Akkor drukkoljunk, hogy ma svéd idő szerint 13 órakor Szvetlana Alakszijevics kapja a díjat. Ő a Káfé jelöltje. Bárki meghallgathatja egyenes adásban a díjazott nevét a www.sr.se címen > P1 > lyssna nu (gergely)

1. Keszthelyi György:
   2013. október 10. 07:45

   Drukkolunk, de ha már ő a Káfé jelöltje, beküldhetne ide valami kis utószót legalább. :)

2. Gergely:
   2013. október 10. 10:36

   Alekszijevics lesz, mámint utószó, hogy ki kapja, egy fél óra múlva

3. Gergely:
   2013. október 10. 10:38

   azon az ajtón jön ki peter englund, az akadémia titkára. már most ott áll az ajtó mögött, ötven másodperccel krábban szól a cuccmester, majd kinyitja neki az ajtót
   http://sverigesradio.se/

4. Gergely:
   2013. október 10. 13:56

   Újraolvasva Keszthelyi Gyuri bejegyzését jövök rá, hogy az „utószón” más-más dolgot értettünk. Róla vagy tõle szöeveget talán az interneten lehet találni, ám azt mi nem közölhetjük, nincs rá copyright-unk. És különben is annyi cím van tõle lefordítva magyarra, hogy nem nehéz hozzájutni.
   Én arra gondoltam, hogy „utószó” gyanánt elmondom, miért szerettem volna õt Nobel-díjasként látni – annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem irodalom, nem szépirodalom szerintem, amit mûvel, hanem dokumentumirodalom. Dehát Szolzsenyicin is díjat kapott, ha jól tudom, meg Churchill…
   Engem nagyon megdöbbentettek az Alekszijevitcs könyvei, mert mindenik a kisember tehetetlenségérõl írnak, arról, hogyan tapossa el õket a történelem. Hogyan próbálnak egyenes életet élni a hamis világban. Idõ hiányában és mert a hely kevés, az utószó legyen rövid, hadd írjak két sort Afghanisztánról. A kiskatonákat kérdés nélkül elküldik egy olyan háborúba, melyben a Szovjetunió agresszor, az igazi cél kiterjeszteni a hatalmukat, a határokat az indiai ócánig, Afghanisztán lenne az elsõ lépés. S az idegen földön kemény az élet: vagy az orosz dob be egy gránátot az afhgán lakásba vagy az õ belét ontják ki, amikor belép. Más választás nincsen.
   Ha meghal, cinkkoporsóban hozzák haza testét, ha az egyáltalán, ami a lezárt koporsóban van, az anyja sem láthatja, vagy ha megcsonkítva küldik haza, koldulhat az utcasarkon, és röhögik. Vagy az ital, a kábítószer áldozatává válik, és nem találja a helyét abban a társadalomban, amelyikben addig él, kéri magát vissza a frontra. Mindegy, melyikre.
   Smindez olvasmányosan megírva, interjúk százaiból összeállítva – idõt, fáradságot nem kímélve. Sem egészséget: a csernobili katasztrófa áladozataival úgy beszélget, hogy közéjük megy, elfogadja, eszi sugárszennyezett ételüket.

5. B.Tomos Hajnal:
   2013. október 11. 03:10

   Beleolvastam csöppet „A háború nem asszonyi dolog”-ba. Mit mondhatnék? A tankistanő,gyalogosnő,géppuskásnő a mi nyelvünkön is furán hangzik,hát még az „ölni az életért”, „háborúzni a békéért” stb. Bármilyen toleráns lennék,ma sem értem a háborúba induló-résztvevő nőt.Ő nem erre született,nem ezért létezik. Az ilyen alapvető feladatok felcserélése már nem lehet feminista kérdés. De az irónő előtt le a kalappal.Valóban megérdemelte volna a Nobel-dijat.

6. Cseke Gábor:
   2013. október 12. 07:10

   Ilyen alapon még nagyon sok általunk kedvelt Nobel-díjast köszönthetnénk, de nem az egyéni szájízünk szerint megy a döntés, hanem egy érthetetlen szerencsekerék megforgatásával az hull ki a kalapból, aki a legkevésbé számít rá.

7. Gergely:
   2013. október 12. 13:35

   Ezek szerint „jelölhetjük” jövõre is…

8. Cseke Gábor:
   2013. október 12. 14:08

   Mondjuk, ameddig csak akarod. Én személy szerint pl. nem jelölném…