[Önéletrajz]

Nagyon halványan emlékszem vissza a gyermekkoromra. A háború alatt születtem, bár Budapest akkor még – a szüleim elbeszélése szerint – nem ismerte a háborút. Amikor veszélyes körzetnek nyilvánították a repülőtér környékét, be kellett költöznünk a belvárosba, egy olyan lakásba, ahonnan a nyilasok és a németek elhurcolták a zsidókat.

Homályos képek maradtak az agyamban erről a lakásról, a városi utcán tett sétákról, a Lövölde-térről, de arra egyáltalán nem emlékszem, mi is történt körülöttünk, velem és a család többi tagjával, a szomszédokkal.

Annyit tudok csak, hogy már egészen kiskoromban érdekeltek a könyvek, sőt: csak a könyvek. Különösképpen nem szerettem játszani. A szüleim későbbi elbeszéléseiből tudom, hogy mindig az apám ölében ültem, amikor újságot vagy könyvet olvasott, és érdeklődtem, hogy melyik betűt hogyan kell olvasni.

Az első világos emlékképem a húgom – aki négy évvel fiatalabb nálam – születési évéből maradt. Emlékszem arra, amikor anyám bekerült a kórházba, majd amikor a házat és a kerítést virágokkal feldíszítve vártuk haza.

A húgom születése után anyámnak kevesebb ideje jutott rám, így én még jobban kerestem a könyvek társaságát. Próbáltam kockákból kirakni, majd a füzetemben lerajzolni a már ismert betűket. Később anyám nem is egyszer mesélte, egy napon arra lett figyelmes, hogy a kirakott betűket kezdtem összeolvasni, és így, körülbelül ötéves koromban, szinte teljesen egyedül sikerült megtanulnom olvasni. Az első szó a KATÓ volt.

Igazán soha semmi sem érdekelt a könyveken, újságokon, olvasáson és íráson kívül, igaz, olykor-olykor, rövid időre más is felkeltette az érdeklődésemet, mint például a matematika, fizika, földrajz, de végül mindig a könyvek győztek. Eleinte csak a cselekmény ragadott magával, később a szavak zenéje is. Faltam a könyveket, válogatás nélkül, majd amikor különböző idegen szerzők műveit olvastam, kíváncsi lettem, hogy eredetiben hogyan hangzott az adott mű.

Gyermekkoromban nagyon nehezen lehetett külföldiekkel találkozni Magyarországon, és nehéz volt külföldre utazni, sőt, az idegen nyelvű könyvek beszerzése is sokszor nehézségekbe ütközött. Mindennek ellenére, tízéves koromban apámnak sikerült egy régi német nyelvkönyvet előhalásznia valahonnan. Különösképpen nem is kellett biztatnia nyelvtanulásra, mert már akkor oly nagy volt az érdeklődésem és az akaraterőm, hogy kisgyerekként, amikor a többi, velem egykorú kölyök kint hancúrozott, verekedett az utcán, azt a célt tűztem ki magamnak, hogy a három hónapig tartó szünidőben megtanulom azt a kb. ezer szót, amit a nyelvkönyv tartalmazott. Úgy is lett. Persze, a kiejtésemmel lehettek bajok, hiszen nem volt kapcsolatom németekkel, és még csak olyan rádióm sem volt, amelyiken idegen adásokat hallgathattam volna. Mindennek ellenére 1954-ben már az akkori NDK-ban megjelenő, nálunk is forgalmazott újságokat olvastam, igaz, szótár segítségével.

Szintén egy, az apámtól kapott orosz nyelvkönyv segítségével oroszul is megtanultam. Az általános iskola ötödik osztályába kerülvén, már tudtam oroszul, ezért az órákon gyakran unatkoztam.

De kezdtem érdeklődni a többi nyelv iránt is. Mivel az iskolai tananyagot nem kellett tanulnom – elég volt az, hogy jelen legyek az órákon –, otthon egyidejűleg az angolt meg a franciát tanulmányoztam. Igaz, apám és nagyapám azt szerették volna, ha majd gyakorlati pályát választok, mert akkor a matematika és a fizika is nagyon érdekelt, mérnöknek szántak, és megmagyarázták: a jó mérnöknek a külföldi szakirodalmat is meg kell ismernie eredetiben. Nagyon jó szemmel látták, hogy idegen nyelveket tanulok. Sőt, a nagyapám rábeszélésére hamarosan még a spanyolnak is nekiláttam.

Az 1956-os forradalmat és a november 4-e utáni harcokat pestszentlőrinci házunk pincéjében töltöttük egy szomszéd családdal együtt. Én akkor már oroszul és németül tudtam, angolul, franciául értettem. És éppen ekkor találtam magam először szembe az idegen nyelveket nem tudó emberek irigykedésével, gúnyolódásával.

Hírekre áhítozva bekapcsoltam a rádiót, és – mivel akkor már csak a hivatalos, Kádár- féle rádió szólt – idegen adásokat kerestem. Amikor elmerülten hallgattam az egyik német állomást, a szomszéd néni dühösen kikapcsolta a rádiót, és gúnyosan nézve rám így szólt:

– Mit játszod meg magad, hiszen úgysem értesz semmit.

Én, mint jól nevelt gyerek, a könyveimmel meg a szótáraimmal behúzódtam az egyik sarokba. Ekkor értettem meg, hogy a szürke emberkék között nem lehetek más, mert akkor csak gyűlölettel, gúnyolódással találkozom. (E meggyőződésemet csak megerősítették a további évek.)

A kerület másik végében található gimnáziumba kerültem. Az orosz nyelvet itt egy születésileg orosz nő tanította. Mindjárt az első órákon észrevette, milyen jól tudok oroszul, s a dolgozatok javítását, a helyettesítést nem egyszer rám bízta, ami osztálytársaim irigységét váltotta ki, de ezt az érzésüket nyíltan nem mutatták ki, mert minden tantárgyból én voltam a legjobb, és nagyon sokszor szükségük volt a segítségemre, amit önként, jókedvvel el is vállaltam.

Az orosz mellett latinul tanultunk a gimnáziumban. A latin nyelv –a francia és angol ismeretében – szintén nem jelentett számomra semmiféle nehézséget. Sőt! Nem egyszer előfordult, hogy latinórán német újságot olvastam és a mellettem ülőnek a matematika leckét diktáltam, de közben a latintanárnő magyarázatát is figyeltem, és bármelyik pillanatban folytatni tudtam a megkezdett mondatot. Ezt a tanárnő is nagy meglepetéssel vette tudomásul, és az órákon nekem teljes szabadságot adott.

Közben más nyelveket is tanulgattam. Anyám, aki nagyon büszke lengyel származására – ősei még a reformáció idején telepedtek át Magyarországra, és az egyik faluban ők építették a református templomot –, rávett a lengyel nyelv elsajátítására, annak ellenére, hogy ő maga nem tudott lengyelül. A lengyelt követte a cseh és a szlovák, majd az orosz mellé csatlakozott az ukrán, a bolgár és a szerb.

Időközben nagyon kezdtem érdeklődni a néprajz iránt, főképpen az indiai és az amerikai indián népek kultúrája, nyelve keltette fel a kíváncsiságomat. Az idegen nyelvű könyvesboltban sikerült beszereznem néhány szótárt, mint például hindi-orosz, urdu-orosz, s nekiálltam az indiai nyelvek tanulmányozásának. Mivel a nyelveket saját módszerem szerint tanultam, csak a nyelvtan és a számomra szükséges szavak alapján, már egy hónap alatt elértem azt a szintet, hogy levelezhessek, majd az ismerősöktől eredeti nyelvű újságokat, könyveket kaptam, amelyeket átszótárazva a nyelveket még jobban megtanultam. Ezen kívül írogatni is kezdtem, verseket, elbeszéléseket. Szüleim semmibe sem szóltak bele.

– Te magad választod meg az életpályád – mondogatták.

Nem szóltak bele az életembe, de nem is érdeklődtek iránta. Az apám mindig későn járt haza, az anyám mindegyre csak a lakással foglalkozott. Bármit is mondtam neki a nyelvekről, a néprajzról, jövőbeni terveimről, ez volt a válasza:

– Én nem értek hozzá, tégy úgy, ahogy jónak látod.

Mindez nagy gondokat okozott nekem, mert csak nehezen tudtam eldönteni, hogy mit is tegyek az érettségi után.

Gyors előrehaladásom a nyelvekben az ismerőseim körében nem csak tiszteletet, csodálatot váltott ki, hanem mind inkább gúnyolódtak és csodabogárnak tartottak. A fiúkat – mint általában a fiatalokat – minden érdekelte, néha-néha még a nyelvek, az idegen népek is. Ilyenkor többen fordultak azzal a kéréssel hozzám, hogy mutassak be nekik valamilyen írásokat, beszéljek az egyes népekről.

Orosz, angol és hindi szakokra jelentkeztem az egyetemre. Természetesen „helyhiányból” nem vettek fel, bár a többi jelentkezővel ellentétben az indiai nyelvekről, kultúráról nem magyarul, hanem hindiül beszéltem.

Álltam hát tanácstalanul, kitűnő érettségivel, négy nyelv jó, további négy-öt közepes ismeretével és még további néhányat alapfokon ismerve, és nem tudtam, mit is tegyek. A szüleim most sem szóltak semmit – legalábbis egy ideig, de anyámat a szomszédok mindegyre bujtogatták ellenem.

– Felnőtt férfi, és semmit sem csinál? Magának kell még most is eltartani? – hajtogatták.

Próbálkoztam egy-két helyen, de fizikai munkára, testalkatom miatt, sehol sem vettek fel. Máshol hiába tudtam nyelveket, mert ott olyan személyeket is alkalmazhattak, akik nem tudnak nyelveket. A külkereskedelmi vállalatoknál meg vagy nyelvvizsgát, vagy egyetemi végzettséget kértek.

Egy kora őszi napon megjelent az egyik ismerősünk a hírrel:

– A Nikexnél hajlandók alkalmazni a nyelvtudásoddal.

– Elfogadom – válaszoltam s másnap beléptem életem első munkahelyére. Először bonyolító lettem, majd átkerültem az idegen nyelvű levelezési osztályra. Itt ültem először írógéphez, és fordítottam először kereskedelmi és műszaki szövegeket, amihez a magyar kereskedelmi és műszaki nyelvet is meg kellett tanulnom. A kolléganőim kezdetben elkényeztettek, nagyon szívesen segítettek, de mihelyt észrevették, hogy több nyelvet tudok náluk, fordult a kocka. Mindig nagyon gyorsan dolgoztam, és amit ők, tapasztalt levelezők két óra alatt végeztek el, nekem ahhoz alig fél órára volt szükségem. És még hiánynyelveket is tudtam, ez aztán teljesen kikészítette őket. Nagyon kellemetlenül, kényelmetlenül kezdtem közöttük érezni magam, de igyekeztem ezt nem kimutatni. Minden szabadidőmet a nyelvek gyakorlására fordítottam. Hogy a kiejtést megismerjem, a rádión idegen állomásokat kerestem. Hogy a beszédet gyakoroljam, feljártam a Gellérthegyre, a Halászbástyára, és leszólítottam a külföldieket. Rengeteg külföldi ismerőst szereztem levelezés útján is. A Nikexben dolgozó egyik ismerősömnek, aki képeslapokat gyűjtött, én fordítottam le a leveleit a legkülönbözőbb nyelvekre.

1962 januárjában a Magyar Rádió török nyelvű adása szerkesztőségébe írtam, hogy olvasnák be a levelem. Reméltem, hogy ilyen módon ismerősre teszek szert Törökországban is. Levelem annyira megtetszett a szerkesztőnőnek, hogy felkeresett a Nikexben, riportot készített velem, majd kapcsolatba lépett az Esti Hírlap egyik munkatársával, aki 1962 márciusában megjelentette a lapban az első újságcikket rólam, 18 év 18 nyelv címmel.

A cikk megjelenése után az emberek körülöttem teljesen megváltoztak. Egyesek hízelegni kezdtek, mások hitetlenkedve néztek rám. Sokan – különösen a fiatalabbak – kezdtek „kipróbálni”. Valahonnan – bizonyára szótárakból vagy régi könyvekből – előkerestek nagyon ritkán használt, vagy már elavult, régies szavakat, és azokkal álltak elém. Eleinte nyíltan bevallottam, hogy ezekkel a szavakkal nem találkoztam, és megnéztem a szótárban. Később, amikor már ez az eljárásmód kezdett dühíteni, egyszerűen vállat vontam. Ekkor összesúgtak mögöttem:

– Persze, csak egy ismerős írt róla, ő pedig nem is tudja a nyelveket.

Időközben államvizsgát tettem – középfokon – németből és oroszból, külkereskedelmi szaknyelvvel bővítve. Ez egy kicsit lecsitította a kedélyeket.

Egyik nap a TASZSZ budapesti tudósítója keresett fel.

– Olvastam a cikket az Esti Hírlapban, szeretnék elbeszélgetni magával.

– Mire kíváncsi? – kérdeztem vissza.

– Mindenre.

A beszélgetésünk eredményeképpen a Szovjetunió szinte minden nyelvén megjelent egy-egy cikk rólam, majd az alapcikket egy, a moszkvai Lomonoszov Egyetem számára készült, orosz nyelvgyakorlatokat tartalmazó könyvben is lehozták. A hírem egyre terjedt. A Varsói Rádió budapesti tudósítója, a Magyar Rádió angol nyelvű adásának szerkesztője készített velem riportot, majd különböző lengyel és japán újságok írtak rólam.

Felbátorodva, az Európa Könyvkiadóhoz fordultam. Másnap behívattak és megbíztak lektorálással. A legkülönbözőbb nyelvű könyveket lektoráltam, és megígérték, hogy idővel fordítást is fogok kapni.

Közben jelentkeztem az ELTE orosz, angol, arab szakára. Ekkor már teljesen az irodalom érdekelt. Írtam és fordítottam, de publikálással egyelőre nem is próbálkoztam.

A felvételi vizsgán semmit sem kérdeztek a gimnáziumi tananyagból, hanem oroszul és angolul elbeszélgettek velem a hétköznapjaimról, mert épp a felvételi előtt jelent meg a Nők Lapjában egy cikk rólam, Egy tizennyolc éves fiatalember tizennyolc nyelven levelez címmel. Mivel a lap a fényképem is közölte, többen leszólítottak az utcán, a járműveken, és érdeklődtek a nyelvtanulást illetően.

Egyszer megint a telefonhoz hívtak.

Egy fiatal férfi hangját hallottam:

– Vállal japántanítást? – kérdezte.

– Japánt? – lepődtem meg. – Én is csak most foglalkozom vele komolyabban – magyarázkodtam.

– De hiszen a Nők Lapjában az áll, hogy japánból idén akar levizsgázni.

– Valami tévedés lehet – mondtam, és letettem a kagylót, majd gondosan átolvastam ismét a rólam írt cikket. Tényleg, Gyenes István azt írta, hogy le akarok vizsgázni japánból. Mindjárt tárcsáztam, de ő nem volt a helyén, ezért levelet írtam neki, amiben felelősségre vontam, hogy miért írt olyasmiket, amiket nem mondtam. Ezzel csak rontja a helyzetemet.

Másnap az Európa Könyvkiadó titkárságán e szavakkal fogadtak:

– Túlzottan elbízta magát. Ahelyett, hogy köszönetet mondana a cikkért, még felelősségre vonja az újságírót.

– De ha nem írt igazat – védekeztem. – És mi lesz, ha most japán fordítást kér tőlem? Ha visszautasítom, azt fogja hinni, hogy a többi, a cikkben felsorolt nyelvet sem ismerem.

– Ez legalább rákényszeríti, hogy japánul is tanuljon meg nagyon gyorsan – jegyezte meg nevetve az egyik szerkesztő, aki éppen belépett az ajtón.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. április 3.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ