[Önéletrajz]

Megint csak otthon maradtam, tanultam a nyelveket, rengeteget olvastam, fordítottam, írtam, de publikálni csak nagy ritkán sikerült valamit. Egy ilyen nyári napon futottam össze véletlenül S. Jutkával, egyik volt iskolatársammal, aki a rádiónál dolgozott.

– No, hogy megy a munka, te nagy zseni? – szólított meg.

– Sehogy, sehol sem akarnak publikálni – vázoltam fel neki a kudarcaimat.

– Tudod, a Rádió Irodalmi Osztályán dolgozik az egyik ismerősöm, B. László. Fordító. Csak franciául tud, esetleg szüksége lenne a te nyelvtudásodra is. Ha eleinte nyersfordításokat is készítenél neki, jó ugródeszka lehetne a számodra. Keresd fel – tanácsolta Jutka.

Még aznap telefonáltam a rádióba. Egy kedves női hang közölte, B. László nem állandó munkatársuk, hanem csak külső szerzőjük. Megadták a lakáscímét és a telefonszámát.

– Dabi István vagyok – mutatkoztam be a telefonban.

– Aha, maga az, aki sok nyelvet tud – mondta vidáman. – Már vártam a jelentkezését, mert Jutka beszélt nekem magáról.

– Lenne egy pár ajánlatom, vagy ha azok nem felelnek meg… – mondtam.

– Majd személyesen beszélünk róla – szakított félbe László. – Holnap legyen az Astoria presszójában.

A megbeszélt idő előtt fél órával már ott ültem az egyik sarki asztalnál, amire kitettem néhány rólam írt cikket és pár fordításomat. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha mindjárt megmutatom, mit is tudok. Könyvet olvastam, de gyakrabban néztem az ajtót, mint a könyv lapjait. Mindig nagyon nehezen kötöttem ismeretséget, különösen ha az én munkámról volt szó. Váratlanul egy nem túl magas, elég kövér férfi állt meg előttem. Kezét nyújtotta:

– László vagyok.

Mihelyt leült, megkérdezte:

– Mit iszol? – majd ránézett az asztalomon álló üres sörösüvegre meg a kávéra, magának is rendelt és nekem még egyszer ugyanazt.

Meglepett, hogy mindjárt letegezett. Én huszonhárom éves voltam, ő lehetett harmincöt.

– Megmutassam a cikkeket, amiket rólam írtak? – kérdeztem.

– Nem fontos, a magyarokat olvastam, a többit pedig úgysem értem meg. Mutassál inkább pár fordítást!

– Tessék, lengyelből, németből, vietnámiból – nyújtottam át neki pár lapot. László kétszer is elolvasta azokat.

– Nem rosszak, bár még lehetne rajtuk itt-ott csiszolni – állapította meg.

– Minden fordításon lehet csiszolni – vetettem közbe. – És még azt is figyelembe kell venni, hogy az eredetit akarjuk-e visszaadni magyarul a lehető legpontosabban, vagy az eredeti alapján egy, a magyar verselésnek megfelelő, a magyarok számára érthető, magyarnak ható művet hozunk létre.

– Igen, de sohasem szabad elfelejteni, hogy ez mégsem eredeti mű, hanem csak egy fordítás.

– Miért csak fordítás? Véleményed szerint – egyszerre bátran visszategeztem – a fordítás nem lehet olyan értékes műalkotás, mint egy eredeti? Arany János, Petőfi Sándor, Szabó Lőrinc és a többiek fordításai nem műremekek?

– Hol vagy te ezektől a költőktől? – kérdezte László kissé gúnyosan, de nem hagyott szóhoz jutni, mert biztosan arra gondolt, hogy megsértődhetek. – Úgy hallottam, hogy tudsz vietnámiul. Most a vietnámi háború miatt itt népszerű a vietnámi irodalom. Próbálkozhatnánk vele.

– Tudok – feleltem. – De anyagom nincs.

– A vietnámi nagykövetségtől kaptam néhány művet. Itt van ez a színdarab, amit átdolgozhatnánk a rádiónak – nyújtott át egy könyvet. – Olvasd el, és írd le először a tartalmát!

– Fordítani nem kell? – lepődtem meg. – Csak a tartalom elég lesz?

– Fordíts le belőle pár oldalt! Pontosabban, készíts nyersfordítást, majd én átírom versnek.

– Jól van – egyeztem bele, habár úgy véltem, hogy magam is le tudnám fordítani versben.

– Nem nagyon sürgős, de talán egy hónapon belül kaphatok belőle valamit, ugye? – kérdezte László, majd másról kezdett beszélni.

Annak ellenére, hogy a vietnámiban egy-egy szónak nagyon sok, teljesen ellentétes jelentése van, a munka elég könnyen ment. Igaz, volt korábban egy vietnámi barátom, aki a nyelvtanulás kezdetén sokat segített.

Ha jól emlékszem, három hét alatt le is fordítottam a színdarabot. László közben néhány színházban is járt, hátha bemutatják azt, de mindenütt visszautasították. Állítólag a Rádió Irodalmi Osztályának szerkesztőségében is csak azt az ígéretet kapta, hogy ha az egész darab készen lesz, akkor nézik át, és esetleg valamikor bemutatják. Mindez nem vette el a kedvünket. László kétnaponta megmutatta a már kész fordítását. Én néha-néha belekötöttem, hogy túl messzire megy az eredetitől, de ő ilyenkor azzal védekezett, hogy a magyarok számára Vietnám teljesen idegen világ, ezért, hogy megértsék, sok mindent el kell venni, de ugyanakkor sok mindent hozzá is kell adni. Végül aztán már nem vitatkoztam vele.

Amikor készen lett az egész munka, a nyersfordításomat visszaadta.

– Ezt őrizd meg magadnak – mondta. – Ami pedig a kész művet illeti, a kettőnk nevén fog szerepelni a fordítás, és a honoráriumból fele-fele arányban részesülünk.

A hangjátékot, aminek László átírta a színdarabot, csak tizegynéhány évvel később mutatták be, és csak B. Lászlót tüntették fel fordítóként. Én a honoráriumból nem kaptam egy fillért sem. Véletlenül szereztem róla tudomást egy ismerősömtől, mert akkor már külföldön éltem.

A vietnami színdarab lefordítása után nem szakadt meg a kapcsolatunk.

– Tudod, hogy én katolikus vagyok, az Ecclesia Könyvkiadóban jelennek meg a könyveim és a Katolikus Szóban is publikálok. Nincs kedved a világ különböző katolikus lapjaiból válogatást írni az ott megjelent cikkekről, és közölni nálunk? – javasolta egyik találkozásunkkor.

Örömmel kaptam az alkalmon, hiszen minden fillérre szükségem volt. Így kezdődött meg a kapcsolatom a Katolikus Szóval, habár én református vagyok.

Eleinte csak Lászlónak adtam át a kész cikkeket, majd amikor ő külföldön volt, levélben küldtem be a szerkesztőségbe. Egyszer behivatott a főszerkesztő.

– Nagyon örülök, hogy dolgozik nekünk – mondta üdvözlésül.

Feszélyezetten ültem, nehezen tudtam kinyögni néhány szót.

– Nem lenne kedve az Ecclesia kiadónak fordítani külföldi katolikus íróktól?

– Szívesen – mondtam halkan.

– Maga mindig ilyen szerény? – kérdezte. – Én csak Lászlótól hallottam magáról. Mondjon már pár szót!

– Nincs értelme, a fordításaim majd tanúskodnak rólam.

László, amikor tudomást szerzett a beszélgetésről, mindjárt felajánlotta az együttműködést:

– Te még nem fordítottál ennek a kiadónak, biztosan jobb lesz, ha én átjavítom a fordításaidat az ő ízlésük szerint. De mi legyen az első könyv, amit lefordítunk?

– Lefordítunk? – lettem kissé dühös. – A prózát én magam lefordítom. Te esetleg csak tanácsot adhatsz.

– Jól van, jól – nyugtatott meg.

Spanyolországi pappal leveleztem éppen, aki elküldte a könyvét, amit a fiatal házasok számára írt. Nagyon gyorsan lefordítottam és átadtam Lászlónak, akinek tetszett a könyv. A Kiadóban is tetszett, de volt a szövegben néhány olyan, enyhén politikai tárgyú rész, amit ki kellett volna hagyni, ám a szerző nem egyezett bele. Így e kísérletünk is meghiúsult.

A Katolikus Szó közben rendszeresen közölte cikkeimet, ismertetéseimet, amiért havi 500-1500 forint között kaptam. Mivel továbbra is a szüleimnél laktam, ahol megvolt a kosztom, a honoráriumot főképpen levelezésre költöttem. Rengeteg külföldi levelezőtársam volt. Ez főként a nyelvek gyakorlásában jelentett nagy segítséget, hiszen még akkor sem lehetett teljesen szabadon utazgatni a nagyvilágban. A külföldi ismerőseimtől sok újságot és könyvet is kaptam. Lengyelországból, Csehszlovákiából, Bulgáriából sokan vendégeskedtek nálam, ami szintén segített, hogy jobban megtanulhassam a nyelveket, illetve gyakorolhassam azokat.

Néhány színdarabot is lefordítottam, egyet elküldtem többek között a miskolci színháznak. Igaz, a beküldött darabot nem fogadták el, de a dramaturgtól a legnagyobb meglepetésemre a következő rövid levelet kaptam:

„Örömmel vettük érdeklődését a színházunk iránt. A nekünk postázott színdarabot sajnos nem tudjuk bemutatni, azonban az a véleményünk, hogy jól fordít. Ezért kérjük, küldjön nekünk további színdarabokat”.

A kapott levél boldoggá tett és erőt adott a további munkához. Lefordítottam pár színdarabot és elküldtem azokat Miskolcra, de – természetesen – egyiket sem fogadták el. Miért? – nem indokolták, csupán mindig ez volt a válasz: „Nem fér az idei tervünkbe. Kérem, küldje meg később.”.

Az egyik színdarabot, amelyikről a miskolci színház dramaturgja azt írta: nagyon jónak találja a művet és a fordítást egyaránt, elküldtem a Rádió Dramaturgiai Osztályának. Legnagyobb meglepetésemre pár nap múlva írt Maráz László, aki behívott magához.

– A beküldött színdarabot elolvastam és megállapítottam, hogy van fordítói tehetsége, de ezt a művet nem tudom bemutatni vallásos témája miatt.

– De hiszen a darab senkit sem beszél rá, hogy harcoljon a kommunisták, az ateisták ellen, hogy terjessze a vallás tanait, épp ellenkezőleg – magyarázkodtam.

– Én azt olvastam ki belőle, hogy a vallás elvakultan olyan fogadalomra készteti az embert, amit nem tud betartani, és ezért még gyilkosságra is vetemedhet – támadott rám egyre hevesebben Maráz „elvtárs”.

– De hiszen A fogadalom című művében Bernardo Santareno portugál szerző épp az ellen lázad fel, hogy a főszereplő, Maria szüzességi fogadalmat tesz, amit nem tud betartani. A darabban a bigott vallásosság csap össze a józan ésszel – védekeztem.

– Nekünk viszont nem kell egy, a Salazar diktatúrájában élő szerző műve, a mi kommunista erkölcsünk nem engedi meg, hogy egy fasiszta ország műveit mutassuk be – erősködött a szerkesztő.

Én csak nevettem ezen az érvelésen.

Maráz László, miután kissé lecsitult, azt javasolta, hogy egy észt hangjátéknak készítsem el a nyersfordítását – oroszból!. A kérés meglepett, ezért értetlenül fordultam hozzá:

– A nyersfordítást, ráadásul oroszból? Hiszen tudok észtül! Az imént mondta, jól fordítok. Miért ne csinálhatnám meg mindjárt a műfordítást?

– Nálunk az a szokás, hogy minden darabról készítünk nyersfordítást, azt lektorálják a szerkesztők, és annak alapján válasszuk ki azokat a műveket, amiket lefordíttatunk.

– És van kilátás arra, hogy ezt majd én fordíthatom le? – kérdeztem óvatosan.

– Mindenre van remény – mondta mosolyogva. – Egyébként hol dolgozik?

– Sehol. Csak fordítok. Néha itt-ott publikálok.

– Hol publikál a leggyakrabban? – kíváncsiskodott.

– A Katolikus Szóban.

– Majd meglátjuk, majd meglátjuk – mondta kissé zavartan. Rövid szünet után hozzátette: – Tudja, a mi Rádiónknak az a feladata, hogy az új kor embereit nevelje, nem pedig régi babonákkal táplálja őket. Mindenesetre jelentkezzen, amikor a darabbal készen van.

A hangjáték nagyon egyszerű nyelven volt megírva, hétköznapi történet volt. Igazából nem találtam túl érdekesnek ahhoz, hogy itt bemutassák, véleményt nem is írtam róla, csak a nyersfordítást készítettem el.

– Ilyen gyorsan készen is van? – lepődött meg a szerkesztő, amikor a fordítást átadtam neki. – No, milyennek gondolja?

– Nem is tudom. Elolvassa és dönt.

Egy hónap múlva megint behívott.

– Ez a fordítás nem sikerült olyan jól, mint az előbbi – mondta. – Nem fogadhatom el műfordításnak. Egy ismert fordítónk majd átírja.

– Nem érdekel, hiszen csak nyersfordítást kért – mondtam közömbösen.

– Azért a honoráriumot megkapja – mondta mintegy vigasztalóan. – Menjen át a pénztárba!

Ott leszámoltak nekem nyolcszáz forintot.

Két hét múlva a Kossuth Rádióban véletlenül meghallottam, hogy bekonferálták a fenti hangjátékot. Kíváncsian vettem elő a fordításomat, hogy összehasonlítsam azt a „műfordítás”-sal.

Már a legelején meglepett, hogy azt mondták: fordította Maráz László, habár megígérte, hogy az én nevem mint a nyersfordítás készítőjéé is szerepelni fog. Ezért még kíváncsibban figyeltem az előadást. Egyre dühösebben tapasztaltam, hogy alig egy- két mondatot írtak át, a többi – szinte végig – az én szövegem volt. Felháborodottan telefonáltam be a Rádióba.

– Sajnos, Maráz Lászlót nem tudom adni, tegnap külföldre utazott – mondta a titkárnője. – Jelentkezzen három hét múlva.

Akkorra azonban lehiggadtam, mégis betelefonáltam neki, de csak ennyit mondtam:

– Kérem, máskor ne adjon nekem semmiféle munkát. Léteznek még más szerkesztőségek és szerkesztők is.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. április 24.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ