[Önéletrajz]

Pár hét múlva behivatott magához az Európa Kiadó egyik szerkesztője, akinek a napokban adtam át lektori jelentésemet.

– Azt látom, hogy a nyelvet tudja, de nincs elég irodalmi ismerete. Túl keveset olvasott, és ezért nem tudja kellően összehasonlítani az egyes műveket, a világirodalomban elhelyezni azokat – támadott rám.

– Ötéves korom óta csak olvasok. Nem is játszom, nem utazgatom…

– De senki sem irányította – vágott a szavaimba. – Elolvas minden művet, ami a kezébe kerül, legyen az értékes alkotás vagy fércmű.

– Meglehet, hogy sok olyan művet is elolvastam, ami nem tartozik a világirodalom élvonalába – folytattam –, de ahhoz, hogy az aranyszemcséket megismerjük, át kell törnünk magunkat az értéktelen kövek rétegén is…

Megint félbe akart szakítani, de nem hagytam szóhoz jutni.

– … Ne feledje, hogy még csak tizenkilenc éves vagyok, hogyan ismerhetném az egész világirodalmat?… Egyébként maga is csak a saját nyelvterületét, az olasz, francia és spanyol irodalmat ismeri…

Erre gúnyosan megjegyezte:

– Igen, magáról írtak. A nagy nyelvzseni! De egy művelt társaságban biztosan nem találná fel magát.

Megvontam a vállam, ő meg némileg nyugodtabban folytatta:

– Még lehet magából valaki, ha komolyan nekiáll tanulni.

– Éppen azt akarom tenni. Felvettek az egyetemre.

– Magyarra? – kérdezte kíváncsian.

– Nem, orosz-angol-arab szakra.

– Ott nem kap olyan tökéletes világirodalmi képzést. Igaz, nem is fontos minden nyelvvel foglalkoznia. Majd szakosítja magát az e három nyelven írt irodalomra.

Majd meglátjuk – mondtam dacosan.

Várjon egy kicsit – szólt utánam, amikor már majdnem az ajtóban voltam. – Ne haragudjon, de legutóbbi recenzióját nem fogadtam el. Tán a következő jobb lesz.

Szótlanul jöttem ki tőle, s a folyosón cigarettára gyújtottam. Akkor dohányoztam először.

Otthon, legnagyobb meglepetésemre, az Európa Kiadótól pénzküldemény várt. Mégpedig több, mint amennyire számítottam. Egy levelet is mellékeltek hozzá:

„Csodálkozva és megelégedéssel tapasztaltuk, hogy a nyelveken kívül az irodalommal is ismerkedik, és a korához képest széleskörű ismeretekkel rendelkezik, ezért a honoráriumot megemeljük. Európa Könyvkiadó igazgatóhelyettese.”

Meglepetten vettem kézbe, a korábbi szemrehányás, figyelmeztetés után, a pénzt és a levelet, de természetesen nem reklamáltam.

Otthon továbbra sem szólt bele senki a dolgaimba. A napjaim szörnyen egyhangúan teltek egészen 1962. augusztus 1- jéig, amikor életemben először külföldre, Lengyelországba utaztam. Nagyon féltem, mert először kerültem idegenek közé. Mindeddig magyarok között laktam, igaz, néha-néha szót váltottam külföldiekkel is, de ezúttal csak idegen nyelven voltam kénytelen beszélni.

A kint töltött egy hónap alatt belejöttem a lengyel nyelvbe, és annyira átvettem a lengyeles kiejtést, hogy hazafelé jövet már nem tudták eldönteni, ki is vagyok. A magyarok Magyarországon élő lengyelnek, a lengyelek pedig Lengyelországban élő magyarnak tartottak. A szavakat már nem kellett keresgélnem, elkezdtem lengyelül gondolkodni.

Egyetemi tanulmányaim elég jól kezdődtek. Az évfolyamtársaim és a tanáraim többsége olvasta a rólam megjelent cikkeket. Az orosz beszédgyakorlatot vezető fiatal tanársegéd – akinek pedig rosszabb volt a kiejtése, mint nekem – a szemeszter végén így szólt hozzám:

– Megérdemelné akár a hatost is, de én csak hármast adok.

– Miért? – dühödtem fel.

– Nem járt be rendesen az óráimra.

– Talán a nyelvvizsga letétele után kezdjem elölről tanulni a nyelvet? – tiltakoztam, de ez mit sem segített. Az indexbe hármas került.

Az orosz irodalmat előadó professzornő külön behívott magához:

– Az egész csoportban a legjobban tud oroszul, de képtelen elemezni az Igor-éneket. Ha megígéri, hogy a következő szemeszterben pótolja a mulasztást, most átengedem.

– Buktasson el, ha a többiek mind jól emlékeznek a jelzőkre – vágtam ki az asztalra az indexemet. A nő csak nevetett, és beírta az egyest. Az évfolyamtársaim többsége elégedetten vette tudomásul leszereplésemet, csak egy-két személy érzett együtt velem.

Az Európa Kiadó szerkesztői nem törődtek egyetemi osztályzataimmal, kizárólag a végzett munkám után fizettek.

Lengyelországi utammal megnőtt az önbizalmam, és kezdtem az angol és arab professzorok előtt is kimutatni, hogy mit tudok. Mindössze hárman voltunk az évfolyamon, akik arabot tanultunk. Muhtar, az egyiptomi tanár, akivel nyelvgyakorlatunk volt, csodálkozva hallgatta szép, arabos kiejtésemet, és megkaptam tőle az ötöst, Germanus professzortól is ötöst kaptam arab irodalomból, ellenben az arab nyelvészetet tanító professzor mindenképpen az ősi arab nyelv vizsgálatára akart rávenni, ami sehogyan sem tetszett nekem. Engem a modern nyelv és irodalom érdekelt.

– Igaz, hogy nagyon jól tudod a nyelvet, de a középkori arab nyelv ismeretlen előtted, ezért csak négyest adok.

Ekkor már azon gondolkodtam, hogyan tudnám abbahagyni a tanulmányaimat, hiszen Germanus professzor éppen akkor vonult nyugdíjba, engem pedig az irodalmon kívül már semmi sem érdekelt. A nyelv nem cél, hanem csak eszköz volt számomra.

– Otthagyom az egyetemet – mondtam egyik nap anyámnak.

ő először tiltakozott, de mert hajthatatlan voltam, csak vállat vont. Bementem a dékáni hivatalba, de nem voltak hajlandóak kiírni. Többször is kijött hozzám az egyetemi KISZ megbízottja, próbált rábeszélni, hogy ne lépjek ki. Az évfolyamtársaim is a nyakamra jártak, de én megmakacsoltam magam, mert úgy éreztem, hogy az egyetem nekem semmit sem ad. Ha a hétköznapi nyelvet akarom megtanulni és a külkereskedelemben dolgozni, akkor nem a Bölcsészettudományi Karra van szükségem; ha pedig író, műfordító akarok lenni, akkor nincs szükség semmiféle iskolára, egyetemre, hiszen ha az embernek nincs írói tehetsége, azt nem lehet megtanítani.

Sokáig töprengtem, hogy maradok-e vagy otthagyom az egyetemet, és hogy utána mit fogok kezdeni. Egyrészt vonzott az irodalmi munkásság, az írás és a fordítás. Reménykedtem benne, hogy ilyen sok nyelv tudásával az irodalomból is meg fogok tudni élni.

Végül elhatároztam, hogy tényleg otthagyom az egyetemet, bárhogyan is tartanak vissza. Egyszerűen nem mentem el a vizsgákra, így automatikusan ki kellett írniuk.

Soha nem bántam meg azóta ezt a lépésemet!

Soha senki sem kért tőlem diplomát. A külkereskedelmi vállalatoknál elég volt a nyelvvizsga, míg a szépirodalom területén, a szerkesztőségekben, kiadókban csak azt nézték, hogy mit tudok, illetve hogy… vannak-e ismerőseim.

II.

Még egyetemre jártam, amikor megszakadt a kapcsolatom az Európa Könyvkiadóval.

Egy alkalommal, vizsgaidőszakban négy vastag könyvet adtak lektorálni, hiába tiltakoztam ellene, hogy most tanulnom kell, a szerkesztő gúnyosan jegyezte meg:

– Ha ilyen nagy nyelvzseni vagy, akkor neked minden nagyon gyorsan kell hogy menjen.

Kelletlenül átvettem a könyveket, és még ott, a szerkesztőségben belelapoztam mindegyikbe. A haragom még nagyobb lett, amikor meglepetten tapasztaltam, hogy az egyik könyv portugál nyelvű volt.

– De hiszen portugálul nem tudok. Még csak portugál szótáram sincs – jegyeztem meg dühösen.

– A portugál annyira hasonlít a spanyolra, hogy biztosan meg fogod érteni – mulatott a szerkesztő.

A könyveket, a portugál kivételével, elolvastam és megírtam a lektori jelentést. Vártam a vizsgáim végét, hogy utána majd nekiállok a portugálnak is. Anyám, látva idegességemet, az egyik nap fogta a könyveket, és bevitte a kiadóba:

– Nem engedem, hogy a fiamat így tönkretegyék, ennyi munkával – vágta a könyveket a szerkesztő asztalára.

– Rendben. Nem fogjuk megterhelni, ezentúl egyáltalán nem kap tőlünk munkát, keressen máshol alkalmat!

Anyám szótlanul eljött, és otthon kijelentette:

– Az Európával nincs már kapcsolatod.

Először dühített a dolog, de lassan belenyugodtam, hiszen nekem sem az volt a vágyam, hogy állandóan csak lektori jelentéseket írjak. Talán a szívem mélyén magam is költő és versfordító akartam lenni, és ilyen fiatalon még nagyon is bíztam képességeimben és erőmben.

Egyre-másra készültek a fordításaim, saját verseim, de képtelen voltam rászánni magam, hogy személyesen bemenjek valamelyik kiadóba vagy szerkesztőségbe. Műveimet csak postán küldözgettem be. A válasz vagy az volt, hogy „sajnos, nem üti meg a folyóiratunk szintjét, ezért nem tudjuk közölni”, vagy: „olyan sok anyag van nálunk, hogy véges határidőn belül a beküldött munkáinak publikálására nem vállalkozhatunk”, vagy: „fordításai nagyon mívesek, de ilyen témájú versekkel mi nem foglalkozunk, ezért visszaküldjük. Próbálkozzon más szerkesztőségekben.”. Voltak olyan esetek is, hogy a beküldött anyagot mindenféle kísérőlevél nélkül küldték vissza.

Otthon egyre feszültebb lett a hangulat, hiszen a szüleimen „élősködtem”, ezért elhatároztam: az IBUSZ-nál próbálkozom. Éppen elindítottak egy kéthetes tanfolyamot, kisegítő idegenvezetők számára. azt sikerült is elvégezni, és félretéve egy időre a szépirodalmi műveket, idegenvezető lettem. Az első két csoporttal, akik csak átutazóban voltak Budapesten egy-egy napra, minden rendben is volt. Később azonban kezdett ez a munka szörnyen idegesíteni.

– Maga lengyel, ugye? – fordult az egyik utas hozzám, egy lengyel csoportból.

– Az őseim azok voltak – feleltem.

– Akkor megérthet minket. Ezek a magyarok olyan furcsák – folytatta az előbbi utas, majd közbeszólt egy másik:

– Nem annyira barátságosak, mint a lengyelek.

Én csak vállat vontam, és továbbmentem, mert magyar lévén, a magyar viselkedés nekem természetesnek tűnt.

Később, a Balaton partján egy ukrán csoportot vezettem. Itt tapasztaltam életemben először a nemzetiségi ellentéteket, ugyanis a csoport tagjai a volt lengyelországi területekről származtak, voltak közöttük lengyelek és oroszok is. Semmiképp sem akartak egymás mellett ülni. Az oroszoknak és a lengyeleknek külön-külön asztalt kellett beállítani.

– Ugye, az ukrán nyelv sokkal szebb, mint a lengyel vagy az orosz? – kérdezte tőlem egy fiatalasszony.

– Szerintem mindegyik nyelvben van valami szépség. Az egyikben épp a keménység, a másikban meg a lágyság – igyekeztem senkit sem megsérteni, de ez az ukránoknak nem tetszett. Ezután nem voltak hajlandóak megérteni azt, amit oroszul vagy lengyelül mondtam nekik, pedig az ukránnal a beszédben ekkor még nehézségeim voltak. Szerencsére hamarosan felváltott egy kollégám, aki több éve lakott Magyarországon, de az apja lengyel, az anyja pedig ukrán volt, így csak az oroszokkal lehetett nemzetiségi vitája, viszont a csoportban csak két orosz volt, és ők nem akadékoskodtak túlságosan.

Hamar kezdtem megunni ezt a munkát, annál is inkább, mert semmi időm nem jutott sem a nyelvek továbbfejlesztésére, sem a fordításra vagy írásra.

Kora ősszel felmondtam.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. április 10.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ