Magázódtunk és ez valamiképpen ünnepélyes jelleget kölcsönzött a már első perctől kezdve furcsa feszültségű beszélgetésnek. Pedig az ünnepélyesség távol állott mindhármunktól, különösen Katitól, aki idegesen izgett-mozgott a széken. A játék hamarosan kettőnk között folyt tovább, a harmadik törvényszerűen kirekesztődött belőle. A szavak izzó labdaként röppentek egyiktől a másikhoz, a feszültség valósággal fájt. Ahogy az lenni szokott, Kati mindebből semmit sem érzett.

(Aztán a fiatalember a zongorához ült. Rémülten visszarettenve, elámultan próbáltam valami összefüggést keresni a hangok zűrzavarában. Zenei felkészültségem megállott Wagnernél. Néha éreztem, hogy mindez nem elég, és hogy ezután még következnie kellene valaminek. De fogalmam sem volt, hogy mi is az. A fiatal zenész ráhajolt a zongorára, és türelmetlen ujjai alól furcsa, szaggatott melódia-foszlányok röppentek fel és porlottak szét a semmiben. Majd dübörgés hallatszott, elnyújtott vonítás, dobpergés, őrjöngő crescendók pásztázták a levegőt. Majdhogy be nem tapasztottam fülemet a tenyeremmel, de hôsiesen álltam, kecsesen a zongorára könyökölve, miközben úgy éreztem, hogy a hangok kések gyanánt szabdalják a rekeszizmomat.)

„Modern zene” – villant át rajtam és a fiút nézegettem. Fekete haja a homlokába hullott, időnként dühösen hátrarázta, de hiába. „Túl hosszú a haja, le kellene nyírni” – gondoltam, de aztán igyekeztem a prózai gondolattól megszabadulni és visszakényszeríteni magam a különös zenével vívott küzdelemhez. „Ha leülnék a zongorához, és minden odafigyelés nélkül csapkodni kezdeném a billentyűket, éppen ez jönne ki” – gondoltam újból és a fiúra sandítottam, nem olvasta-e ki véletlenül a szememből az illetlen gondolatot. De azt teljesen lefoglalta a zene. „Különös – gondoltam – tényleg komolyan veszi”, és tiszteletet éreztem a művészet iránt.

A diák nagyon fiatal volt. Egész lényén uralkodtak még a kamaszkor jegyei, amelyeket akartan eredetieskedő viselkedése is hangsúlyozott. Ez a furcsa éretlenség azonban valami veleszületett kecsességgel és ügyességgel párosult, mint a fiatal állatoknál. Ahogy ott ült a zongoránál, a látvány, amit nyújtott, befejezett egész volt, szinte tudatosan komponált kép, amelyen semmi sem hatott zavaróan. Iskoláslányok álma – gondoltam ingerülten –, a művész a zongoránál. Fekete sörény, sápadt arc, lobogó szemek, elmélyült arckifejezés… Semmi sem hiányzik! És hiába tudom, hogy ő is tudja és kiaknázza ezt a hatást, mégis beveszem a maszlagot! „Szalonnát kéne ennem hagymával és természetesen viselkednem” – gondoltam, s közben magam is a kép kiegészítőjeként könyököltem a zongoránál; éreztem, hogy mindjárt elzsibbad a karom, de nem mertem megmozdítani. „Hülye vagyok” – monologizáltam tovább gondolatban –, „talán bizony érdekelne ez a zene, de igyekeznék-e valamit kihámozni belőle, ha nem tetszene ennyire ez a pojáca, ez a szélhámos!”

Közben a szemeim félig lecsukódtak. Tyúk – gondolta magában a fiú, és bár tudta, hogy improvizációi a kívánt stílus minden jegyét magukon viselik, azzal is tisztában volt, hogy ujjai csupán abszolút hallásának, nem pedig valódi, kidolgozott technikájának engedelmeskednek. Ő maga „hozzáhallotta” az elnyelt, elvétett hangokat, és nem mert volna így kiállni igényesebb hallgatóság elé. A lányokat lenézte, mégis a szürkészöld, mozdulatlan pillantás súlya alatt pontosan tört fel belőle és lopózott a billentyűkre, amit csak a legritkább pillanatokban sikerült kifejeznie, és ez meggyőzővé tette játékát. Persze, ez nem volt tudatos benne, de ha igen, akkor is bosszúsan tagadta volna.

Aztán egy hirtelen mozdulattal felállott a zongorától, zajosan lecsattantotta a fedelet, és pillantást sem vetve rám, az ajtó felé indult.

– Késő van, megyek. Kati, kísérj ki, nem ismerem a járást – szólt ellentmondást nem tűrő hangon, de tudtam, hogy nem akar egyedül átvágni a lakótársak szobáján, mintha az valami undorító pocsolya lenne. „Rokonlélek” – gondoltam, s ezért részben elnéztem neki az udvariatlan távozást.

Felnyitottam a zongora fedelét, és leütöttem egy akkordot: „No nézd csak, azt hittem, hogy tetszem neki. S most tessék, Kati… De hát miért ne?” Elnevettem magam, vállat vontam és elzsibbadt karomat dörzsölgettem. „Mint egy kígyóbűvölő! Ennek se lesz ideje a nőktőôl komolyan foglalkozni a zenével!”

Az ajtóban D. néni rémült kerek képe jelent meg. Egyenesen a zongorához ment és a húrokat kezdte vizsgálgatni:

– Drágám – szólt reszkető hangon – nagyon kérem, ne jöjjön többet ide ez a fiatalember. Tönkreteszi a zongorámat! Dehát az isten szerelmére, miért kell úgy csapkodni? És tulajdonképpen kicsoda ez?
– A Kati udvarlója – hazudtam szemtelenül és kicsit kárörvendően. – Nesze neked, Kati, most jön a lelkifröccs! – Zeneszerző.
– Ez? Zeneszerző? – csapta össze a kezét a nézni. – Ne mondjon ilyet, drágám, ismertem én zeneszerzőket, járt is egy a házunkba, a Kornél úr, az igen; milyen gyönyörű valcereket írt az! Nekem… – tette hozzá szemérmesen. – De ez a zongorapusztító?! – lovalta bele magát – Nohiszen! Meg is kell mondjam Katikának, az én zongorám nem erre való!

Barátságos, helyeslő mosollyal úgy helyezkedtem el, hogy a még reggel eltört gipszmedve helyét eltakarjam, és megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor a néni kiviharzott az ajtón, hogy megbántott fülkagylóját a Pillangókisasszony nagyáriájával kellőképpen kiöblíthesse. A rádió bömbölve szólt akkor is, amikor Kati visszatért. Suttogva tájékoztattam a történtekről.

– Úristen – hüledezett Kati –, rámkented B.-t, hát kellett ez nekem? Most hallhatom egész héten, pedig mi közöm az egészhez?
– Hogyhogy mi közöd? Egész délután vele voltál, idehoztad, elkísérted – s most letagadod? Pedig milyen szívdöglesztő gyerek!
Időközben ágyba bújtunk.
– Gyere ide – suttogta Kati –, nem akarok kiabálni. – Gyorsan melléje bújtam.
– Na, mikor van találkád a szívdöglesztővel? – kuncogtam.
– Neked van találkád vele – nevetett Kati.
– Ne-kem? Megőrültél? Hiszen szó sem volt erről!…
– Dehogynem. Amíg kint voltunk, és délután is végig rólad faggatott! Mondtam egy pár dolgot, ami megmozgatta a fantáziáját. De amúgy is egészen belédesett. Hát nem vetted észre? Azt mondta, szerdán este hatkor légy a park első padján.
– Méghogy szerdán… és legyek… hát megbolondult?! Hogy képzeli? – hüledeztem, de valami kellemes megkönnyebbülés kezdett bizseregni bennem.
– Ne tégy úgy, mintha sohasem lett volna találkád – duruzsolta Kati. – Semmit sem veszíthetsz. És ez legalább nem mindennapi figura.
– Azt láttam – sóhajtottam. Egészen belefáradtam. – De hát ki ez tulajdonképpen?
– Cs. B. Huszonegy éves, a nők szedik szét, komoly szívműtéten ment át, ami csak növeli esélyeit a nőknél. Kitűnő feje van, de bolond.
– Tehetséges?
– Azt mondják…
– Inkább ő terjeszti, nem?
– Hát önhittségben nincs hiány nála. De láttál még művészt, aki nem gőgös?
– Művész, művész… Azt hittem, hogy blöff az egész… Érted te azt, amit itt a zongoránál művelt?
– Nem nagyon. De ismerem gyerekkora óta. Egy városban születtünk. Sok jót hallottam róla. De hát fontos ez? Találkozol vele, nem fogod megbánni.
– Érdemes? – mosolyodtam el.
– Hát persze – suttogta Kati álmosan. – Unni nem fogod, legfeljebb megpukkadsz az idegességtől. – Ásított. – Jaj, de álmos vagyok… És a holnapi szeminárium…

Erre a gondolatra azonnal átmásztam a saját ágyamba, és a fal felé fordultam. De egy csöppet sem voltam ideges vagy szomorú. Régóta nem érzett elégedettség kerített hatalmába.

(Folytatjuk)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. március 27.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ