor két karjával ölelt át minket, az ötvenhatosok közül azokat is, akiket felnőtt ismeretleneknek neveznék. (…) Két drámám teljes egészében, egy hangjátékom, több novellám, részletek három regényemből: az Új Látóhatárnak köszönhetem, hogy nyomtatott nyoma marad annak, amit 33 éven át írtam.”(4) Nemcsak szépirodalmi munkáit közölték, hanem alkalmi írásait, kritikáit is: elemző, áttekintő szemlét az Európában divatos nyári játékokról(5), könyvrecenziókat(6) Münchenben és a párizsi Irodalmi Újságban is(7).  Az 1969-ben alakult Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által kiadott könyvek sorában ott találjuk Domahidy Miklós műveit is.(8)

Az írói karrier családi hagyományként tételezhető. Testvérbátyjától – az Ausztráliában letelepedett Domahidy Andrástól – hallotta, hogy anyai nagyapjuk egy versével a Kisfaludy Társaság országos aranyát nyerte el. Amikor apjának átnyújtotta a társaság értesítő levelét, „Lázári Nagy Ignácz elolvassa, hallgat egy ünnepélyeset és azzal adja vissza, hogy: »Nézz már ki az istállóba, Laci! Azt hiszem, ideje volna megpatkolni a Bársonyt. (…) Talán nem lett volna belőle Szatmár megye alispánja, csupáncsak író, aki a petróleumlámpa fényénél még így is megírt három regényt.” A történetet Domahidy Miklós a drámáit tartalmazó kötet(9) fülszövegében írta le, hozzátéve az alábbi sorokat: „De a példa boldogít is: mert így legalább tudom, hogy kinek az útját követem. Nekem az írás – már otthon és aztán idekint – ébren töltött éjszakák időtöltése lett, szót szóhoz öltő úri passzió. Nappal patkolni kellett, hajnaltól estig, évtizedeken át – de esténként fölszeleteltem magam, mint egy sárgadinnyét (kicsiket kétfelé, nagyokat sokfelé), és azt figyeltem, hogy peregnek–e az összecsapó vagy ölelkező mondatok. Jól, rosszul, mindegy: önmagamat párbeszéddé bontani akkor is megérte, ha sohasem hozott érte aranyat a postás.”

Ha aranyat nem is hozott, a Patkolni kell a bársonyt című drámakötetéért, hazai elismerésként, 1992-ben elnyerte az 1984.ben alapított Szép Ernő–jutalmat. Az 1956-os forradalom 43. évfordulóján az emigrációban írt Könyörtelen évek című kötetéért, amelyben hitelesen mutatta be a forradalom történetét, Göncz Árpád köztársasági elnök Emlékplakettet nyújtott át Domahidy Miklósnak.

A Svájcban töltött éveinek nagy részét Mont–sur–Rolle helységben élte le, hosszú és vargabetűkkel tarkított életútja is ott zárult le, 2008-ban. Az elhunytat az ugyancsak szatmári tájakról származó református lelkész, Lucky Réka búcsúztatta. A vele negyven éven át bensőséges kapcsolatot ápoló jó barát, Allender Félix emlékező soraiból idézünk: „…írásaiból tudjuk, szülőföldje, Szatmár nagyon szívéhez állt. Sokat beszélt Angyalosról, a családi kúriáról, a Szamosról és az eltűnt gyermekkoráról.”(10)

Sírjelén – a farkaslaki Jakab Antal faragta kopjafán – saját költeményének(11) kezdősorai olvashatók:

„Boldogok az otthonülők mert övék az utazás álma

boldogok az útrakelők mert övék a visszatérés ígérete”

Visszatért? Fizikailag alkalmanként haza–haza látogatott. Lélekben viszont sosem szakadt el innen. A kör bezárult. Műveiben – verseiben, prózai írásaiban, drámáiban, filmjeiben – él tovább.

 

A rejtekező költő

Verseiben? Költő is volt? – tesszük fel magunkban a kérdést. Az Új Látóhatárban közölt költemény nemcsak egyedi fellángolás? Leánya, Beatrice Offenbeck bocsátotta rendelkezésünkre azt a húsz lapnyi hagyatékot, amely az urali fogolytáborban és az ötvenes években írott három tucatnyi költeményt tartalmazza.

Miért maradtak e versek az íróasztal legmélyebb rejtekén? Talán mert maga sem volt meggyőződve azok esztétikai értékéről. De írhatott volna bárki is akkor arról, hogy a szovjet fogolytáborban a legkisebb vétségért is az élettel kellett fizetni?! „Két marék rothadt hagyma / Egy rossz pléh–tányér fenekén. / Ezért indult ma a halálba / A vézna Ábrahám, szegény.” (Halál) Az esztétikai szempontokon túli, azt kompenzáló érték bennük az, hogy megdöbbentő tudósításokként állnak előttünk a Gulág világáról, egy megtört sorsú ifjú szenvedéseiről, lelki világáról, életlátásáról. Az összeroppanás határán „ünnepelt” születésnapról: „Hozsánna néked szép huszonhat évem, / Hogy átfutsz rajtam: váltón a vonat. / Robogj tovább, csak száguldj s tépd ízekre / Ezt a nagyálmú ifjúságomat.” (Születésnap) A kilátástalan élet honában az otthoni emlék élteti a foglyot. Radnóti Miklós bori eklogáit idézik elénk az alábbi, testvéröccsének címzett sorok: „Andriskám, / Az este / Csak ültem ott a barakkban, a priccsen, / Elszontyolodva, mert zsebemben – tudtam – / Egy rágyújtásnyi dohányporom sincsen / S a bosszúságok amúgy is kikezdtek / Ezernyi gondom mind fejembe tódult / S én szívszorongva figyeltem a bódult / Reményt, amely egy hálóingben reszket / Szívemben, ahol negyven fok hideg van / S ha belekezdek egy bús miatyánkba / Belémfagy mindjárt. / Hát búsan figyeltem, / Hogy kínlódik a szénporral a kályha, / Amelyben fagyott krumplihajak sültek / S nyirkos kapcákat tűztek oldalára / Dermedt kezek…” (Andris) Az édesanyának írott verse az anyjával perlekedő József Attilát juttatja eszünkbe: „Te hősnek szántál s tán világverőnek / Életem eltűnt, finnyás hajnalán. / Ezért az undok, megcsúfolt jövőmét / Számot kell egyszer adnod még, anyám. (…) Karácsony este sírt fel ez belőlem, / Miközben orrom fehérré fagyott. / Bocsáss anyám, meg. Fájt mindezt leírni, / Fáj rágondolni s úgy fáj, hogy vagyok.” (Anyám)

A kilátástalanság honában felértékelődik minden, ami élet, különösen pedig az ifjúság legnagyobb áldása: a szerelem – amelyiket eltaszított s az, amelyik elérhetetlen álomként élt benne. Ez utóbbi érzés antológia–értékű sorokat – szemérmes, megrázó vallomást – csihol ki belőle: „Még látlak néha, kék ködön keresztül, / S melletted látom régmúlt magamat, / Az öreg kertben, hallgatva, beszélve, / Ahogy magába szív az alkonyat. / Egy mosolyodat a múltból kilopva / Ilyenkor aggódón magamba rejtem / S lásd, gombnyomásra gyúló fényként újra / Tizennyolc évem tündököl felettem (…) És úgy szeretnék keservesen sírni, / Hogy ilyen árván ér utol az este. / S mint akkor egyszer sem, válladra hajtom / Most fáradt, ványadt, csontos–bús fejem, / Hogy neked, ama fehérruhás lánynak / Elpanaszoljam moslék életem. (…) Rajtad keresztül látom, hogy ki voltam, / S ha végignézem szánalmas valómat, / Hogy feledtessem ezt a rongy világot, / Keresek néhány meghitt, bús barátot / És réveteg hangon mesélek terólad.” (Marianne)

Szerettei az otthont jelentik számára, az otthont, ahova hazavágyik, amelyről a legkilátástalanabb pillanatokban sem feledkezik meg: „Éhes vagyok. / Fáradt vagyok. / Álmos vagyok. / Meg kéne állni pihenni, ámde / Így zúg bennem a cingár értelem. /Nem szabad megállni, mert elalszom, / Nem szabad aludni, megszédülök, / Nem szabad szédülni, mert lebukom, / Nem szabad bukni, mert az kész halál / S én egyszer haza akarok menni, / Haza akarok menni – / És jaj, nem szabad hazamenni.” (Az érczúzóban, hajnalfelé) A drámai feszültségű, rövid indító sorok – a vágy és a tiltás kontrasztja, egymásnak feszülése a tragikum határáig feszíti sorsának kiúttalanságát, jajkiáltását.

De eljön a várva várt, már nem remélt pillanat. „Kattog a kerék alattam. / Hát megéltem! Nem rakattam / Testem fölé itt sírdombot / S most kábultan azt kívánom: / Legyek majd a túlvilágon, / Mint ezen most, olyan boldog.” (Hazafelé)

Hazatért, hazaért. De az öröm hamar elszáll, úrrá lesz rajta az egyedüllét, a magány: „Ó, irgalmatlan messziség! / Az ég nem jön hozzám. / Magam vagyok. / S ha nem tetszik, ha jajgatok, / Kikacagnak a csillagok / (Bizony, még azt is megteszik.) (Esti monológ) Oka van a bezárkózásnak, a csalódásnak, a kiábrándulásnak: „Sokan véltek belémkarolni, / Annál inkább magam vagyok. / Hej, angyalok és párttitkárok, / Nem vettem semmi hasznotok!” (Nem vállalom) S mégsem adja fel, mert hit nélkül élni nem lehet: „De hidd, hogy titkos, mély erekben / A sodrás már fékezhetetlen. / Útját, irányát mossa, vájja / S ha majd előtör, árja tükrét / A borús ég képébe vágja. // Azt hidd, amit nem mond ki senki, / Amit nem tudsz papírra vetni, / Mit senki nem érthet meg senki itt lent: / Ha nincs hited a hihetőben, / Te hidd vakon a hihetetlent.” (Hitre buzdító) Hangja radikalizálódik, soraiból előtolul a társadalom feszült közérzete, változást sürgető hangja: „Fel, talpra, harcra, rajta, riadóra! / Hé, csatasorba minden gyűlölet! / Csordult a pohár és ütött az óra: / Irgalom nélkül irtsd a férgeket!” (Víg lázadás, férgek ellen) Ez már ’56 szele. Már ennyi is elég lett volna, hogy a forradalmat követő megtorlás őt is a vérbírák kezére juttassa. De, kit mindvégig osztályidegennek, megtűrtnek tekintettek, maga mögött hagyta a neki oly sok szenvedést, megpróbáltatást okozó világot. De maga mögött hagyta a költészet enyhet, hitet adó világát is. Vagy mégsem? Az évekkel később közölt Hegyibeszéd száműzötteknek című költemény kiforrott alkotói vénáról tanúskodik. A száműzöttek – nemcsak az övék – életérzését, a maga életszemléletét önti/foglalja feszes sorokba:

„Boldogok az otthon ülők mert övék az utazás álma

boldogok az útrakelők mert övék a visszatérés ígérete

boldogok akik félnek mert nekik van féltenivalójuk

boldogok a bátrak mert ők erősebbek önmaguknál

boldogok a betegek mert ők az életbe szerelmesek

boldogok a lábadozók mert ők levetve mérik testük gondja súlyát

boldogok az irgalmasok mert ők szétadakozták az önzésüket

boldogok az önzők mert ők önmagukhoz irgalmasok

boldogok akik tétováznak mert van mi közt választaniok

boldogok a hívők mert nékik megmondatott hogy az utolsó hír jó lesz

boldogok akik a világot járják mert nékik minden siralom a mások vetése

boldogok a száműzöttek mert övék az álmok országa e földön.”

A vers – címben szereplő „hegyibeszéd” kifejezés is arra utal – ihlető forrása Jézus nyolc boldogságról szóló tanítása (Mt.5,1-10). A költemény szerkezete, felépítése is a bibliai Ige struktúráját követi. A boldogok szó ismétlése a lélekállapot kihangsúlyozását szolgálja, a mert viszonyszó a fogalmi tartalom értelmezésére vezeti az olvasót. A vers mégsem válik a bibliai tanítás utánérzésévé. Az ellentétpárok – otthonülők–útrakelők, félnek–bátrak, betegek–lábadozók, irgalmasok–önzők, tétovázók–hívők, a világot járók–száműzöttek – XX. századi sorsképletek, lelkiállapotok kifejezői. Az ismétlések – boldogok…, mert – stilisztikai eszközként fokozzák a költői gondolatot, a sorsképlet tragikumát. A felsorolással azt érzékelteti, hogy a boldogság nem idő–, hely és személyfüggő, az életünk minden pillanatában tetten érhető érzésként él bennünk.

 

(Folytatjuk)

 

Jegyzetek:

1. Domahidy Miklós: Az osztrák vádlott Regény egy tárgyalásról, amelyen nem derül ki, hogy a vádlottat Pöltenberg Ernőnek vagy Ernest Pölt Ritter von Pöltenbergnek hívják  Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, Bern, 1985

2. A borkezelés néhány kérdése II. kötet Szerkesztő: Domahidy Miklós  Élelmiszeripari és Begyűjtési Könyv– és Lapkiadó Vállalat Budapest, 1952; Domahidy Miklós: Borászati technológia II. Élelmiszeripari és Begyűjtési Könyv– és Lapkiadó Vállalat  Budapest, 1954  

3. Szakolczay Lajos: Kötőjel helyett új bekezdés  Beszélgetés Domahidy Miklós íróval  Élet és Irodalom  1989. szeptember 39. szám, 7. old.

4. Domahidy Miklós: Emlékek az Új Látóhatárról  Kortárs,  1989. november, 109. old.

5. Nyári játékok  Új Látóhatár 1962. 4. szám 352–358. old.; Magyar kiállítás Neuchâtelben  Új Látóhatár 1965. 5. szám  457–459. old.

6. A véleményalkotás művészei  Nyugati magyar esszéírók antológiája 1986.  Válogatta és szerkesztette Borbándi Gyula  Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem  Bern 1986  Új Látóhatár 1986. 4. szám 552–556. old.;  Pionír–portré díszmagyar nélkül  Sztáray Zoltán: Haraszthy Ágoston  Püski  New York  1986  Új Látóhatár 1987. 6. szám  253–256. old.

7. Nincs, nem is volt ország  (Nagy László könyve Katangáról)  Irodalmi Újság 1965. május 15  4. old.

8. Az osztrák vádlott (Bern) 1985; Könyörtelen évek  Három regény (Bern) 1988; Ilyen volt Haynal Imre (Bern) 1989; Patkolni kell a Bársonyt  Drámák (Bern) 1991

9. Domahidy Miklós: Patkolni kell a Bársonyt  Drámai művek  Budai Vass Jenő rajzaival  Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) Unio Szerkesztősége (Budapest) 1991

10. Allender Félix: Távol Angyalostól   Domahidy Miklós emlékezete Kézirat, a Bécsben élő leánya, Beatrice Offenbeck szíves közlése. Rövidített változata a Genfi Magyar Egyesület 2009. február 18-i Értesítőjében olvasható.

11. Domahidy Miklós: Hegyibeszéd száműzöttekhez Új Látóhatár 1964/1 sz. 62. old.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ