[Önéletrajz]

Hosszú benső vívódás után ismét bementem az Európa Kiadóba, remélve, hogy elfelejtették korábbi ügyünket, és ismét alkalmaznak.

– Magára nincs szükségünk – volt a főszerkesztő véleménye. – Egyszer már elhagyott minket, most is ezt akarja tenni? Egyébként is, maga egy nyelvet sem tud igazán, azokkal a nyelvekkel nem dolgozhat, mindössze arra jók, hogy önt mint egy kiállítási tárgyat mutogassák.

Ezek után egy időre magamba zárkóztam, senkivel sem voltam hajlandó érintkezni, de végül megfogadtam, hogy csak azért is megmutatom mindenkinek, ki vagyok és mit ér a tudásom!

Csak ismerőseimnek mutogattam az írásaimat, fordításaimat, és továbbra is ismeretlenül küldözgettem be a szerkesztőségekbe, természetesen csak nagy ritkán sikerült elfogadtatni közlésre egy- két verset, de közlésükre csak nem került sor.

Egyik romániai ismerősöm, egy magyar műfordító egyszer eljött hozzánk és átnézte a fordításaimat.

– Nagyon jól fordítasz, de miért nem publikálsz? – csodálkozott.

– Képtelen vagyok kunyerálni. Ha egyszer azt mondják, hogy nem kell nekik, én nem kopogtatok még egyszer.

– Ennyire gőgös vagy? – nevette el magát. – Akarod, hogy elmenjünk Áprily Lajoshoz? ő biztosan segít.

– Majd egyszer – mondtam. Természetesen sohasem mentünk el.

(P. ekkor kezdett a litván nyelv iránt érdeklődni. Nagy érdeklődéssel olvasgatta litvánból készült fordításaimat. Én mit sem sejtve mutogattam neki azokat. Csak úgy egy év múlva szereztem róla tudomást, hogy néhány fordításomat kivitte Romániába, és ott saját neve alatt megjelentette. Lehet, hogy csak azért, mert akkor nem publikáltak ott magyarországi szerzőktől? – szeretném ezt hinni…)

Amikor már nagyon elkedvetlenedtem, hogy semmi sem sikerül, összeszedtem minden bátorságomat és bementem a Kossuth Kiadóba, Nyírő Józsefhez.

– Hallottam már magáról – fogadott a Szépirodalmi Osztály főszerkesztője. – Tudom, igen sok nyelvet tud, és irodalmi téren szeretne érvényesülni.

– Igen – mondtam halkan. – Gondolom, hogy az Önök kiadójában dolgozhatnék.

– Állandó állást nem tudok biztosítani, esetleg lektorálhatna nekünk. Később fordítással is megbízhatjuk.

– Akár azonnal megkezdhetném a munkát – mondtam reménykedve. – Tudnának megbízást adni?

– Egyelőre csak próbára adnék ki pár könyvet lektorálni – mondta a szerkesztő.

– Az Európának már lektoráltam több, mint egy évig.

– Igen, de abbahagyta. Talán nem voltak megelégedve a munkájával?

– Inkább az volt a baj, hogy egyszerre túl sokat adtak, méghozzá vizsgaidőszakban, és nem tudtam idejében elvégezni a munkát – védekeztem.

– Rendben – mondta nyugtatóan a szerkesztő. – Amennyiben jól megcsinálja, fizetünk érte, és utána további munkát is adunk.

Az egyik könyvszekrényhez lépett, amiben a külföldről legutóbb beérkezett újabb könyvek álltak, és kiválasztott egy arab, egy spanyol és egy német nyelvű könyvet.

– Pontos határidőt nem adok, de szeretném, ha legalább két hónap múlva visszahozná ezeket a lektori jelentésekkel együtt.

Elhatároztam, hogy egy könyvre maximum egy hetet szánok.

Boldogan léptem át a kiadó küszöbét, és a könyveket már hazafelé, a villamoson átnéztem. Az arab egy modern elbeszéléskötet volt, a másik kettő regény. A spanyol egy jól ismert író műve volt, a névre és a címre már nem emlékszem. A német írót még nem ismertem.

Mindhárom könyv megnyerte a tetszésemet, ezért pozitív jelentést írtam róluk. Részletesen leírtam tartalmukat, a szerzőkről is rövid életrajzokat adtam, majd alaposan elemeztem a műveket. Boldogan vittem vissza egy hónap múlva a kiadóba, érezvén, hogy jó munkát végeztem. Legnagyobb csalódásomra a főszerkesztő nem volt benn.

– Szabadságon van – mondta a titkárnője.

– A próbalektorálást hoztam be – mondtam kissé félénken.

– Tegye csak ide le, mihelyt bejön a szerkesztő elvtárs, átadom.

– És én mikor kapok választ?

– Úgy egy hónap múlva érdeklődjön.

Nagyon kedvetlenül mentem haza. Később meg reménykedve vártam a találkozást, mert egyre biztosabb voltam a dolgomban.

– Hát, gratulálok – mondta a szerkesztő, amikor beléptem hozzá. – Nagyszerű munkát végzett. Beismerem, hogy amikor átadtam a könyveket, nem számítottam ilyen jelentésre.

Felcsillant a szemem:

– Akkor adnak további megbízásokat is?

– Igen – tette a szerkesztő a vállamra a kezét.

– És mikor?

– Azt még nem tudom. Látja – mutatott a szekrényben sorakozó művekre –, ezekhez van már lektorom.

Még mindig bizakodva kérdeztem:

– Jelentkezzem egy hónap múlva?

– Nem fontos. Mihelyt lesz valami, kiértesítjük. A lektori jelentésekért a honoráriumot majd postázzuk. És legyen szíves, még egyszer nevezze meg az összes nyelvet, amelyiken lektorálást vállal!

Miután lediktáltam neki a húsz nyelvet, hitetlenkedve nézett rám:

– És mindegyiket egyformán tudja? Én képtelen lennék ennyi nyelvet megtanulni.

Köszöntem, kimentem. Még hallottam, amint a szerkesztő a titkárnőjének mondja:

– Nem tudom, mennyire beszél igazat ez a gyerek.

– Talán tényleg tudja – mondta a nő, a többi szavát már nem értettem.

Néhány nap múlva tényleg megkaptam az ötszáz forintot a három lektori jelentésért, de további megbízást mindmáig nem kaptam, habár azóta már több mint harminc év telt el. Közben a szerkesztőséget átszervezték, és a legutóbbi idők nehéz gazdasági helyzetére hivatkozva állandóan csak türelemre szólítanak.

Mivel irodalmi téren nem tudtam kamatoztatni tudásomat, jelentkeztem az Erőmű Beruházási Vállalatnál orosz tolmácsnak. Éppen akkor építették a százhalombattai erőművet.

Késő ősszel kerültem Százhalombattára, ahol orosz mérnökök, technikusok vezetésével folyt a munka. Rajtam kívül még három tolmács dolgozott ott. Amíg az irodai fordításokat bízták rám, minden rendben is volt, de mihelyt ki kellett mennem az emberek közé, több nehézségem akadt, sőt, mulatságos esetek is történtek velem.

– Gyere el a fáradtolaj-szivattyúhoz – hívott egyszer az egyik orosz technikus.

Végigjártam több szivattyú helyét, de az illetővel csak nem találkoztam, majd visszamentem az irodába, ahol a kollégáim azzal fogadtak, hogy már többször is telefonáltak értem a fáradtolaj- szivattyútól, mert valami meghibásodott, és sürgősen ki kell javítani, a magyar munkások azonban egyáltalán nem tudnak szót érteni az orosz szakemberekkel.

Ebben a percben szólalt meg ismét a telefoncsengő.

– Vedd fel te – mondták. – Biztosan téged hívnak.

Így is volt. Miután elmagyarázták, pontosan hová menjek, nevetve mondtam a telefonba:

– Mindjárt ott leszek.

Ez alkalommal tényleg megtaláltam a nevezett helyet, és segítségemmel sikerült is elvégezni a szükséges munkát.

Ugyanitt tanultam meg, hogy másképpen mondják oroszul, ha valamilyen folyékony anyagot kell felmelegíteni, és másképpen, ha egy helyiséget kell kimelegíteni. Annak ellenére, hogy alapjában véve utáltam ezt a helyet, sok érdekes dolgot tanultam meg itt, és ez mintegy alapot nyújtott nekem a későbbi műszaki fordítói működésemhez – de csak nem tudtam lemondani a szépirodalomról. Amikor csak egy kis szabadidőm volt, verseket és elbeszéléseket fordítottam. Ez az egyik tolmács-kollégámnak egyáltalán nem tetszett:

– Inkább tanulmányozd az itt felszerelt gépek működését – figyelmeztetett többször is, de fittyet hánytam rá. Talán ezért is küldött, mint a legidősebb tolmács, mindig a legbonyolultabb gépekhez, sőt, amikor beálltak a fagyok, a havazás, nekem kellett feljárnom az állványokra is. Lassan azon kezdtem gondolkodni, hogyan is hagyhatom ott ezt a munkát. Bementem a budapesti központba, hogy felmondjak, de nem fogadták el, mert előzetesen egyéves szerződést kötöttünk. Próbáltam kissé lazábban végezni a munkámat, ezért, azt gondolva, hogy fáradt vagyok, beosztottak éjszakára, amikor csak ügyeletben kellett lenni, ha netán akad valami fordítanivaló, de az oroszok ilyenkor általában nem voltak benn. Nekem így sem jött meg a kedvem ehhez a munkához, ezért két napig be sem mentem. Végül aztán eljöhettem, „kilépett” beírással a munkakönyvemben. Igaz, ezt a „kilépett” bejegyzést akkor, amikor az ember még nem választhatta meg eléggé szabadon a munkahelyét, mindenki nagyon rossz szemmel nézte. Később elég sok kellemetlenségben volt ezért részem, de mit sem törődtem vele, mert egy célom volt, az, hogy szépirodalmat fordítsak és publikáljak.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. április 17.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ