(DIGI-könyv, 2013)

Le style c’est l’homme” – mondta egykor Buffon (Georges-Louis, francia, Akadémia), aki nem keverendő össze Buffonnal (Gianluigi, olasz, Juventus). És így kerül a képbe Kahn (Oliver, német, Bayern) is, aki szintén kapus, és a Google-ban pontosan a két Buffon közé ékelődve található meg.

Tehát a stílus maga az ember, láttuk kapussal és akadémikussal bizonyítva. S itt következik Kerekes Tamás, akinek szintén van kötődése az említett mondathoz. Mármint hozzávetőlegesen. Mert az olvasó ugye olvas, s ennek során – szerencséjére-szerencsétlenségére – rengeteg stílussal találkozik, mintegy futólag (mint az egyszeri kocogó a drogosokkal a Central Parkban), és néha felsóhajt: miért versz engem, Uram! Néha meg elvigyorodik, hogy: .. de … jó ez! Kerekes Tamás esetében mindkét reakció teljesen érthető, és várható. Én a másodikra szavaznék, de mint tudjuk, egy szavazat nem szavazat, a tömegnek meg úgyis más a véleménye, gondoljunk akármit.

Azt viszont ki merem jelenteni, hogy Kerekes Tamást olvasni érdemes. Miért? Mert érdekes. Mert nem megszokott. Mert határozott reakciót vált ki az emberből, legyen szó akár az első, akár a második idézett mondatról. És gondoljunk csak bele: mennyivel izgalmasabb egy csúnya, csapzott mániás beteg, mint egy jólfésült kómás az intenzíven.

Nem nagy kötet, picike. Összesen 101 oldal, abból körülbelül harmincat foglal el a design, és a huszonöt számozott irodalmi tárca előtt az egy-egy lapnyi kihagyott hely, sokat mondó fehérség egy számmal a tetején. Mindegyik írás külön életet él. Ott virgonckodik a két-három képernyőnyi virtuális papíron, aztán amint az olvasó megemésztette, tovább csámcsog a gyomrában, de jó hangosan, hogy ne lehessen tőle nyugta az embernek (és közben csak váltja és váltja ki a már említett reakciókat).

Kerekes Tamást érdemes olvasni, mert ha voltunk olyan szerencsések-szerencsétlenek, hogy kimaradt az Ulysses és a Finnigan’s wake, akkor pótlékként ez is megteszi. A csapongó, intellektuális stílus egyszerre gyötör és egyszerre gyönyör, s mindeközben erőteljesen fáraszt. Becsületére válik annak, aki egy szuszra elolvassa, bár én nem érteném meg az illetőt. Csak szépen lassan, nem kell sietni, a karácsonyfa alatt is egymás után bontjuk föl az ajándékokat, nem egyszerre az összeset. A túladagolás veszélyes lehet, pláne ha tömény anyagról van szó.

Jézus lejön a földre körülnézni. Elsőre belebotlik az öreg hippibe, aki természetesen meginvitálja magához. Előkerül a bor, a sör, a spangli, mígnem Krisztus urunk az emberi jóságtól és a tudatmódosító szerektől megrészegülve bevallja:
– Én vagyok Jézus!
– Jó anyag, mi? – vigyorodik el a hippi.

Tehát csak szépen, lassan. Bánjunk csínján a dolgokkal, nehogy megjárjuk. Kóstolgassuk, de ne együk meg egy falásra. Ha nem akarjuk, ne kezdjük az első írással, mert abban még – ó de szörnyű! – az istentelen meszkalinról is szó esik. Ettől szép a fogyókúra: folyamatosan rosszul érezzük magunkat, hogy utána egyszer talán majd jobb legyen. Esetünkben természetesen nem erről van szó: közben is érezhetjük jól magunkat, de ne engedjünk ki. Ha mégis kezdenénk, akkor gondoljunk csak Heideggerre, akit a szerző többször is említ. Wittgenstein határeset.

Egyszóval olvassuk. Suttyomban, nyíltan, akárhogy. Ez is a neten terjed, mint a gmailes email cím, nehéz hozzájutni, de ha sikerült, akkor örülünk. Örülhetünk, hogy megjelent és mégsem kell az Ulysses. Azért az már rázós volna.

Szakál Pál