Délig azért kisebb-nagyobb szünetekkel sikerült átnéznem a tervbe vett anyagrészt. Két óra tájt lassú léptekkel indultam a menza felé. Ahogy kiléptem a temető kapuján, úgy éreztem, a város hirtelen magába szív, ismerős zajaival, jövés-menésével. A menza kapujáig már felöltöttem azt az ábrázatot, amelyet vizsgázó diákhoz illőnek tartottam, majd lelkiismeretesen meghallgattam a kollégák szakszerű eszmecseréjét. Néha tudálékosan bólogattam, rendszerint olyankor, amikor ijedezve észleltem, hogy sohasem hallottam még az említett dologról. Valami olyan könyvészeti anyagról, amit nem olvastam el, vagy előadásról, amelyet nem jegyeztem le… Később megkönnyebbülten vettem észre, hogy némelyik dologról többet tudok, mint mások. Étvágy nélkül nyeltem le az ételt, alig vártam, hogy ismét kint legyek az utcán: az evő sokaság és az étel minőségétôl független, egyforma menzaszag mindig elvette étvágyamat. Kati ismét nem volt sehol. Egyedül indultam hazafelé. A menza előtt felnéztem a barokk Mária-szobor fejét koszorúzó, aranyozott csillagokra, amelyek glóriaként szikráztak a napsütésben. Nagyon szépnek találtam a szelíd arcú szobrot, és barátságosan rámosolyogtam. Majd betértem egy mellékutcába, remélve, hogy ezáltal elkerülöm a találkozást B-vel.

De azért, amikor a hídra érve megpillantottam a biciklin közeledő diákot, nem tűntem el a posta kapujában, bár még lett volna időm. Barátságos köszöntéssel akartam elmenni mellette, de akaratlanul lassítottam, a fiú is megállott. Biciklijét a járdának támasztotta.

– Kérsz csokoládét? – nyújtotta felém az ezüstpapírba csomagolt darabot, mintha csak az előbb váltunk volna el.
Letörtem egy darabot, és majszolni kezdtem.
– Köszönöm.
– Hová mész?
– Haza.

Még váltottunk pár közömbös szót. Töprengtem, meddig fecsegünk még ilyen értelmetlenül. Fapofa – gondoltam –, meg kell ugrasztani.
– Miért nem látogatsz meg? – kérdeztem természetes hangon, mintha nem én fújtam volna le akkor az újabb találkozást. Bántott, hogy miért nem keresett meg mégis, a tilalom ellenére. Bosszantott, hogy most sem mutat örömet vagy meglepetést.

– Mikor jöjjek? – kérdezte.

– Gyere ma este tizenegykor. Addig tanulok. Kopogtass az ablakon – örömmel észleltem a barna szemekben kigyúló ellenséges fényt, a bosszúság jelét. Múltkori találkozásunkkor beszéltem neki Paulról, s a fiú most megsejtette, hogy nem akarok vele mutatkozni, kímélem a másikat. De elnyelte mérgét és beleegyezôen bólintott. – Jó – felkapott a biciklire és szélsebesen elkarikázott. Sokért nem adtam volna, hogy tudjam, mit gondol. De aztán átadtam magam a mindent elsöprő örömnek, hogy este viszontláthatom, s hogy a tilalom – amely tulajdonképpen nem is létezett – megtört.

*
Fél tizenegykor hirtelen kialudt a villany. Meglepetten rohantunk az ablakhoz. Az egész utcában sehol nem látszott fény. „Úgy látszik, áramszünet” – szólalt meg Kati, és boldogan seperte félre az asztalról a jegyzeteket. Gyufa után tapogatózott, és kiment, hogy a háziaktól egy gyertyavéget kunyeráljon, de D.-ék már lefeküdtek, nem mert szólni, zajt sem akart csapni a keresgéléssel. Visszajött a szobánkba, és az ablakhoz lépett. A csillagfényes éjszaka eluralkodott az utcákon, s mintha a sötétség a zajokat is felitta volna. A gyér járókelők árnyként suhantak tova és suttogva beszélgettek.

– Gyönyörű éj – sóhajtott Kati, majd, hogy neszt hallott a szekrény felől, hátranézett: – Mit csinálsz ott? – s mert nem kapott választ, megfordult. Meglepetve vette észre a homályban, hogy átöltöztem, indulni készülök.

– Hát te hová mész éjnek idején ebben a vaksötétben? – kérdezte, kalandot szimatolva.
– Add ide a piros szvetteredet – suttogtam. Kati izgatottan keresgélt a szekrényben, és majd meghalt a kíváncsiságtól.
– Hol találkoztok?
– Idejön tizenegykor.
– Öt perc múlva tizenegy. Jesszus! – csapta össze a kezét, amikor látta, hogy széket húzok az ablakhoz, és kilépni készülök rajta. – Csak nem akarsz itt kimenni?
– Miért ne? – feleltem. – D.-éknak nem kell mindenről tudniuk. A kulcsot tedd a párkányra.
Kati hirtelen ösztönnek engedelmeskedve megragadta a kezemet:
– Vigyázz, mit csinálsz – és eleven fekete szeme gyerekes aggodalommal csillogott a sötétben. Mosolyogva kászálódtam le a párkányról.
– Aludj jól! – és belemerültem a sötétségbe, csöndbe…

*
Az égen vékony holdkaréj készült leáldozni. A susogó akácfák között mély sötét honolt. Szorongó szívvel várakoztam. Vajon eljön? Megtalálja-e az egyszer látott házat a sötétben? Ugyanakkor gúnyos tárgyilagossággal megállapítottam, hogy a városi villanyművek jóvoltából a garabonciást megillető díszlet törvényszerűen megteremtődött: lebukó hold és generálsötét…

Valahol egy torony tizenegyet kongatott. A szemem hozzászokott a sötétséghez, aggódva néztem jobbra-balra. Izgultam, nehogy valaki felismerjen, mert ugyan mi keresnivalóm lehet az utcán, saját lakásom elôtt? Rögtön ezután teljes csendben lefékezett mellettem a fiú biciklije. Lámpája nem volt. S mint akik a sötétséget tartják életelemüknek, egyetlen szó nélkül indultunk kifelé a városból a langyos júniusi éjszakában.

(Folytatjuk)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. április 24.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ