Másnap reggel az ég borús volt; a hétfő reggel elkedvetlenített, már nyomát sem éreztem a tegnap esti kaján jókedvnek és kalandvágynak. Összeszedtem a szükséges jegyzeteket és elindultam az egyetem felé. Az úton B. Pali évfolyamtársam szegődött mellém.

– Szervusz – köszöntött barátságosan. Rámosolyogtam, de közben a pokolba kívántam Palit, akit strébernek, kiállhatatlan karrieristának, ostoba lelkendezőnek tituláltam magamban, bár a szívem mélyén tudtam, hogy nem egészen így van. Az igazság az volt, hogy Pali volt a rossz lelkiismeretem: őszintén, melegen, a rá jellemző határtalan naiv idealizmussal érdekelte a sorsom, nagyra tartott minden szempontból, s éppen ezért nem győzte a szemembe mondani a legkellemetlenebb igazságokat:

– Trehány dög vagy, fiacskám – szokta mondogatni sajátosan elnyújott, affektált hangján. – Én a te memóriáddal, nyelvérzékeddel, zenei, rajz- és mindenféle tehetségeddel meg sem állanék a művelődésügyi miniszterségig.

– Mintha a miniszterek mind géniuszok lennének! – nyelveltem vissza. – Inkább nyiratkoznál meg, ismét olyan a fejed, mint egy szénaboglya. – Arra már nem figyelmeztettem, hogy a nadrágja is pecsétes és kopott, tudtam, hogy Pali nehezen él, az utóbbi időben ösztöndíja sem volt, s az újságíróskodásból is kicsöppent. Jól tudtam, miért, s ez még jobban meggyőzött az idealizmus fölösleges voltáról. Palinál becsületesebb, meggyőződésesebb kommunistát nem is tudtam elképzelni. Mégis őt rúgták ki, tették félre az útból. De erről nem beszéltünk, tudtam, hogy a másik az Eszme helyességére fog hivatkozni, miközben felkopik lassacskán az álla.

– Nos, hogy ityeg a fityeg? – kérdezte Pali pökhendi hangon, de rokonszenvvel pillantott rám. Sohasem véltem felfedezni pillantásában a férfiak részéről megszokott, jellegzetes érdeklődést, bár ez részérôl a legkínosabban érintett volna. „Saint-Just” – gondoltam kajánul, s egyben megkönnyebbülten. Ugyanakkor tudtam Pali egy-két romantikus és kevésbé romantikus kalandjáról, amelyek körül azonban a titok köde borongott. Igaz, nem is érdeklődtem soha a részletek felől. Így aztán barátságunk a bizalom és jópajtásság minden külsősége ellenére is kissé merev volt. Csak évek múltán ébredtem rá Pali őszinte, önfeláldozó barátságának értékére, olyan helyzetekben, amikor nem maradhatott kétség e barátság minősége felől, és zárkózottságom végleg felengedett.

– Ideadod az összehasonlító jegyzetedet? – kérdeztem, miközben befordultunk az egyetem kapuján.

– Odaadhatom, de pocsékul jegyeztem. Tegnap egész éjjel másoltam a hiányzó előadásokat a Binder Éva jegyzetei után. Tudod, hogy jegyez Binder? Még Pataki Bálint „kérem szépen”-jeit is hiánytalanul meg lehet találni a jegyzetében! Figyelted Bindert Szabédi vagy Antal Árpád előadásain? Filmezni kéne…

Elnevettem magam. Valóban páratlan mulatság volt megfigyelni a szegény kis Binder Évi küszködését Szabédi professzor nagyvonalú, szeszélyes és eredeti előadói modorával, váratlan képzettársításaival, lendületes kitérőivel, amelyek a legtávolabbi területekről is törvényszerűen visszatértek a kiindulóponthoz, de ezt már Binder nem vette észre. Addigra már teljesen kábult volt, és szünetben kétségbeesetten szaladgált a kollégákhoz a hiányzó szavak és mondatok kiegészítéséért.

Amikor felértünk az emeletre, éppen „csengettek”. A repedt hangú kolomp zenebonája sehogyan sem illett bele az egyetemről alkotott elképzeléseimbe. Az előadótermeket is inkább iskolai osztályoknak éreztem, s a folyosón terjengő, vegyes eredetű szagok is az iskola által ébresztett gyerekes szorongást idézték fel bennem. Mikor egyetemre jöttem, az „aula”, „auditórium”, a „szesszió”, „szeminárium”, „konzultáció” szavak valami titokzatos és nagyszerű, ijesztő képzettel párosultak. Az eltelt négy év alatt azonban csak igen kevésszer éreztem, hogy egyetemen vagyok – talán csak Szabédi László előadásain, akit konokul „professzor”-nak neveztem, bár a hivatalos megszólítás a „tanár elvtárs” volt.

Szerencsétlen természetem volt: kitartóan, a kelletténél hosszabb ideig ragaszkodtam álmaimhoz; s hogy ezek az álmok mennyire távol álltak a valóságtól, vagy épp szemben azzal, arra talán a legjobb bizonyíték a Szabédi László tragikus halála volt. Számomra ő volt az egyetlen „professzor”. Apáczai Csere János jutott mindig eszembe, igen, ő lenne az egyetlen, akit követnék, ha más városba menne, mint annak idején Apáczait követték tanítványai… De a „professzor” ideája megtört a valóság kiszögellő élein…

*
Jegyzetelés közben kipillantottam az ablakon. A felhők mögül napsugár tört elő, és vakítóan verődött vissza az utca másik oldalán lévő templom fehérborítású kupolájáról. Hunyorogva néztem a fénybe, de a felhőrés szinte azonnal bezárult ismét. Visszahajoltam a jegyzetre. Percegő hangot hallottam és anélkül, hogy arra fordultam volna, tudtam, hogy Sz. Lilla hegyezi a ceruzáját – borotvapengével. Nem mertem B. Palira nézni, mert féltem, hogy kirobban belőlem a nevetés. Köztudomású volt ugyanis, hogy Lilla ceruzahegyzése vörös posztó a heves vérmérsékletű Márton Gyula számára, és akárhányszor hallja, maró gúnnyal lehordja Lillát, aki mint valami kerge bogár, a következő alkalommal újrakezdi a percegést.

Így is történt. Felpillantottam és láttam, hogy a tanár kopasz feje egészen a gallérjáig céklavörös. „Na, most” – löktem meg Palit, aki kétségbeesetten rágta a ceruzáját, hogy elfojtsa nevetését.

– És felhívom figyelmüket, még egyszer és utoljára arra az elsőéveseknek is nyilvánvaló tényre, hogy csak tintával írott jegyzet ér valamit a vizsgaszesszióban! – dörögte a tanár, miközben megállott Lilla padja előtt. A kis szőke felrezzent a hangra, rémülten az ölébe seperte a grafit- és fatörmeléket, és mint megbabonázott csirke bámult fel a dühös tanárra. Hátul valaki felvihogott, de abban a percben megszólalt a kolomp, és zajával elnyomott minden hangot. Mélyen a padra hajoltam, és rázott a kacagás, akárcsak az egész társaságot, míg a tanár, akinek a haragja hamar elpárolgott, és alig tudta összehúzni kétfelé szaladó szájsarkait, gyors léptekkel elhagyta a termet.

*
Minden délben, utolsó csengetés után sietős diákok tömege áradt a város központjában lévő menza felé. Az alsóbb évfolyamok lódenkabátos, szürke csapatából ki-kivált egy-egy lassabban lépkedő, jobban öltözött negyed- vagy ötödéves, vagy egy-egy elegánsabb diáklány. Nagyrészük azonban se látott, se hallott, percre kiszámított napi programjukban az ebédnek pontosan harmincöt percet szenteltek, az oda-vissza úttal együtt. Ha pedig nem siettek eléggé, hosszú sort kellett végigállniok. Ezért nem néztek se jobbra, se balra, a sorban s az asztalnál is jegyzeteket böngésztek, bibliográfiai anyagot olvastak. Az égre se nézett fel egyikük sem, oda, ahol a május eleji nap most már erőteljesebben és győztesen vette fel a küzdelmet a napok óta megmozdíthatatlan felhőréteggel. A fény elömlött az utcákon, s a rügybeborult fákról kiderült, hogy átlátszóan, fájóan zöldek. Magányosan ballagtam a menza felé, hátra-hátranézve Kati után, akit a harmadévesek között fürkésztem. De Kati nem volt közöttük. „Bizonyára meglógott az utolsó óráról s már megebédelt eddig” – gondoltam. „Sétálni kellene vele egyet ebben a szép napsütésben”. – Angolóráig még van három óra, de hát miért is kellene Katival sétálni? Ja, persze… B.! Róla akarok hallani, azért kéne Kati – vallottam be önmagamnak. – Ma még csak hétfő, még két nap van szerdáig. De úgysem megyek el, eszemben sincs – tökéltem el magamban, s egyúttal tudtam, hogy el fogok menni a találkára.

(Folytatjuk)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. április 3.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ