Magdó Samu ott fekszik kifogástalanul szabott öltönyében, zakozsebéből kikandikáló csipkés zsebkendővel a két, csírázásnak indult pityókarakás között. Sohasem láttam még így kicsipve, pedig idestova negyven esztendeje tőszomszédom. Még nyáron is elnyűtt fenyőágas posztónadrágban járt, fenekén akkora szürke folt, mint egy réztányér.

– Lehoztuk ide apánkat – magyarázza a nagyobbik fia, amikor utánamjön a pincébe. – Ilyenkor, nyáron hamar szagosodik a halott, s a virrasztásig még sok van.

Nézem égnek emelt, csőrszerűen kihegyesedő orrát s zsirpapírszínűre fakult arcát, melyen tegnap még javában virult a borvirág. Nagy piás volt az öreg. Azt beszélték, hogy fel sem kelt reggel az ágyból, amíg a párnája alá dugott üveget meg nem húzta. Tegnap már fél tíz körül alaposan be volt csiccsentve. Óvatosan támasztotta a kapufélfát, nehogy egy félresíkeredett mozdulat kilibbentse függőleges tartásából. Csak úgy fél kézzel intett, hogy menjek közelebb.

– Hallom, van neked egy görényládád, amivel felvetted Szász Pistát is, a félkarút…

Kelletlenül bólintottam, mert igen fújta a hordószagot, s aztán sehogy sem értettem, hová akar kilyukadni.

–… mert én most már mindent elmondok – folytatta sietve, nehogy valamivel feltartóztassam. – Eddig óvatoskodtam azokkal a régi históriákkal, mert ilyen az öreg: egy végignyákkolt élet után elgyávul. S aztán állandóan reméltem, ha a román nem is, de a magyar kormány csak kiutal úgy mutatóba valami kárpótlást. El is találtam, mint a vak a gödröt. Ezek, Pitesti-ről azt válaszolták, hogy ott nem szerepelek a háborús nyilvántartásban, a pestiek pedig azt, hogy magyar hondvédségemre nincs elég bizonyítékom. Hát jöjjenek ide, az úristeniket, s nézzék meg az oldalamat, ahol átlőttek a muszkák.

– Hagyja Samu bácsi, majd holnap elmondja. Most látom erőst mérges – próbáltam megszabadulni az iszákos vénembertől. Gyanítottam, hogy valamelyik unos-untalan ismételt s jókora füllentésekkel toldozott világháborús meséjét kell végighallgatnom, melyet a változatosság kedvéért most talán így fog indítani: „Amikor századunk beért Hajduböszörmény határába…”

– Nem, fiam – mondta vésztjósló komolysággal –, holnap Magdó Samu nem ér rá mesélgetni.

Olyan nyomatékkal ejtette ki a szavakat, mintha a sok füllentés után hangsúlyozni akarná: eljött az ideje élete legigazabb történetének, s ha el nem mondja valakinek, ki nem okádja magából, nyomban megfullad tőle.

Kihoztam a riportofont, hozzá egy üres kazettát, s letelepedtünk a körtefa alatti padra. Samu bá kihúzta magát, mintha szavalni készülne egy alkalmi színpadon s tagoltan rákezdte:

– Amikor Kökösnél megvonták a határt, mi délre szakadtunk, román területre. Azt mondtam apámnak, hogy ha fát is hasogatnak a hátamon, én úgyis átszökök Magyarországra, mert nem tudok a saját vérem ellen harcolni. Át is mentünk egy éjszaka a határon egy falumbelivel, s addig gyalogoltunk észak felé, míg egyszer valami őrjárat el nem csípett. Szerencsére magyar honvédek voltak, s bevittek a legközelebbi kaszárnyába. Másnap már be is soroztak a magyar hadseregbe, s irány a front. Hát, mit is mondjak? Hátulról szorongattak az oroszok, felülről tüzeltek a románok. Először mégis német fogságba kerültem, osztrák területen. Azt kérdezte a pökhendi hitlerista: honnan jövök? Mondom, hogy Romániából, de… Többet nem szólhattam, mert úgy szájon vágott kézháttal, hogy az első két fogam bement. Aztán a csizmájával ájultra rugdosott. Másnap egy pincében tértem magamhoz, volt ott még vagy öt hozzám hasonló szerencsétlen. Az egyik elmondta románul, hogy most már menekülőben a fasiszta, s nem ér rá a foglyokkal bajlódni. Holnap valószínû főbelőnek bennünket. Mondom a románnak, ezt nem lenne tanácsos bevárni, inkább szökjünk meg. De hogyan? Éjfél után elkezdek üvölteni, ahogy csak a szájamon kifér, s úgy hentergek a földön, mint a nyavalyatörősök. Jön az őr, hogy mi történt. Volt közöttünk egy jól megtermett, mészáros alkatú örmény. Óvatosan az őr hátához került és leütötte. A tábort épp riadóztatták, mert közeledett egy orosz alakulat. (Ezt később tudtuk meg.) Olyan zűrzavar támadt, úgy kapkodtak a németek, hogy reánk ügyet sem vetett senki. Sorra kiosontunk a pinceajtón, s uzsgyi be a búzatáblába. Soha annyi félérett búzamagot nem ettem, mint akkor, de ez a ropogós koszt mentette meg az életünket. Legalább nyolc napig nem mozdulhattunk ki a búzából, mert szökésünk éjjelén az oroszok elfoglalták a tábort, s aztán ott is maradtak egy ideig. No, de fogjam rövidebbre a szót. Bármennyit is bujkáltunk, egyszer mégis elfogtak az oroszok. Ők már nem kérdezték, kik s mik vagyunk, kellett nekik a ripityára lőtt hazácskájukban a munkás kéz. Az a román meg én egy szénbányában húztunk le vagy két évet. A lényeg az, hogy onnan sem engedtek el szépszerével, hanem megszöktünk. Valahol a vráncsai hegyekben rátaláltunk két összefagyott német katonára, s azokat levetkőztettük, mert cudar hideg volt, s a muszkák rabruhája már rongyokban lógott rajtunk. Így értem haza ’46 februárjában. Az akkori rajoni párttitkár egy Muntyán nevű falumbeli volt. Sokáig hányódott Bukarestben; azt beszélték róla, hogy egy gazdag bankár bolond fia alá hordta az éjjelit. Nos, ez a lókötő, amikor látta, hogy ugyanvalóst fújni kezdik mindenfelé a Sztálin-indulót, felcsapott kommunistának. Úgy, hogy ’45-ben, amikor hazajött piros könyvecskéjével a fővárosból, egyből feltették a polcra. No, most ugrik a majom a vízbe, jól figyelj! Ez a Muntyán egy és ugyanaz a megyei Demokrata Párt mostani elnökével s a mi polgármesterünk apjával. Akkor, ’46-ban, amikor hazatértem a fogságból, ez az ember fűtött be alám. Besúgták neki, hogy német egyenruhában kerültem haza, s már másnap hivatott a rajonhoz. Amíg én odavoltam, otthon házkutatást rendeztek, s elkobozták a német uniformist. Jóformán ki sem hallgattak. Mint fasiszta kémet s a népi hatalom árulóját tezenöt év börtönre ítéltek; hetet belőle le is ültem. Neked elárulom, volt valami gyávaság az eddigi hallgatásomban, mert ha az ember egyszer megégeti nyelvét a forró kásával… S ne feledjük, az a gazfickó még ma is nagykutya. De te most már szóról szóra kiírhatod ezt az egészet az újságban. Jöjjön, aminek jönnie kell, Samu bá nem fél többé – szegte fel a fejét az öreg s intett, hogy lenyomhatom a stopgombot.

Nézem Magdó Samu feszes eleganciáját, s arra gondolok, hogy tegnap a füllentős öreg mégiscsak a színtiszta igazat mondta ott a körtefa alatt. Ma tényleg nem érne rá a mesélgetésre.

Forrás: Romániai Magyar Szó, Szabad szombat melléklet, 1999/26

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ