Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 102. (Morzsák… – „Fenyegetés”)
Öcsi bácsitól már lejegyeztem egy „klasszikus” mondatot a Bóta András történetében, hiszen a Vallon-ballada elmondója ugyanaz a személy. Kissé szokatlan egy meglett embert (négy évvel idősebb nálam) leöcsizni (Vö. 41. miniatűr Öcsikéje!), de – lelke rajta – ő szereti, ha így hívják. Kétbázisú személyiség volt: a Vallonnal párhuzamosan törzsvendége a Lugasnak is. Ma már csak az utóbbinak.
Valójában világosbarna, korcs, apró termetű kutyájával ismerkedtem meg először, éveknek előtte. Vele, amikor észrevette, hogy a kis állat a lábszáramon kaparászik, s rászólt: „Dorisz, nem szabad!” Aztán beszédbe elegyedtünk. Egy rövid szünetet kivéve, azóta is társalgunk. Beszélgetéseink intimitását némiképp befolyásolja, hogy a jobb fülére süket. Testes, kerek arcú, mosolygó, kissé mongoloid szemű, szakállas. Amikor megtudtam, hogy vegyipari végzettségű, beszéltem neki egy katonatársamról, aki vegyészmérnök szeretett volna lenni, és ezért mindent meg is tett: leolvasta a tájékoztatóról az egyes vegyületek összetételét, s ha megfelelőnek találta, megitta. „Jó faszi lehetett a sortársad! Nekem is volt egy ilyen, aki az öltözőben bedörzsölte az arcát Pitralonnal, és persze közben meg-meghúzta az üveget!” – helyeselt Öcsi bácsi. Megkedveltem őt is, Doriszt is.
Aztán jött a június 2-i összeomlás. Ő lecövekelt a Lugasban, én meg – egy ideig – a semmiben „tevékenykedtem”. (A semmi fogalma csupán egy átmeneti állapotot jelöl, amit – szokásomhoz híven – csak később magyarázok meg.)
Már nem emlékszem, mikor mondta, csak egy biztos: a múlt héten „hitelesítette” (Le- és aláírta.) A szituáció előttem van. Megkérdezte, kérek-e valamit. Látta habozásomat, s kimondta: „Erőszakkal is, ha jólesik!”
Töredelmesen bevallom: jólesett.