A jeles író, irodalomtörténész– és teoretikus, szerkesztő és közéleti ember életműve még korántsem kész, lezárt opera omnia – mindannyiunk legnagyobb örömére, sőt meg vagyunk győződve arról, hogy még sok mű és tett megszületik, most mégis hadd keressük meg azokat a szálakat, amelyek a rendkívül sokoldalú alkotónak a munkásságát összekapcsolják és összetartják.
Ko­runk-szer­kesztőként, 1959-től jóval többet tett, mint ami a szokásos: szer­vez­te és fi­gye­lem­mel követ­te például azok­nak az al­kotóknak a közleménye­it és a pályáját, aki­ket későbben a Forrás első nem­zedéke néven ő is ke­resz­telt el. Habár ez a nem­zedék állt alig­ha­nem a legköze­lebb a szívéhez, mégis, a máso­dik, majd a har­ma­dik Forrás-nem­zedék al­kotói is so­kat köszönhet­nek neki. Pub­likálta a megszüle­tett íráso­kat, meg­ren­del­te a le­hetsége­se­ket és al­kal­ma­sint iro­da­lom­kri­ti­kusként és nem­zedék-kri­ti­kusként a bírála­to­kat is megírta róluk. Természe­te­sen őt is bírálták, és részt is vett nem egy, a romániai ma­gyar iro­da­lom és kultúra kérdéseit vi­tató nagy dis­putában a de­bat­ter Kántor La­jos, an­nak az alapján, hogy iro­da­lomtörténészként mélyült el a ma­gyar iro­da­lom leg­ki­emel­kedőbb al­kotóinak a műve­i­ben, az al­kotói módsze­re­i­ben és rend­szerében. Madách Imre, Móricz Zsig­mond majd Tamási Áron let­tek az iro­da­lom­te­o­re­ti­kus kon­cep­ciójának a fősze­replői, a tu­dományos elképzelésrend­szert  pe­dig a lírai no­vel­la, lírai epi­ka meg­ne­vezésével fo­gad­tat­ta el. Köze­lebb kerülvén az erdélyi al­kotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti at­titűdöt is meg­mu­tat­ta, ame­lyet közke­letű ki­fe­jezéssel transzil­va­niz­mus­nak ne­vezünk, de nem an­nak az il­luzív-ideo­lo­gi­kus világával, ha­nem sok­kal inkább az erdélyi al­kotó sajátos művésze­ti kánon­ja­i­val és érzel­mi at­titűdje­i­vel kez­dett el fog­lal­koz­ni, a mo­nog­ra­fi­kus írások mel­lett sajátos kul­tuszt is te­remtvén köréjük. De na­gyon érde­ke­sek azok a köny­vei is, ame­lyek­ben a nagy elődök – Szabédi, Gaál Gábor – vagy pályatársak (Csi­ki László) gon­do­lat­világát, érve­it fel­e­le­venítve bon­tot­ta ki a választ arra a kérdésre, hogy va­jon le­het-e ki­sebbségi ma­gyarként Erdély­ben és Romániában értel­mes éle­tet élni? (A mennyei kapu, Barátom a ma­lom­ban,  Kong­lo­merát – egy na­gyon régi iro­dal­mi for­ma fel­e­le­venítése ez utóbbi is.) A  kérdés, hogy va­jon le­het-e ki­sebbségi ma­gyarként Erdély­ben és Romániában értel­mes éle­tet élni? – a nyolc­va­nas évek Romániájában már na­gyon ne­he­zen megvála­szol­ható kérdés volt, s en­nek szen­tel­te az olyan iz­gal­mas ki­adványo­kat mint ami­lyen a Túlélő képek. De a fu­na­ri kor­szak nyo­morának is üzent a Kul­csok Ko­lozsvárhoz c. gyűjteménnyel, a fel nem ad­ható város esz­mei ba­rikádja­in.
Ugyan­ab­ban a Ko­runk-szer­kesztői szobában kezd­te el a Ko­runk-Galéria ren­dezvény­so­ro­zatát, amely­ben elhíresült és éppen be­futó képzőművészek éppúgy kiállítot­tak, mint te­hetséges, pályájuk elején álló festők, gra­fi­ku­sok, per­for­me­rek. Hi­szen a kísérle­tezőket  és képzőművészet te­o­re­ti­ku­sa­it is be­fo­gad­ta ez a képzőművésze­ti műhely, amíg be nem til­tották. A kép világa, a képiség a könyv­gra­fi­ka felé is nyitást je­len­tet­tek, és en­nek a honi műfaji nyo­mon követésében is je­lentőset al­ko­tott.
Ugyanígy, hossza­san méltat­hatnám a Ko­runk történetével, il­let­ve a történet ta­nulsága­i­val fog­lal­kozó Kántor La­jos munkásságát. Szintén fon­tos életművében a színi­kri­ti­kus, aki évti­ze­de­ken át rend­sze­re­sen közöl kri­tikákat a sétatéri színház tel­jesítménye­iről. Méltat­hatnánk a művésze­ti és kul­turális naplók szerzőjét, aki a világ min­den tájáról közvetítet­te erdélyi és a ma­gyar nyelv­terület ol­vasói felé az élményt és az újdonságot. Szóla­nom kel­le­ne a pub­li­cistáról, aki több­nyi­re si­ker­rel találta meg a kor szel­lemét és az ural­kodó te­ma­tikát.
Gon­do­lom, tevéke­nységének egyik jel­lemzője az volt min­dig, hogy a szakmát so­ha­sem csak szűk érte­lem­ben művel­te, ha­nem a művelt nagyközönség és a közélet számára is fon­tos­nak tar­tott, ez­zel a művelt polgár, a kor és saját életében tájéko­zott világpolgár at­titűdjét követ­te és su­gall­ta, ins­pirálta. En­nek a faj­ta művelt erdélyi ma­gyar  világpolgárnak a szem­pont­ja természe­te­sen ma­ga­sabb értékalak­zat volt, mint a különböző po­li­ti­kai ide­ológiákban ki­fe­jeződő opciók, mint ahogy ebből le­het ma­gyarázni a szélsőségek el­kerülését, a Tom Paine képvi­sel­te fi­lozófiai józan ész követésének a pa­rancsát. Gon­do­lom, eb­ben nem került na­gyon távol attól a jel­leg­ze­tes ko­lozsvári polgári at­titűdtől, ame­lyet a Kapu ut­cai házban és a közélet­ben például az édes­ap­ja is képvi­selt.(A Far­kas ut­cai Tanárképző Intézet Gya­korló Gimnáziumának  igaz­gatójáról, idősebb Kántor La­josról, a ki­sebbségi évek­ben az Erdélyi Múzeum Egyesület titkáráról utóbb  Kiss András írt igen ta­nulságo­san.)
Kántor La­jos ezt az at­titűdöt és álláspon­tot képvi­sel­te közéleti em­berként is, a Ko­runk főszer­kesztői tisztségében, az 1989-es for­du­lat után. Az RMDSz ala­kulása körül fon­tos sze­re­pet vállal, de még a segélyszállítmányok bo­nyolításában is mi­lyen fon­tos dol­go­kat végzett. Emlékszem, egy al­ka­lom­mal a lakásában egy üzlet­re való rossz írógép is összegyűlt. De itt említhetném az olyan, kevésbé látható de kul­turális és mul­ti­kul­turális szem­pontból óriási hord­erejű vállal­kozáso­kat, mint ami­lyen a Rend­er vagy a Cumpăna vol­tak, a Mag­rop­ress, ami a román közösség felé közvetítet­te a ma­gyar sajtóterület je­lentős állásfog­lalásait, te­o­re­ti­kus értékű közleménye­it. És természe­te­sen a Sajtófókusz is, amely meg­fordítva tet­te ugyan­ezt. Gon­do­lom, na­gyon hossza­san so­rol­hatnánk azo­kat az állandó jel­legű, szer­ve­ze­tek­hez is köthető ren­dezvénye­ket, alapítványo­kat, intézménye­ket, ame­lyek­ben tevékeny­ke­dett és tevékeny­ke­dik, és ame­lyek közül ki­emel­ke­dik az Erdélyi Pro­testáns Ma­gyar Sza­bad­egye­tem, a Ko­runk Baráti Társaság, és nyilván a Ko­lozsvár Társaság. Hívó sza­vak­kal próbált hat­ni, próbálta megszólítani az idők fo­lyamán mind­azo­kat, aki­ket méltóknak talált erre, de akik nem min­dig iga­zolták vissza a bi­zal­mat.
Megígértem, hogy meg­próbálom e szer­teágazó tevéke­nység egymásba szálazódó ele­me­it va­la­mi­lyen szintézis­ben össze­fog­lal­ni. Kántor La­jos leg­fon­to­sabb ka­rak­ter­jegyéből le­het ezt megérte­ni, a jóra törő vitázó és el­határo­zott aka­ratból. Mely aka­rat értéket akar fel­mu­tat­ni és ki­emel­ni és te­rem­te­ni, egy olyan világban, amely el akar­ta ti­por­ni eze­ket az értéke­ket és foly­tatóla­go­san egy olyan másabb világban, amely ne­he­zen kíván róluk tu­domást ven­ni. A transzilván al­kotók módján értékelvű látásmódra töre­ke­dett min­dig, világo­san körvo­na­laz­ta eze­ket és közvetítet­te ki­sebb és na­gyobb közössége, az erdélyi ma­gyar és jóra való román em­be­rek felé. Aki­ket a sze­re­tet és a kri­ti­ka oly­kor nem is könnyen meg­valósítható alak­zatával közelített meg.
Ki­emel­kedő életpályát, ha­tal­mas mennyiségű köny­vet, közleményt, meg­nyi­lat­kozást mélta­tunk most. És e hal­lat­lan szor­ga­lom láttán mind­ezt megköszönve  csak egy dol­got kívánha­tunk: töret­len al­kotó ked­vet, jó egészséget és hosszú éle­tet a hátra­levők meg­valósításához. Ami­ce, as­cen­de su­peri­us!

*Elhangzott Székelyudvarhelyen, 2013 október 19-én, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjátadó gáláján. Forrás: eirodalom.ro