Az 1990-es évek­ben az erdélyi iro­dal­mi prérin szívre­pes­ve várták azo­kat a nagy drámákat, me­lye­ket a Cea­us­es­cu-re­zsim idején – állítólag – az asz­tal­fiókban tar­to­gat­tak a szerzők. Aztán, ahogy tel­tek az évek, s eme művek va­la­miért nem akar­tak előkerülni a fiókból, elült a vára­kozás iz­gal­ma, s az érdeklődők be­le­nyu­god­tak abba, hogy Sütő és Székely János után nincs új a nap alatt. Így, ez­zel a hiányérzet­tel telt el két évti­zed, és az új te­hetség va­la­hogy csak nem akart ki­ug­ra­ni. Aztán fel­buk­kant egy új név, a Székely Csabáé, aki három élvez­hető, színpa­don is életképes, dra­ma­tur­gi­a­i­lag jól felépített, merész da­rab­bal ruk­kolt ki: a Bánya­virág, Bánya­vakság és Bányavíz című, lazán összefüggő drámákkal, me­lyek könyv formában Bánya­vidék címmel je­len­tek meg, s ame­lyek­kel a szerző egy sor díjat is be­zse­belt.*
Székely Csa­ba elsősor­ban „ígére­tes te­hetség”: fi­a­tal szerző (1981-es születésű), aki azon­ban jól is­me­ri a mes­terség min­den csínját-bínját, trilógiája alapján ta­pasz­talt, „beérke­zett” szerzőnek tűnik, csupán néhány túlkapás jel­zi, hogy valójában egy fi­a­tal, kísérle­tezős, pro­vo­katív szándékú ifjú titánról van szó. A drámák értékelésénél min­denképp fi­gye­lem­be kell vennünk eze­ket.
A trilógia fel­is­mer­hetően a Székelyföldön játszódnak le: a helyszín akár Barót, Balánbánya vagy Szent­egyháza környéke is le­het­ne, hisz egy bánya bezárása óta el­szegénye­dett, elzüllött miliőt mu­tat be. Re­a­lis­ta igénnyel, na­tu­ra­lis­ta eszközökkel.  Ugyan­ak­kor alap­vetően fel­nagyított, túlhaj­szolt je­le­ne­tek so­ro­zatából áll­nak össze a művek, így a be­fo­gadó oly­kor úgy érzi, ez már túl sok, ez túl „erős”. A kiélezés, fel­nagyítás a drámai műnem egyik sajátossága, így itt is létjo­go­sultsága van, de sze­rin­tem túl so­kat ada­gol belőle a szerző. És érde­kes, hogy ez a könyv-válto­zat­ban válik inkább nyilvánvalóvá. A trilógia első részét, a Bánya­virágot láttam színpa­don (a ma­rosvásárhe­lyi Tom­pa Miklós Társu­lat előadásában), de az színpa­di műként tökéle­tes­nek ha­tott, a játék, a színpa­di mozgás olyan har­mo­ni­ku­san épült össze az el­mon­dott szöveg­gel, hogy fre­ne­ti­kus élményt adott, s még a ka­tar­zis el­ma­radásának ka­tar­zisát is át le­he­tett élni. Könyv­drámaként nem él ennyi­re jól a Bánya­vidék, oly­kor erőlte­tett­nek tűnnek a nyel­vi for­du­la­tok és szájbarágósak a je­le­ne­tek.  Ugyan­ak­kor végeredmény­ben nem is könyv­drámának szánta Székely Csa­ba a művet – nem vélet­len, hogy a könyv végén fel­lel­hetjük az ed­di­gi be­mu­tatók jegyzékét, s más olyan utaláso­kat, me­lyek a műve­ket a színpad világához kötik. Lénye­ges, hogy Székely Csa­ba alap­vetően szánházi szak­em­ber (végzettsége dra­ma­turg), így műveit színpad­ra álmod­ta: érzékel­hető, hogy a színjátszás valóságát jól is­me­ri, a ren­dezőknek vélhetően könnyű dol­ga van Székely szövegével: nem utólag kell igazítani az előadás valóságához, ha­nem arra szüle­tett. Így, ha a színházláto­gató megnézi Székely Csa­ba da­rabját, nem az­zal summázza, hogy, „próbálkozásnak nem volt rossz”, ha­nem egy ke­rek, jól működő, élvez­hető da­ra­bot kap, mely témaválasztásában jel­leg­ze­te­sen mai, nyel­ve­zetében ma­ibb a mainál – oly­kor némi kom­mersz beütéssel.
Egy remény­te­len világot mu­tat be a szerző, fa­nyar hu­mor­ral, tra­gi­ko­mi­ku­san. Itt csak a be­letörődés me­lankóliája van, nincs kitörési le­hetősége a fi­a­tal­nak sem, csak a totális züllés (al­ko­ho­los és erkölcsi), csak a leépülés. Nincs nyel­vi szépség, csak trágárság, nincs ha­gyomány, csak iro­nizálás, nincs iga­zi dráma, csak ab­szurd hely­ze­tek so­ro­za­ta, az em­be­rek „béka­szarrá” isszák ma­gu­kat, s aztán csak fet­ren­ge­nek eb­ben a ne­vetséges iszo­nyat­ban.
A trilógia három része laza szálak­kal kötődik egymáshoz – elsősor­ban csak a te­rep (a bánya­vidék) azo­nos, a fősze­replők változ­nak, de van néhány vissza­utalás korábbi történet-moz­za­na­tok­ra és sze­replőkre. Mindhárom mű a te­he­tet­len elvágyódásról szól: a sze­replők sze­retnének kitörni kilátásta­lan hely­zetükből, sze­retnének elköltözni, de nincs erejük eh­hez. Székely Csa­ba mind­ezt cse­ho­vi manírban mu­tat­ja be nekünk, a (fe­ke­te) hu­mor­ral fűsze­re­zett része­ket várat­la­nul váltják a ko­mor döbbe­net-pil­la­na­tok, a be­fo­gadó kap hi­de­get, me­le­get, nincs azo­no­sulás, nincs meg­tisz­tulás, sem meg­oldás.
A Bánya­virágban Iván és féltestvére, Ilon­ka gon­doz­za ágy­hoz kötött apját, tit­kon halálát várják, azt remélve, hogy ak­kor majd ők is el­kezd­het­nek végre élni. Iván meg­próbálja meggyőzni Mihályt, az or­vost (aki utálja a fa­lut, s min­den igye­ke­zetével azon van, hogy leléphes­sen), hogy ne írjon fel neki több gyógy­szert… Jön a tévé, Iván unot­tan fel­ve­szi a székely ha­risnyáját (ap­ropó, ha­gyományok…), hogy fejt­se ki véleményét: miért olyan nagy az öngyil­kossági ráta a községben. „Nem hinném, hogy olyan nagy len­ne, mint amek­korára igény vol­na eb­ben a szobában”, mor­fondíro­zik magában Iván, meg­ad­va az alap­han­got, továbbra is felböfögve az akasztófa-hu­mor bájos meg­nyi­lat­kozásait. A konf­lik­tus­hely­zet meg­oldása el­ma­rad, a nyi­tott da­rab záró mo­nológjában Iván így iro­nizál: „Itt min­den olyan szép, mint egy álom. Mint egy álom. Eb­ben élünk mi ben­ne. Igen. Eb­ben.”
A Bánya­vakság a ma­gyar-román konf­lik­tus érde­kes leképzése: Ince, a község polgármes­te­re választások­ra készül, s mi­vel hely­zetét bi­zony­ta­lan­nak látja, egy román rendőrt hív, hogy az nézzen utána vetélytársa, Izsák fe­ke­te üzle­te­i­nek. Izsák egy ti­pi­ku­san „ma­gyar­kodó” alak, aki foly­ton „oláho­zik”, s nagy-ma­gyar szóla­mo­kat mond. Ince, aki egyébként bányász volt, s egyébhez nem ért – csak a polgármes­terséghez –, azért ra­gasz­ko­dik fog­gal-körömmel a székéhez, mert kell a pénz egyet­len lánya taníttatásához. Iza­bel­la a nagy reménység, aki egye­tem­re ment, akiről azon­ban a mű végén ki­derül, hogy a ta­nulmánya­it nem tud­ta be­fe­jez­ni, ta­karítónőként dol­go­zik a város­ban. Flo­rin, a román rendőr szépen kijátssza egymás el­len a vetélytársa­kat, és nem csupán Izsák után nyo­moz, ha­nem Ince után is, kitől a megbízást kap­ta. Egy­re több sötét tit­kot tud meg, s végül meg­zsa­rol­ja Incééket, az pe­dig pálin­ka-gőzös álla­pot­ban leszúrja a rendőrt.
A Bányavíz középpontjában egy pe­do­fil pa­pot (Ignác)találunk – ap­ropó, tabu-témák –, aki ráadásul más gaz­em­berségektől sem riad vissza: ami­kor a tanító (István)háza leég, a mentés közben lenyúlja a pálin­kafőző üstöt és a mat­ra­cot a tanító du­gipénzével. Ez az erkölcsi fertő ne­továbbja – el­len­pon­tok nélkül. Po­zitív sze­replő a tanító leánya le­het­ne, de az ő kitörési kísérle­te is ku­darc­ba ful­lad, őt is visszahúzza a fertő, mert nincs elég ere­je, mert túl naiv. Eb­ben a részben érez­tem, hogy túl sok, amit kap a be­fo­gadó: rendjén van, hogy egy elátko­zott vidék totáli­san elzüllött közösségét mu­tat­ja be a szerző, még az is rendjén van, hogy a pap pe­do­fil, de az, hogy tol­vaj, rabló is egy­ben, már egy ki­csit túl erős, így nem elég hi­te­les. En­nek el­lenére nem mon­danám gyengébb­nek ezt a részt a másik kettőnél: egyen­le­tes színvo­na­lat hoz a szerző, mind­egyik­ben meg­van a szükséges for­du­la­tosság, a spíl, a nyel­vi le­lemény. Ez a rész azt a mítoszt is le­rom­bol­ja egyébként, hogy a székely em­ber vallásos(vol­na): „Az Úris­ten már rég nem lát sem­mit, ami ezen a vidéken fo­lyik, ha en­gem kérde­zel”.
Székely fi­gurái némiképp el­na­gyol­tak, se­ma­tizáltak: a férfi­ak mind züllöttek és ag­resszívek, a nők mind buták, hiszéke­nyek és kurvásak. Nyelvük pe­dig egy Székely Csa­ba-i csinálmány, ami inkább a városi lum­pen­hez áll köze­lebb. Nem tu­dom, miért nem a jel­leg­ze­tes széke­lyes beszédmódot, a sajátos szófor­du­la­to­kat vet­te ala­pul a szerző (le­gyek rosszmájú: eh­hez is­mer­ni kel­le­ne…). Inkább kitalált egy „ál” székely nyel­vet, ami for­du­la­tos, fűsze­res, de művi. Pe­dig a székely tájnyelv­ben is meg le­he­tett vol­na találni eze­ket a vul­ga­ritástól sem men­tes, egye­nes beköpése­ket – s ak­kor leg­alább au­ten­ti­kus len­ne a do­log. Ugyan­ak­kor sze­rin­tem túl dur­va ez a nyel­ve­zet: ez a mű másik túlkapása. Jelzésszerűen egyértelműen he­lye van a vulgáris ki­fe­jezések­nek, hisz tud­juk, a székely em­ber szóra­kozásból is károm­ko­dik, de Székely Csa­ba némiképp túllő a célon, olyan ki­fe­jezése­ket ad sze­replői szájába, me­lyek „táji­de­ge­nek”, s nem használ olya­no­kat a székely nyelvjárásból, me­lyek szint oly szaf­to­sak, s még job­ban is passzolnának az adott szövegkörnye­zet­hez.  Például „mi a segg­be­du­gott merőkanálról beszélsz?” – kérde­zi egy helyütt Székely Csa­ba hőse, a be­fo­gadó pe­dig erőlte­tett­nek érez­he­ti a ki­fe­jezést. Ezek egyértelműen a mű hatásvadász részei, sze­rencsére Székely Csa­ba nem csak ilyes­mit ada­gol, sorjáznak a kemény szen­ten­cia-szerű ki­je­lentések is, ame­lyek össze­fog­lalják a szerző szi­gorú (és lássuk be: jo­gos) társa­da­lom­kri­tikáját: „Az egyet­len ha­gyomány, amit őrizünk it­ten, az, hogy béka­szarrá isszuk ma­gun­kat, egymás torkának ug­runk, s aztán ki­megyünk az erdőre fát lop­ni.” Vagy: „Olyan va­gyok, mint ez a bánya it­ten. Be­rob­ban­tották a bejáratát, s nin­csen már ben­ne sem­mi, csak ko­romsötétség.”
Összességében nagy meg­valósítás Székely Csa­ba Bánya­vidéke. Fon­tos társa­dal­mi problémákról érte­ke­zik, iro­da­lom-esztéti­kai szem­pontból rend­ben van, élvez­hető (a „fon­tos” művek több­nyi­re unal­ma­sak: ez egy­szer­re fon­tos és szóra­koz­tató). Talán job­ban nézhető, mint ol­vas­ható – de ez­zel csak vissza­ka­nya­ro­dik a műnem ere­de­ti sajátosságához, a színpad­hoz kötöttséghez. Inkább csak nyel­vi szem­pontból van­nak fenn­tartásaim: ezt a „problémát” (már ha az), meg­old­hat­ta vol­na úgy a szerző, hogy egy tágabb, fiktívebb térben he­lye­zi el a történése­ket, ha nem szűkíti be a Székelyföldre. Mert hát végeredmény­ben a vizsgált probléma nem csak székely je­lenség, nem vélet­lenül írja Par­ti Nagy La­jos a könyv fülszövegében, hogy „mind­annyi­an, széke­lyek, ma­gya­rok, oro­szok, írek, hot­ten­tották, esendő utazók va­gyunk.”

Zsidó Ferenc

*Székely Csa­ba: Bánya­vidék. Mag­vető Kiadó, Bu­da­pest, 2012.
A re­cen­zió tel­jes ter­je­delmében a www.hargitakiado.ro ol­da­lon ol­vas­ható. Forrás: eirodalom.ro