Tisztelettel, a „Szeretet Légitársasága”

A Southwestről nagyon sokat lehetne elmondanom, hogyha erről szólna ez a mese. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy egy új világ, számomra teljesen új rendszerében próbáltam megkapaszkodni, és visszaszerezni a talajt, ami időközben meglehetősen elcsúszott valamerre a talpam alól. Szerencsém volt Tonyval, a kollégával, akit velem együtt vettek fel. Egyrészt, mert nyilvánvalóvá vált, hogy itt senkit nem érdekel a kor – Tony ugyanis nyugdíjazás után volt már, és csak pótcselekvésnek gondolta úgy, hogy szakmai pályafutása záróakkordjaként kipróbálja, milyen egy légitársaságnál dolgozni és ingyen repkedni ide-oda, másrészt mert olyan alapvető dolgokat meg kellett tanulnom, hogy mi hogyan működik. A szállodában és az életben is. Tony pedig nagyszerű tanító volt. Igaz, végeláthatatlan körmondatokban válaszolt a kérdésemre, beleszőve feleségét, Rose-t és karrierjének korábbi állomásait. Előbb Baltimore-ban majd Dallasban zárt össze bennünket a sors a különféle szakmai kiképzéseken. Jól is jött ez az intenzív program, mert ismét lüktetett minden körülöttem, és amellett, hogy a mindennapi társalgást, és az amerikaiakra oly jellemző „small talk” – bájcsevegést elkezdtem felszedni, mind jobban sikerült betekintést nyernem a szokásaikba, magatartásukba és furcsaságaikra. Bár nekik inkább én voltam furcsa, és szerettek a maguk módján, de igazából ennél tovább nem érdekelte őket semmi. Sem én, sem a másféle világlátás vagy egyéb, ami a saját komfortzónájukon kívül esik. Mondom, ezzel együtt szerettük és tiszteltük egymást a kiképzésen összeverődött csoporttársakkal. Christopher, az osztály egyik hangadója – aki mellesleg mindenben járatos és maximálisan amerikai a szó lehető legpozitívabb értelmében – egyik esti sör mellett a szálloda büféjében odajött, és mintha érezné, hogy kicsit megszeppenve figyelem a körülöttem zajló (és igazán gyorsan zajló) eseményeket, így szólt:

– Kicsit el vagy anyátlanodva… Nem kell! Te nagyszerű ember vagy. És most számodra az a legfontosabb, hogy itt rendesen mindenből levizsgázz. És ezzel nem is lesz gond. A többi csak sallang. Semmi mással ne foglalkozz, hanem azzal, amit te akarsz. Én világéletemben azt csináltam, amit akarok. Itt csak így lehet érvényesülni.

Mosolyogtam, s elmeséltem neki, hogy tisztában vagyok mindezzel, mert én is eddig olyan szerencsés voltam, hogy azt csinálhattam, amit éppen akartam. Még ha kemény munka és küzdelmek árán is.

– Látom rajtad. A Southwest nyert azzal, hogy felvett. Pár hónap múlva majd nevetni fogsz az egészen, és lepipálsz itt mindenkit.

A texaszi hetek után ki-ki visszatért az állomására. A Southwest hónapokkal azelőtt nyitott New York felé. A texaszi székhelyű cég a nagyon válságos idők ellenére a legerősebb lábakon állt az amerikai légiközlekedési palettán, és az egyetlen olyan légitársaságként tündökölt, amelyik még soha nem volt csődhelyzetben. Valóban, a cég nagyszerű üzleti modell alapján működik, és pimaszul rátermett menedzsment tartja kézben, és sorozatban nyeri el a legjobb munkahelye címet, sőt, a statisztikák arra külön mindig kitérnek, hogy a Hawaiian Airlines után a Southwest adja a legmagasabb fizetéseket.
És ez mind igaz is. Részben. Azaz egy bizonyos aspektusból minden igaz, fontos azonban, honnan és miért elemezzük a dolgot. Bennem, aki a sokoldalúan fejlett szocializmus építése közben nevelkedtem, azonnal kigyulladt a piros égő, amikor akárhova mentünk, s akárhol kellett számítógépes vagy nyomtatott belső terjesztésű terméket olvasni, tanulmányozni vagy feljegyezni, valahogy mindig a cég elnök-vezérigazgatójába botlottunk, aki mindenhol idézetekben szólt hozzánk, levelekben, írásban, videofelvételeken, a cég belső tévécsatornáján, mindenhol. Amikor megtudtam, hogy évente van egy hatalmas rendezvénysorozat, amikor az elnök bejárja a legnagyobb állomás-pontokat, mint például Las Vegas, Orlando vagy Phoenix illetve Dallas, és óriási stadionokban összegyűlnek a népek, az alkalmazottak az ország minden részéről, és meghallgatják azelnök évelemző beszédét, és éljeneznek, tapsolnak, majd ezt következő héten írásban is megkapják, és videón is visszanézhetik, szóval, amikor mindezt láttam, az a vörös égő bennem berregett is. Csakhogy ne felejtsük el, éppen abban a helyzetben voltam, elmondhatatlanul örvendek annak, hogy van munkahelyem, méghozzá nem is akármilyen. Mondom, mind igaz, amit a cégről mindenfele olvasni és hallani lehetett, csak New Yorkban nem akart ez működni. Paul hamarosan le is köszönt szinte egyik napról a másikra, s újabb ideiglenes vezetők jöttek s mentek, és New York csak nem akart a Southwest jól bejáratott medrébe lépni és abban boldogan csordogálni. Néha az volt az érzésem, hogy a társaság pontosan a hirhedt New York attitűd sztereotípiára játszik rá, és egyszerűen nem hagyja kordában tartani magát, szóljanak azok a magasröptű elnöki beszédek akármiről is. Ami a fizetéseket is illeti, a magas kereset mindenki másra érvényes, de semmiképp nem az egyszerű munkásokra és az utasokkal közvetlen kapcsolatban álló ügyfélszolgálatosokra. Holott a Southwest aduásza a kifogástalan ügyfélszolgálat. De ők megelégedtek azzal, hogy a vezetőket és a légiutaskísérőket jól megfizessék. Az tény, hogy 60 dolláros órabérért egy legalább tizenkét évet kiszolgált utaskísérő vidáman terjeszti a cég nagyszerűségét, de odalenn a földön ennél sokkal több a dolog és a baj is.

– Édes lelkem, ne sokat gondolkodj rajta: neked utaskísérőnek kell lenned, jelentkezz, amint az első lehetőséged megadatik az egy év letelte után! – ezek Christina szavai voltak.

Amikor a washingtoni személyzeti osztályra repültünk munkába állásunk első napján Tonyval, hogy az igazolványunkat nyakunkba akaszthassuk, a délutáni hazatérő gépre várva a baltimore-i reptéren és Rose-zal és Tony korábbi karrierjével kapcsolatos történetekbe és saját gondolataimba burkolózva fordult hozzánk egy csinos, középkorú, kifogástalan egyenruhába öltözött légiutaskísérő a szomszédos fotelből:

– Ti új fiúk vagytok a cégnél?
– Igen – sietett reagálni Tony ugrásra készen pár sztorival.
– Ez pompás! – kiáltott fel Christina – azt jelenti, a cég újra alkalmaz! Isten hozott a családban! – és felállt, kezet fogott velünk és bemutatkoztunk.

Megdöbbentem, hogy Christina hetekkel, hónapokkal és évekkel később is mindkettőnkre és mindkettőnk nevére emlékezett. A légiutaskísérők a legritkább esetben találkoznak életükben ugyanazokkal az emberekkel, főleg olyan nagy cégeknél, mint a Southwest is, legyen szó utasokról vagy akár kollégákról is. Egy utaskísérő sok esetben évekig sem kerül egy járatra még bázisbéli kollégájával sem. Egyben azonban jelesek: kommunikációban. Akárkivel és akármikor a legnagyobb mélységekig el tudnak jutni egy beszélgetés során, és az sem véletlen, hogy fesztelenül beszélgetnek egymás közt is akár legintimebb dolgaikról is. Akkor is, ha felszállás előtt hetvenöt perccel is látták egymást életükben először és leszállás után talán soha többet nem találkoznak. Bár lehet, éppen ezért.
Christina elmondta, hogy férjezett asszonyként ötvenöt évesen lett utaskísérő:

– A legjobb helyen vagytok fiúk. Ennél a cégnél, ha sikeresen lehúzzátok a próbaidőt, nyitva a lehetőségek végtelenje előttetek. Egy év után pedig jelentkezhettek inflight-ra légiutaskísérőnek. A cég évek óta nem alkalmazott új utaskísérőket, de most terjeszkedünk, és komoly felvételek lesznek. Jobb, ha készültök!

Láttam már, a kor valóban teljesen mellékes, és itt valóban mindenki képességeihez mérten labdába rúghat. Mégis bátortalanul megkérdeztem Christinát, milyen diplomája van, mire kinevetett:

– Mi? Diploma?… Azt akkor kapod, ha a kiképzést elvégzed! Ha egy légitársaság felvesz, azt akarja, hogy mindent úgy tanulj meg, és úgy végezz, ahogyan ők csinálják, ahogyan ők akarják. Ez a doktrínálás. Ha hibátlanul levizsgázol mind a harminckét megmérettetésen, akkor ők adnak neked diplomát. Ilyen egyszerű… Egyéb diploma itt nem számít.

Hogy nem ennyire egyszerű, az persze a későbbiekben kiderült, de információnak és kezdő ötletnek ennyi elég is volt. Ahhoz is, hogy a bogarat ismét elültesse a fülemben.
És a beszélgetést rendszeresen folytattuk Christinával, aki Queensben az Astorián lakik, s akkor Floridába ingázott a bázisára, később felkerült Baltimore-ba, ami New Yorkhoz csak negyvenperces repülésre van. Lényegében azt szoktuk mondani, a gép felszáll Washingtonból, és beáll a sorba a New Yorkban való leszálláshoz. Christina pedig szolgálati napjai előtt átrobogott rajtunk útban Baltimore-ba. Akkor is, ha úgy sietett, hogy az utánfutó táskája is alig bírta követni, mikor végigkopogott a reptéri folyosón, mindig megállt egy ölelésre, és megkérdezni, milyen az élet, és hogy mennyi még a próbaidő. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy isteni finom csokis kalácsot sütött. Útjai előtt pedig legalább egy-két tekercset odacsomagolt nekünk is. Egyet nekem, a többit elosztásra.

– Megváltozott az életem, amióta itt dolgozom. A hülye olasz – utalt a férjére – otthagyott, azt mondta, ezt az életet ő nem csinálja, nem embernek való. De nekem gyökeresen megváltozott az életem. És senkivel nem cserélnék.

Mint elmondta, soha azelőtt még légitársaság közelében sem dolgozott, de egy barátnőjétől kapott fülest, amikor a Southwest pár percre meghirdette az állásokat, és azonnal jelentkezett.

– Ha én 55 évesen meg tudtam csinálni, én téged sem féltelek. Ha gondtalan életet akarsz, gyere repülni, nem győzöm eleget mondogatni! – bíztatott, és lehengerlően motiválóan hatott rám.

Igaz, Christina a Southwest inflight csapatához próbált édesgetni, úgy gondoltam, hogy addig is, amig erre sor kerülhet, körbenézek, és a nézelődés nem járt eredménytelenül. Régi barátom, a Delta pontosan akkor tett fel egy hírdetést a honlapjukra, amitől azonnal elájultam, majd fellocsoltam magam, s megint elájultam: New Yorkban élő, légitársasági gyakorlattal rendelkező MAGYARUL beszélő alkalmazottakat keresnek New York-i bázisú légiutaskísérő kiképzésre. A Delta jelentkezési űrlapját álmomban is ki tudom már tölteni, és az első körben feltett trükkös kérdésekret is jól ismertem, azt is, milyen választ szoktam adni rájuk – az utasítást szem előtt tartva – a lehető legőszintébben. Csak sok-sok idő múlva esett le, hogy az őszinteség nem biztos, hogy az, amit elvárnak az embertől…
A Delta addig, amint ezt korábban is meséltem, szinte hetente elutasította valamelyik pályázatomat. Ezúttal sem történt másként. Szinte egyidőben azzal, hogy leadtam, egy kávészünet után jött is a körülményesen-udvariasan elutasító automatikus levél mindenféle különösebb magyarázkodás nélkül, pontosabban ezzel a szöveggel: „úgy döntöttünk, hogy más, önnél sokkal megfelelőbb és alkalmasabb jelentkezővel folytatjuk a felvételi procedúrát, de ez Önt semmiképpen se keserítse el, és keresgéljen továbbra is a többi meghírdetett állásunk között”. El is képzeltem, hogy a sok New Yorkban élő, rengeteg légitársasági tapasztalattal rendelkező többi magyar mind ott sorakozik most a Deltánál, és jobbnál jobbak és megfelelőbbek erre az állásra, mint én. És ezt a rendszer röpke pár perc alatt ki is tudta szúrni, hogy még idejében elutasítson. Ma mulatságosnak tartom a rendszert, főleg, hogy már tudom nagyjából, hogyan működik. Akkor kisebb tragédiákat éltem meg ilyenkor.
A következő lehetőség nem váratott sokáig magára, és szintén a Delta felől jött. Elmeséltem Christinának, és örömmel hallgatta végig, hogy miben mesterkedek:

– Jó! A Delta jó repülni. Mindegy, hogy hol, csak menj repülni, ne maradj a földön. Ha odajutsz, meglátod, miről beszélek. A Delta ma már jól áll, oda érdemes menni próbálkozni…

Ezt én is tudtam, nagyon rég dédelgetett vágyam volt a Deltához kerülni. A meghirdetett állás most csak angolul beszélőket keresett utaskísérői állásra, és legnagyobb meglepetésemre, nem utasítottak el olyan ripsz-ropsz, secc-pecc, mint a magyar esetében, hanem továbbjutottam az első írásbeli tesztig. Amikor a 200 kérdést megválaszoltam – szintén őszintén – izgalmas várakozás vette kezdetét. Az elutasítás csak jóval egy hét múltán futott be…
Akkor már majdnem egy éve dolgoztam a Southwestnél. Hallottam, hogy Christopher eljegyezte kolléganőnket, Sherryt, akivel Baltimore-ban voltunk osztálytársak, és együtt Denverbe költöztek, miután mindketten szupervizori pozícióba avanzsáltak. Roppant büszke voltam rájuk, és újabb motivációt kaptam: mostmár saját ismerőseimen, bajtársaimon tapasztaltam, hogy működik ez a dolog a cégnél, ha tudsz, mehetsz feljebb s feljebb. Engem a vezetői funkciók nem érdekeltek, és amikor nekem is felajánlották, gondolkodás nélkül utasítottam vissza mosolyogva. Oktatást azonban vállaltam, mert azt izgalmasnak találtam. Ugyanakkor vártam, leteljen az egy év, és hogy azokat a bizonyos inflight állásait a Southwest meghírdesse. Első tanítványom Marsha volt, egy jamaikai származású szépség, aki gyorsan tanult és miközben haladtunk az anyaggal, elárulta, minden vágya valamikor légiutaskísérő lenni. Kislányként erről álmodozott, és tudja, hogy meg is fogja valósítani. December 18-án volt a papírok szerinti munkába állásom első éves évfordulója. Valamikor november végén belső értesítőt kaptunk a cégtől, hogy sok év után a Southwest ismét sokszáz légiutaskísérőt alkalmaz kizárólag a cégen belülről. Akárki jelentkezhet, aki legalább egy éve dolgozik a cégnél. A feltétel, hogy a hat hetes kiképzés valamennyi vizsgáját 90%-ban kell teljesíteni, de még a kiképzés előtt le kell mondanod jelenlegi munkapozíciódról, s oda nem mehetsz vissza – hacsak a felettesed nem ragaszkodik hozzád. Egyetlen szépséghibája volt a hírdetésnek: december 8-ig lehetett jelentkezni, azaz pontosan 10 napom hiányzott az egy évig. Akkoriban épp egy remek ember vezette az állomásunkat New Yorkban, Tom Starr, akinek előadtam terveimet. Tom örömmel hallgatott végig, és ahelyett, hogy engem citált volna be az irodájába, ő keresett meg, és elhívott a LGA éttermébe egy kávéra.

– Annyira látom rajtad, hogy honvágyad van… Ha most azt mondanád nekem, hogy 3 hónapra haza akarsz menni a szeretteidhez, én akkor is elengednélek és akkor is visszafogadnálak, ha visszajönnél. Hogy ne engednélek el repülni?! Ez egy kihagyhatatlan lehetőség, mindenben támogatlak!

Bevallom, alaposan meghatódtam Tom szavaitól, és fontosnak éreztem felvázolni a helyzetem, miszerint az elnyúlt átvilágítás miatt, csak két hónap után, decemberben kaptam igazolványt, és a papír adatok szerint csak december 18-án lesz egy éves a munkaviszonyom. Legyintett, szerinte ez a pár nap nem jelent semmit. Mindenesetre megígérte, villámgyorsan utánanéz, és kenjük-vágjuk azt a jelentkezést. Teljesen hatása alá kerített. Menedzserként is a LGA első igazi vezetője volt, nagyszerűen vezette a Southwest dolgait, de abban a pillanatban emberként is nagyot nőtt a szememben, hiszen az eddigiek fényében ugye, nem ehhez voltam hozzászokva. Az illetékesektől kapott válasz azonban kiábrándítóan hatott:

„ Minekutána soha nem látott érdeklődés fogadta a légiutaskísérői állásaink meghirdetését a cégen belül, semmiféle kivételt nem tehetünk, és ebben a körben azon lelkes harcosaink jelentkezését vehetjük csak figyelembe, akik mindenféle szempontból megfelelnek a meghirdetett feltételeknek, és legalább egy éve folyamatos alkalmazásban vannak légitársaságunknál.”

Tisztelettel, a „Szeretet Légitársasága” – motyogtam mellé kiábrándultan. (ez ugyanis a Southwest beceneve, the LUV Airline)
A Southwesttől azonban nem ekkor s nem emiatt akartam lassan megszabadulni, hanem a New York-i áldatlan állapotok miatt s főleg, hogy mind kevésbé éreztem jól magam a helyemen. Márpedig, amikor feladtam életem 39 évét, és Amerikába cuccoltam, megfogadtam magamnak, hogy soha nem akarok többé olyan dolgot csinálni, amit valami miatt nem szeretek. Tom gesztusa igazából csak jót tett s emelte a morálomat, azonban Tomot elhelyezték égetőbb helyekre, hogy keményebb problémákat megoldjon, mint New Yorkban, és újabb átmeneti-igazgatós korszakok következtek, amelyek mind tovább rontották a helyzetet, és intenzív elvándorlás következett, aminek kövtekezményeképp folyton újabb emberek érkeztek más városokból vagy csak az utcáról, akik többsége a kiképzés után le is lépett. Tony elment és Marsha, a tanítványom is jobbnak találta átmenni az Air France-hoz, nekem meg új tanítványom lett egy portorikói fura kis ember személyében, aki szélesen tudott mosolyogni az összes nagy és fehérített fogával, és aki nemsokára – lényegtelen belső taktikázások következtében – felettesem lett. Ezt követően már csak egy tanítványt vállaltam, Jasont, akkorra a kiábrándultságom a cég iránt olyan erős volt, hogy bejelentettem, hogy ugyan a magas szőke ír-olasz fiút a legjobb tudásom és metódusaim segítségével kiképzem, nem óhajtok több kiképzést vállalni a Southwestnél.
A hangulatom akkor lett jobb, amikor megtudtam, hogy mind Sherry, mind Chris dobbantottak, és mindketten a Southwest boldog légiutaskísérői lettek. Sherry Kaliforniában kapott bázist, Chris pedig Denverben, de ügyes légiutaskísérők, ha akarják, meg tudják oldani úgy a dolgaikat, szolgálataikat és szabadidejüket, hogy ugyanakkor boldog családi életet is éljenek, mint az én barátaim.
A sikerük kitartásra ösztönzött, és jólesett minden beszélgetés Chris-szel, akiben emberfeletti energiák munkáltak, és olyan pozitív hatással volt rám, hogy eldöntöttem, a legközelebbi adandó alkalommal nekifutok az állást megpályázni.
És úgy is lett.

Helsinki, 2013. október 14.

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ