Az Isten háta mögötti kis település befelé fordulva élt. Már a szomszéd faluban lakó postás megjelenése is akkora esemény volt, mint másutt az esperesi viztáció. A régi időkben az emberek világ elé vitték a gondjaikat, a nagyutcán és a kisutcán meg a két utca négy közén járkálva „beszélték ki” szó szerint és lélektanilag is, ami leginkább foglalkoztatta, izgatta, idegesítette vagy éppenséggel nyomasztotta őket; az utcán járásnak volt valami feszültség-levezető szerepe. Oldani kellett a sorscsapások és a nyomorúság okozta bánatot, a völgyet megszálló búskomorságot. Ebben akaratlanul is nagy szerep jutott a falu bolondjainak, akik idejük nagy részét az utcán töltötték. Pilóta Bugu bombázót „alakított”, halálát is úgy lelte, hogy lezuhant a csűr tetejéről, ahová futóműnek az eke elé való taligát, szárnyként a szekér oldalsövényeit használta, de mielőtt kilehelte a lelkét, elrendelte, hogy haslag fektessék, „ejtőernyőjét”: folton-folt posztóujjasát pedig „kapcsolják” rá a koporsóban.

A másik mindenkit be akart szervezni a kollektív gazdaságba, folyton ügyközött, emiatt gyakran ellátták a baját tájékozatlan idegenek. Az egyik aktivista, aki (nem minden alap nélkül) magára vette Agitátor Berci szónoklatait, a vásárhelyi „erdő alatti” intézetbe juttatta szegény Bercit, ott az ápolók jól elszórakoztak rajta, közben ügyesen feltáplálták, mellékes hozadékként pedig új fordulatokkal gyarapodott a stílusa: hazatérve minden mondatát Kérném szépen-nel kezdte, akárcsak a főorvos úr. – Kérném szépen, pokolba az osztályellenséggel! Éljen, kérném szépen, Vadas elvtrárs, az aktivisták, kérném szépen, pompázatos világgyöngye! Dögöljenek, kérném, a zsíros nyakú, átkozott, kérném, kulákok! Vadas elvtárs felment a rajonhoz, és azonnali áthelyezését kérte.
Voltak nők, asszonyok is, akik hozhattak volna némi derűt a falu homályába. A férfiakból rendszerint pálinkafőzés idején tört elő az őrület, állati brutalitással erőszakolták, verték-rugdosták a szerencsétleneket. Senki sem sietett gyámolításukra. Számkivetetten pusztultak el, mert az „ilyeneket” úgy kerülték, mint a leprásokat.
Nem úgy Miccsálsz Linát. Miccsálsz Lina szép is volt, ügyes is volt, csak egy kicsit kolontos volt. Ha napszámba hívták, tessék-lássék kapált, alig várta a delet, a sort félbe-szerbe hagyta, beült a legjobb árnyékba, a fűzfabokorba, ott szunyókált, míg meg nem hozták a csirkepaprikást a párolgó puliszkával, uborkasalátával. Ha pedig leszentült a nap, úgy elhajította a kapát, hogy félórákig kellett keresgélnie. Öreg édesapja halálát követően többször is férjhez vitték, s mindannyiszor el is csapták. Gyermeket nem fogant, így aztán a kamaszodó legények bátran kopogtak be hozzá egy kis tapasztalatért. Érdekes módon a többi falukurvát mindjárt kiközösítették, Csicsó Linát, tán épp jámbor boldogtalansága miatt: nem. Hozzátartozott a naphoz, reggel, délben, este: hogy Lina megjelenik a utcán, mintha lefelé volna dolga, beszól egyik udvarra is, a másikra is: Jóreggelt, miccsálsz Kati? Adjon isten, Ferenc, miccsáltok? Visszafelé mintha a másik végen volna dolga, ugyanígy. Miccsálsz, Ida? Miccsálsz Lidi? Miccsáltok, he?
Mindenki „csált” valami, csak Lidi nem „csált” semmit, soha. Mégsem úgy nézett ki, mint egy ágrólszakadt vagy egy ribanc, riherongy: – takarosan öltözött, tűzifában nem szűkölködött, majorsága nem a szomszédságban kapart, rucái, lúdjai nem úsztak el a patakon, udvarát nem verte fel a gaz. Akadt ugyan folt a ruháján, cipőit megtalpalta időnként az öreg suszter, de háza táját és magát is takaros rendben tartotta.
Titka elég későre derült ki. Egyszer a város hetipiacán Édes Mári felfedezte rajta csipkés ujjú fehér blúzát, amelyet valami két éve hízott ki, a szekrény aljába vágta, hogy majd odaadja valami szerencsétlen kéregetőnek. És tessék: ott libegteti két kibuggyanó mellén, a mézeskalácsos bódéja előtt – Csicsó Lina!
No, kapott is a fejére ezért, mit gondolnak, kicsoda? Az Édes Mári hites ura, Édes Gyuszi. Akkor tudódott ki, mert a férfiak gyávák, egymást áztatták el: hogy a csórók, akiket beavatott a szerelembe, vagy az ágyába eresztett, illetve a gúnárhétben leledző apajelöltek sosem érkeztek üres kézzel – mindig vittek valami kedves ajándékot Linuskának. Ki ezt, ki azt, tükröt, fésűt, kölnit, szagos szappant, egyéb piperét. Vagy tojást, kolbászt, szalonnát, oldalast, miegymást; a kurátor elhalt felesége bundáját mutyiban sárgára festtette át, hogy rá ne ösmerjenek, azt hozta oda; az egyházfiú pedig a perselypénzt dézsmálta vasárnaponként, abból csúsztatott a kedves szeretőnek.
Nem lett hét vármegyére szóló botrány, Édes Gyuszi kiosztott néhány laskát a kárpálódzó Márinak, aztán estefelé megint csak átballagott Csicsó Linához.
Egyszer valami turisták tévedtek a faluba. Lina szégyellősen elhúzódott előlük, megtorpant a kapuban. A kocsi megállt, a sofőr mellől kiszállt egy jégerkalapos, szürke szakállú úr, és elkezdte fényképezni az asszonyt, a piros és fehér muskátlik alatt…
– Miccsálnak maguk? – fakadt ki Lina. A szürke szakállú levette jégerkalapját, bemutatkozott, törve beszélte a magyart, bejött az udvarra, aztán a filegóriában elfogyasztott egy pohár „seggvakaró kólát” – hecserlibort -, végül elragadtatottan címet cseréltek, harmatos szemmel búcsúzkodtak…Később érkezett egy levél, benne a színes fotók, még később ismét megjelent a z idegen rendszámú kocsi. Lina egy micc alatt összepakolt, és hess.
Azóta boldog. Németországból küldi képeslapjait „jóembereinek”. Aki nem kap, nem veszik emberszámba, sőt asszonyaik is fitymálják, mert miféle férfi az olyan, „aki még Csicsó Linát sem járta el”. A „német sógort” pedig nagyon megkedvelte mindenki, még a papnak is bedugta a száját, azzal, hogy tetemes összefű segélyt hajtott fel templomjavításra, azt is elintézte, hogy egy német cég leaszfaltozza az utcákat.
Mostmár nem szereti Lina, ha csicsózzák. Egyszer valaki szóba hozta Staller Ilonkát, vagyis Cicciolinát; mire az igazi Lina ajkbiggyesztve csak annyit mondott, hogy az a személy mutatós ugyan, de az észre születni kell.
Anélkül nem teljes a boldogság.