Aki csak az átla­got üti ma­gyar iro­da­lom­is­me­retből, az is tud­ja, Ka­rin­thy mek­ko­ra szolgála­tot tett iro­dal­munk­nak az Így írtok ti című munkájával. Műve több mint stílus­paródia – zse­niális al­kotás, a maga nemében egyen­rangú a tárgyául válasz­tott művek­kel és al­kotóik­kal. Élve­zet­tel ol­vas­hat­ni, s ezenközben a hi­vat­ko­zott mű és al­kotójának szel­le­mi je­lenlétét is az ol­vasó elé varázsol­ja a szerző. Pa­ra­do­xon talán, de azt mond­hat­ni, hogy a zse­ni alázatával találkoz­hat, ki az Így írtok ti paródiáit ol­vas­sa…
Amiről ezúttal szólnék, az távol áll mind a zse­ni­a­litástól, mind az alázattól. Maga a je­lenség nem új, de hogy nap­ja­ink­ban burjánzik, min­den egyezményre és törvényes előírásra, sőt jóérzésre fittyet hány, az ta­gad­ha­tat­lan. Találkoz­hat­ni vele közép– és felsőis­kolás fo­kon, sőt akadémiai körökben is, nemkülönben a médiában, min­de­ne­kelőtt az írott sajtóban szem­betűnő. Hiába az intő jel és a fi­gyel­mez­tető szöveg, hogy tud­ni­il­lik min­den jog fenn­tart­va, mos­tanában, hogy ért­hetőbb (!) le­gyen, ma­gya­ro­san is meg­mond­va, azaz all rights re­ser­ved, mert egye­sek előtt nem­hogy szent len­ne a törvény, el­len­kezőleg, az nem is léte­zik végső so­ron, csak a törvény értel­mezése, hogy aszond­ja: min­den jo­got fenn­tart­ha­tok ma­gam­nak, példának okáért mások szel­le­mi munkájának ki­sajátítása céljából, vagy források meg­jelölése nélkül átve­he­tek, és saját munkámba il­leszt­he­tek bármely, mások által létre­ho­zott szel­le­mi terméket. Ezáltal pe­dig – természe­te­sen, nyilvánvalóan, magától értetődően – a ma­gam érvényesülését segítem előre, így készített pálya­munkával ösztöndíjat nye­rek, szak­dol­go­zat­tal ok­le­ve­let szer­zek, érte­kezéssel tu­dományos ran­got, főnököm, mun­ka­adóm előtt el­is­merést, ami anya­gi­ak­ban is ki­fe­jezésre jut s a többi, s a többi. Va­la­mi belső erő haj­szol ugyan­is meg­mu­tat­ni  ma­ga­mat, min­den „áldo­za­tot” vállal­va, túllépve akár jóérzés határán, áthágva akár törvényt. Rátok, azaz munkátok­ra (Így írtok!) csak azért van szükségem, hogy arra ke­zet téve aztán én ma­gam (Csak én!)  törjek előre, ma­gam­nak sajátíthas­sak ki bármit tehát, mi­hez nem volt közöm, de egy egy­szerű számítógépes műve­let­tel (copy – pas­te) átve­he­tem, azaz le­kop­pint­ha­tom. Fő az ügyesség, találéko­nyság, szemfülesség!
Példázha­tom mind­ezt egy mi­na­pi eset­tel, írott sajtóból vett anya­gon. Ma­gam mu­tat­tam be egy százéves­re becsült képes le­ve­lezőla­pot a Háromszék feb­ruár 2-i számában, feltéte­lez­ve, hogy talán a legrégibb, Kézdi­szentlélekről ki­adott lap­pal van dol­gunk. Ez a kis közleményem aztán tel­jes egészében, il­let­ve kettő da­rab (!) mon­dat­tal kiegészítve je­lent meg a Székely Hírmondó október 1-ei számában, természe­te­sen (!) anélkül, hogy az ere­de­ti közlemény meg­je­lenési helyére és szerzőjére va­la­miféle utalás történt vol­na. (Becsületére váljék a lap főszer­kesztőjének, értesülvén mun­katársa tettéről, levélben azon­nal meg­ke­re­sett, s olyan gesz­tust tett, ami magánem­be­rek közötti kap­cso­lat­ban elvárható ilyen­kor!)
Ha netán a kop­pintó személy, bi­zonyára a lap va­la­mely mun­katársa nem is ol­vas­ta, eset­leg nem is szok­ta ol­vas­ni a Háromszéket, ahol az ere­de­ti közlemény meg­je­lent, mond­juk csak Kézdi­szentlélek hon­lapját ( www.san­zi­e­ni.ro) láto­gat­ta meg, ahol ugyan­csak szerző neve és a meg­je­lenés helyének és idejének meg­adása nélkül érhető el írásom – hogy mennyi­re pi­a­cos lett „termékem”! –, meg kel­lett vol­na jelölnie az álta­la használt forrást – ugyan­csak régi jó szokásból vagy törvény­tisz­te­letből –, s ab­ban az eset­ben fény derült vol­na arra is, hogy hol ke­re­sendő az ősere­de­ti kop­pintó. Mert hi­szen hon­la­pok működtetőinek is, ha egyébre nem, de a jóérzésre s ama he­te­dik pa­ran­cso­lat­ra – nem kell idéznem, azt hi­szem! – leg­alább kel­le­ne hall­gat­ni­uk…
Tud­juk vi­szont, ha a kop­pintást gya­korló személy hi­vat­koz­na erre vagy arra, ak­kor tu­laj­donképpen önmagának mon­da­na el­lent, mint­hogy a tet­te­se­ket úgy általában nem az alázat szok­ta vezérel­ni elköve­tett cse­le­ke­de­te­ik­ben. Aki a jo­got – ha az csupán (?) szerzői jog is! – felrúgja, attól általában ne várj aláza­tot mások által létre­ho­zott szel­le­mi ja­vak iránt, hi­szen az ilyen em­bertípus­ban nagy a kísértés, hogy ékesítse magát másoktól szer­zett tol­lak­kal…
Kor­szerűtlen és unal­mas egy személy le­het, ki ilyen je­lentékte­len je­lenségről, a plági­umról mor­fondíroz man­apság – mi­kor államférfi­a­kat, mi­nisz­te­re­ket csípnek fülön véle –, ahe­lyett, hogy örülne népszerűségének! Hát fi­gyel­nek rád, érdeklődnek, mit csinálsz, mi a legújabb munkád! Ahogy tel­nek az éveid, s or­rod­ban egy­re job­ban burjánzik a szőr, mind több tisz­telőre lelsz!
Különben volt okom „örven­dezésre” korábban is, jó évti­ze­de an­nak, hogy egy Szent­ka­tolnát be­mu­tató, belső, is­ko­lai használat­ra összeállított dol­go­za­tom „vélet­lenül” egy ked­ves középis­kolás diáklány kezébe került, sőt, ez oly mértékben meg­tet­szett neki, hogy első adandó al­ka­lom­mal pálya­mun­ka gyanánt használta, a Rákóczi Szövetség pályázatán nyert is vele, s a szövetség hon­lapján éve­kig ol­vas­ható volt az il­lető „ügyes” diák neve alatt… Saját hírnevét „öregbítendő”!
Meg aztán toll­for­gató em­ber „örülhet” különösképpen en­nek az érdeklődésnek (!), hi­szen ma­hol­nap megszűnik a G(uten­berg)-ga­la­xis (több mint fél évszázada megjósolták, s ez­zel ri­o­gat­nak ma is!), de a te munkád egy­re ter­jed… De még hogy ter­jed!  Mert hogy bi­zonyára – Ka­zin­czy szókap­cso­latát használva – jót s jól írsz, jó tol­lad van, s ez­zel – mily nagy ok „örven­dezésre”! – mások ékesíthe­tik ma­gu­kat!

Forrás: eirodalom.ro