A leleplezés

Már akkor őrjöngött, amikor belépett a suliba. A portásnak, a büfésnek, a pedellusnak nem köszönt vissza, az eléje kerülő tanulókat fellökte, a tanáriban dúlt-fúlt, a kollégákkal csak vitatkozott, a téli nyaralásból megtért dirinél hisztizve bőgött.
Az első óránk Koch Bogi nénivel volt, de a tanárnő előtt egy perccel ő, Gyufisz sírült be. Többen hurráztak, jaj, de jó, matek helyett rajz lesz. Ámde a pasi szembe fordult velünk, és vicsorogni kezdett. Olyan hangot is kiadott, mint a fékező villamos. Szalma haja égnek állt, arca tüzelt, pamacs-szemöldöke ugrált, nyála fröcsögött.
– Idióták. Pondrók. Pokolra valók. Szarrágók. Bűnözők! – pattogtak a szavai.
– Na ne! Így ne! Hagyd őket! – könyörgött Bogi néni, aki utána lépett be. Nem hallgatott rá, mert folytatta.
– Sitten rohadtok meg!
Csak tátottuk a szánkat, nem értettük, mi az ábra.
– Mit követtünk el? – ezt Pöri kérdezte. Ő minden körülmények között nyugodt tudott maradni, mintha valamilyen bura alatt élne.
A rajztanár lihegve elzengte, hogy tegnap, a bájglisok elleni csatában az ő egyetlen gyereke, az ő kis Julikája lett az áldozat.
– Áldozat? – kérdezett rá Pöri. Nem értettük, de megrémültünk. Csak nem?
– Talán meghalt? – tudakolta az első padban ülő Raspó Mara.
Erre a tanár gyorsan hozzá lépett, és azt hittük pofon vágja. De nem. Leengedte karját, elfordult, és zokogott.
Juli lányát az osztályból többen ismertek, mert néha az apja osztályával ment kirándulni. A matektanárnő ijedten nézte kollégáját, és nem tudta, mit csináljon. Semmit sem kellett tennie, mert jött Veronka nénivel, az igazgatóhelyettes, karon fogta a síró Gyufiszt, és kivezette. Mi Bogni nénitől tudtuk meg, hogy Gyufisz lányának, aki a Báró Eötvös József Gimnáziumba jár, szintén nyolcadikba, tegnap a szeme sérült meg. Egy kőtől.
Mivel az ötödik óránk rajz volt, így ismét találkoznunk kellett. Addigra a nagy balhéról meghallgatott minket az oszifőnk, a két igazgatóhelyettes, és a diri, mégpedig a suliba hívott MOCC elnökkel együtt. Megtudtuk, a Bejgli feljelentett minket a rendőrségen és Ügónénál, a hímzéses kabátkákat kedvelő polgármester-helyettesnél. A két állatkerti kísérőnk közül Ildi néni nem tartózkodott a suliban, mert beteg lett, otthon maradt, Kari bá pedig kijelentette, egyedül ő a hibás, mert kettő előtt engedett haza minket. Ezért minden felelősséget magára vállal. Senki nem vette komolyan.
Szóval tizenkettőkor Gyufisszal álltunk szemben a 28-as teremben. Feltételeztem, az ajtó mögött, a folyosón hallgatózott az oszifőnk és talán az igazgatóhelyettes.
A jelentés után nem ültetett le minket. Azt hittük, elfejtett szólni, de ő rázta a fejét.
– Ez nem az a szitu, amikor ti ültük és én állok. Látni akarom a szemeteket – mondta.
– A pislogó szerkezetre kíváncsi a tanár úr, vagy a gazemberekre? – kérdezte Zorán.
– Mindkettőre – mondta Gyufisz. – De ajánlom, senki ne viccelődjön, mert annak nem lesz jó vége. Most egy gyerek, egy kislány életéről van szó.
– Kórházban van Julika? – kérdezte az aggodalmast játszó Gujdi Kriszti.
– Már nincs, de ez nem rajtatok múlott. Az orvosok azért küzdöttek, hogy ne veszítse el a szeme világát. A bal szemét. Megsérült, bevérzett. A szemöldökénél találta el a hógolyóba tett hatalmas kő.
– Mi nem tettünk bele semmit – jelentette ki Pöri. Ezt aznap már százszor és százféleképp elmondtuk.
– Miért, te mindenkit megfigyeltél? – vetette oda a tanár.
– Nem, de nem hiszem, hogy…
– És a kő magától mászott a hógolyóba. Ugye így történt?
– Idegenek is beálltak közénk – kínált fel egy másik lehetőséget Szilvi.
– Tudom, hallottam. Csavargók, trógerek. Nagy örömmel csinálhatták. Hát hogyne: egy magyar gimnázium jeles tanulóit kellett megalázni.
– Előzőleg a bájglisok aláztak meg minket – mondtam.
– Ugyan. Azt mondták, hogy cigányok vagytok. Ennyi. Ez olyan nagy sértés? Elvégre tényleg cigányok vagytok, vagyis a többség az.
Kiábrándító volt a szövege. A csönd olyan mély lett, mintha egy óceán mélyére süllyedtünk volna. Jól hallottuk, hogy szemközt, a 25-ötösben Esztó néni a zongorát veri, énekel, és néhány csaj megpróbált a nyomába érni. De hát Esztó néni sprinter volt. Azt is hallhattuk, hogy a 8 á-ban Rácz Lali őrjöng, talán valaki felbosszantotta, hogy a tanár vele, és ne velük foglalkozzon. Mentőautók szirénázását és a fekvőrendőrnél koppanó kocsik vezetőinek anyázását itt nemigen hallhattuk, mert a rajzterem ablakai nem a főútra, hanem az udvarra néztek.
– Szóval csak mi hibáztunk? – törtem meg a hallgatást.
– A lányommal szemben biztosan, mert ő az állatkertben sem volt. Rendőrségi nyomozás is lesz, és remélem, hogy a vétkesek repülnek a suliból. A bíróságot sem úszhatjátok meg. Majd fizetnie kell annak, aki kidobta a lányom szemét, és azoknak is, akik közreműködtek az aljas merényletben.
– Leülhetünk végre? – kérdezte Kápi Kevin.
– Nem! – ordította a tanár.
Aztán ismét zokogni kezdett.
– Biztosan meggyógyul – vigasztaltuk többen is.
– Egy gyönyörű magyar kislányt csúfítottatok el, ti, ti, ti égetnivalók – süvítette, és kirohant a teremből.
Esztó néni jött be helyette. Újabb kísérletet tett arra, hogy megértse, mi történt. De mi ugyanazt tudtuk elmondani, amit korábban. Majd, hogy lefoglaljon minket, nyelvi játékokkal próbálkozott. Ezeket szerettük, de most kínlódva ment. Ekkor az oszifő azt találta ki, hogy írjuk le, mit csináltunk tegnap, hátha így olyasmi is kiderül, ami addig nem.
Nekikezdtünk. Két perc múlva felpattant Kriszti, és kijelentette, ő inkább elmondja az igazságot.
– Feljelentem magam – folytatta. – Az én ötletem volt, hogy menjünk a Bejgli elé, és dobáljuk meg a parasztokat.
– Igen, ezt már tudjuk – nyugtázta Esztó néni.
Erre én is felugrottam.
– Igen, de én csaltam oda az osztálytársaimat – mondtam. – Különben nem mentek volna.
– Ez egy nagy kamu – tiltakozott Kriszti.
– Az volt a lényeg, hogy felcukkoltak a bejglisek, ezért mentünk hozzájuk – magyarázta Pöri. – Mindenki egyetértett azzal, ne hagyjuk magukat. Mert nem csak cigányoztak, hanem vonatoztak, auschwitzeztek.
– Nekem még van mondanivalóm – folytatta Kriszti. – Én tudom, ki tett követ a hógolyóba.
– Tényleg? Hát rajta! – bíztatta Esztó néni.
– A Kiss Virág. A Santál – mutatott rám, és a Santál névben az a-betűt gúnyosan elnyújtotta.
Ez váratlan volt. Egy ideig senki sem tudott megszólalni. A tanárnő mozdulatlanul állt, mi meg csak néztünk egymásra.
– Nem igaz! – rikkantotta Pöri.
– Ez marhaság – mondta Lenuta.
– Ezt éjszaka vagy most álmodtad? – kérdezte Zorán.
– Más is látta – erősítette a Kriszti.
– Igen? Na ki az, aki még látta, hogy Virág követ tesz a hógolyóba? – tette fel a kérdést Esztó néni. Senki nem jelentkezett.
– Pedig ez az igazság. Ott állt előttem, lehajolt, a pad alól kotorta ki a havat, és ott kövek is voltak – erőlködött Kriszti.
– Virág? – szólított meg a tanárnő.
Azon gondolkodtam, csináljam azt, amit az Apafi suliban: hallgassak, mert a vád annyira méltatlan, hogy nem szabad rá felelni. De az nem jött be. Különben sem vehetem magamra, hogy egy kővel szétroncsoltam egy kislány arcát.
– Vagyis? – sürgetett az oszifő, és feszültség volt a hangjában.
– Nem én voltam – mondtam. – De ha Krisztin kívül még valaki ezt állítja, akkor magamra vállalom, hogy vége legyen a hercehurcának.
– Kockázatos döntés – csóválta a fejét Esztó néni. – De ha így akarod, rendben van. Tessék: még ki látta, hogy Virág direkt követ rejtett a hógolyóba? – kérdezte újra a tanárnő.
Először senki nem jelentkezett, aztán egy perc múlva mégis. Döbbenet, a Zsike volt.
– Te is így láttad? – kérdezte Esztó néni.
– Igen, láttam, hogy az egyik osztálytársunk volt. De nem Virág, hanem a Kriszti.
– Kriszti? – döbbent meg a tanárnő. – Biztos?
– Biztos.
Ekkor Finta Ricsi rakta föl a kezét.
– Te is láttad, hogy Kriszti volt? – kérdezett rá az oszifő. Lehet, más nem hallotta ki, de én éreztem hangjában a megkönnyebbülés örömét.
Ricsi nem válaszolt, csak bólintott. Nekem ekkor az a gyanúm támadt, hogy Zsike meg Ricsi csak engem véd, igaziból fogalmuk nincs, ki volt a „köves”.
Merci is megszólalt.
– Kriszti féltékenységből akarja besározni Virágot. Azért, mert azt hiszi, hogy elhappolta tőle a pasija, a Basa Norbit.
– Hazugság! Álnok banda – visította Kriszti, és kirohant.
*
Gujdi Kriszti másnap nem jött suliba, és nem jött a következő napokon sem. Két hét múlva magántanuló lett belőle. Ez nem volt különleges, mert az osztálynaplónkban legalább tíz olyan sumák volt bevésve, aki csak félévi vizsgákon jelent meg a Lánc utcában.
Egyértelmű, Kriszti, a turilány nem akarta tisztázni a helyzetét. Azért, mert sáros volt, vagy azért, mert nem bízott abban, hogy maga mellé tud állítani valakit is. Rendelkezett ugyan valami kis tekintéllyel, de azt nem a személyes varázsának köszönhette, hanem annak, hogy vastag volt és nagypofájú, hogy néhány tanár hátulról tolta, így diák-önkormányzati elnöknek tették meg. Volt, aki azt hitte, ez jelent valamit. Közéjük tartozott Bálint Dia, Raspó Mara, Bódi Szidi, sőt, néhányan Kumin Zsikét is oda sorolták.
Gyufisz a vártnál gyorsabban lecsillapodott. Már nem akart senkit sem kirúgatni, és az egyik infó órán bocsánatot kért az osztálytól, mert a hócsata utáni nap túl erősen fogalmazott. Ő nem rasszista, bizonygatta, bár van, aki ezt terjeszti róla. Ám akkor, amikor azt hitte, hogy a kislánya elveszíti a fél szemét, egy húr elpattant benne. Szerencsére nem lett nagyobb baj, de a homlokán a kő nyoma egész életében látszani fog. Tehát szépségkirálynő sohasem lehet belőle.
Bálint Dia később is találkozgatott Krisztivel, mert bejárt a Harang utcai használtruha-kereskedésbe, ahol a turilány már úgy járt-kelt, már úgy rendelkezett, mintha boltvezető lenne. Basa Norbi is gyakran beugrott oda. Dia úgy látta, Kriszti mindent megtesz, hogy kapcsolata a csávóval rendeződjön: igyekezett kevesebbet dumálni, ritkábban hisztizni, és a rágógumi csócsálásáról is lemondott: tudta, a Norbi azt nagyon utálja. Zsák a foltját, jegyezte meg Pöri vállvonogatva, és én egyetértettem vele.

(Folytatjuk)