A hűvös, fázós tavasz hirtelen váltott át a nyárelô viharos idűjárására. Már a kora reggeli órákban melegen sütött a nap, az esőtől ázott föld nagy párafelhőket eregetett a magasba. Felhők gyülekeztek nagy gyorsasággal, kékesfekete színt öltöttek és csattogva, heves villámlásokkal adták ki gyorsan elszálló haragjukat. Félórás izzó napsütés után hirtelen leperdülő záporok függönyözték el az eget, jócskán lehűtve a levegőt.

A Híd utcában a gyors esők csak a szalmaszálakkal vegyes port kavarták ragacsos sárrá, s a levegőben szállongó vonatfüsttel elkeveredve piszkos lucsokként csapódtak a tovasiető járókelők arcába. A tavaszi záporokra mégsem haragudott senki, aki a Híd utcán végigment. Hamar elvonultak s a felhők között felkéklő ég színe nem hagyott kétséget afelől, hogy közeledik a nyár.

Délután ötkor öltözködni kezdtem. Fél hatra el is készültem, könnyed, sportos külsőm nem árulta el, hogy milyen gonddal válogattam össze ruhadarabjaimat, és mennyit töprengtem, amíg a fekete pulóverhez piros babos selyemsálat kötöttem a nyakamba. Kezem a ballonkabát zsebébe mélyesztve, sétáló léptekkel indultam el a Sétatér felé. Frissnek éreztem magam, és egy kicsi bűnösnek is. Vállat vontam, mélyet szippantottam az esőszagú levegőből. Késni akartam vagy öt- tíz percet, nem meggyőződésből, mert általában pontos szerettem lenni – inkább erőltettem a késést, emlékezve a fiú bosszantó fölényeskedésére. Egyébre nem is, hiába erőlködtem, hogy felidézzem azt, akivel találkozni készültem. Talán meg sem ismerem majd – gondoltam és akaratlanul meggyorsítottam lépteimet. Hátha elmegy, ha látja, hogy nem vagyok ott! Tulajdonképpen örülnöm kellene, ha nincs ott – megszabadulnék az egész bonyodalomtól, annál is inkább, mert semmi sem zárta ki annak lehetőségét, hogy egyenesen szembetaláljuk egymást Paullal.

Így aztán hol ballagtam, hol siettem, s egészen fölbosszankodva érkeztem a Sétatér bejáratáig, persze, ott már egészen lassú lépésekben. Nem néztem semerre, csak akkor pillantottam fel, amikor sejtettem, hogy az első pad már nincs messze.

A pad üres volt.

Nagyot nyeltem és megkönnyebbülést akartam érezni, de szembe kellett néznem a hiúságomon esett sérelemmel. Legszívesebben dühösen toporzékoltam volna, de szenvtelen arccal vonultam el a kérdéses pad előtt, nem gyorsítottam meg lépteimet, bár szerettem volna minél hamarabb eltűnni megaláztatásom színhelyéről. „Ostoba fajankó!” – könnyítettem a lelkemen. – „Micsoda ízléstelen, méltatlan dolog. Úgy kell nekem, ha ilyenekkel állok szóba!” Most végre nyugalomérzet kerített hatalmába, a levelekké bomló rügyekből jó szag áradt, hálásan fel akartam nézni rájuk és megpillantottam a fiút, amint a harmadik padon ülve a kavicsokat rugdalta cipője orrával.

Természetesen akkor eszembe sem jutott azzal gyanúsítani őt, hogy készakarva eszelte volna ki ezt a gyermeteg tréfát a bosszantásomra. De évek múltán ez a jelenet szinte a jelkép erejével tolakodott fel emlékezetemben, amely szinte beteges érzékenységgel őrzött meg mindent a kettőnk történetéből.

– Azt hittem, nem jön – nézett fel ártatlan arccal.
– Az első padot mondta – válaszoltam közömbös mosollyal, de már sajnáltam, hogy elárultam ezzel valamit abból, ami pár másodperccel ezelőtt végbement bennem.
– A sétatér bejáratát mondtam. Úgy látszik, Kati nem jól értette – a nagy, olajosan csillogó szemek tükre áttetszően tiszta volt. – Üljön le.

Elhelyezkedtem a padon és szemügyre vettem szomszédomat. Az előbbi eset bosszúsága s a fiú eléggé fura és némileg elhanyagolt külseje okozta csalódás miatt valami ürüggyel legszívesebben azonnal elbúcsúztam volna. Nem tetszett a fiú lengőszárnyú, divatjamúlt kabátja, nevetségesnek tartottam az esernyőjét. Milyen fiatal és esernyőt hord! – ócsároltam magamban a nyárspolgári kelléket; azonnal meg is jegyeztem:

– Minek az esernyő ebben a szép időben?
De a fiú, mint aki nem hallotta a kérdést, felugrott a padról.
– Na, menjünk! – rendelkezett.
– Hová? – de már el is indultam mellettem, és amint felnéztem rá, ismét megragadott a szépen formált fej, mint előbb a kifejező és behízelgő szemek lenyűgöző látványa. Megállapítottam magamban, hogy soha még senki ennyi ellentmondó érzést, ilyen kavarodást nem keltett bennem. S már csak ezért is érdemes…

– Maga nagyon érdekes – szólaltam meg, de éreztem, hogy nem kellene ezt a frivol hangot megütni. – Csak ezért jöttem el – néztem rá kihívóan. De a diák nem mutatott sem meglepetést, sem sértődöttséget. Tétovázás nélkül karon fogott. Méltóságon alulinak tartottam az ellenkezést; féltem, nehogy ostoba fruskának tartson. Erről eszembe jutott valami:
– Hány éves maga? – szögeztem neki a kérdést. „Ha te úgy, én is úgy” – gondoltam önmagamat bátorítva, de közben mélységesen szégyelltem magam.
– Huszonegy – hangzott el a csöppet sem zavart válasz.

Ezt persze csak én éreztem így. E percben mindketten azzal voltunk elfoglalva, hogy keményen leplezzük egymás elől zavarunkat és megilletődöttségünket. A küzdelem, amelyet hiúságunk védelmére önmagunk ellen vívtunk, bennem jó erőket szabadított fel, fokozatos enyhülést, az érzelem előtti behódolás boldogságát, jóságát; a fiúban ellenkezőleg, szabadulni akarást, szinte gyűlöletet az iránt, akit szeretni kényszerült…

– Huszonegy? – elhatároztam, hogy semmi lehetőséget nem adok ennek az ügynek a folytatására. – Hát akkor szervusz – nyújtottam feléje a kezemet. – Tegeződjünk.
– Miért? – kérdezte most már őszinte meglepetéssel.
– Csak nem magázódom egy nálam fiatalabb valakivel!

Barátságtalanul nézegette a feléje nyújtott kezet, de aztán megszorította. A karomat azonban elengedte. Egy darabig hallgatva mentünk tovább. Mélyeket lélegeztem, mint aki orvosi viziten van. A folyóparton haladtunk, előbb aszfalton, majd keskeny, fûvel szegélyezett ösvényen. Erről-arról beszélgettünk, hol rettentően idegennek, hol bizalmasan közelállónak éreztem a fiút. Lopva nézegettük egymást, mindig olyankor, amikor a másik nem látta. „Csak ezt a mai délutánt, és soha többé” – szögeztem le magamban.

Az ösvény lefelé vezetett a kavicsos folyómederbe, amelyben egyenlő távolságra magasfeszültségű villanyvezeték óriási vastornyai sorakoztak. Minden ilyen torony szilárd betontalapzaton állott a folyómeder egy nagyobb szigetén. Körülöttük apró elágazásokban csörgedezett az alacsony állású, gyors sodrású víz a kerekre csiszolt kövek között. Az óriási vastraverzek méltóságteljesen rajzolódtak rá a távolban kinyíló horizontra, amelyet ködképszerűen zártak le a nagyon messzi havasok.

Átlépkedtünk néhány nagyobb kövön, hogy a betontalapzatra jussunk és közelről nézhessük a folyót. Észre sem vettük, hogy az előbb még kéken ragyogó égbolt hirtelen elborult. Éreztem, hogy esőcsepp hull a kezemre. Felnéztem az égre. – Megázunk. – Pillantásom találkozott a barna szemek most már leplezetlenül fürkésző tekintetével. Néztük egymást. Szél indult, az égen vasszürke felhők gomolyogtak, messze villám lobbant.

– Csókolj meg – szólt a fiú nyugodt hangon. Szinte öntudatlanul nyújtottam feléje a számat. A folyóból, esőből, szélből lecsapódó, keserűen friss áramlatokkal, a föld párájával, a közeledő vihartól kavargó levegővel együtt kaptam ezt a csókot, és úgy éreztem, boldog vagyok. Egy pillanatra kinyitottam a szemem: „a garabonciás csókja”, villant át rajtam az epés gondolat, és ismét képben láttam az egészet: lobogó köpönyeges, démoni külsejű ifjú és szőke lány csókja viharos égbolt alatt, villámlobogással… papírmasé-díszlet. De aztán eltűnt minden, a szívem túldörömbölte a vihart, nem éreztem az arcomba csapódó esőt.

Szabályosan szerelmes voltam.

(Folytatjuk)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. április 10.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ