A szerző felvétele

A próbálkozások évei – sikerek és kudarcok

Tom távozását követően a New York-i állomás éléről csendes petyhüdtség telepedett ránk, azaz egy pocsolyaszerű állóvízben kaptuk magunkat, ahonnan senki igazán nem akart bennünket kirángatni. A cég a maga nagyságában hajthatatlanul masírozott előre, és rendületlenül olvashattunk, hallhattunk a Southwest sikereiről, eredményeiről és a rengeteg pozitívumról. Csak mi ott lenn, a mindennapi munkások nem nagyon éreztük ezt – például New Yorkban. Nem is csodálkoztam cseppet sem azon, hogy sorra alkalmazták a huszonéves fiatalokat, és azok ugyanolyan gyorsan sorra tovarepültek tőlünk. Más cégekhez vagy el innen, akárhova. Ugyanakkor egy keményebb mag is kialakulóban volt, talán egyféle összefogás volt ez a körülmények ellen. Ettől már kicsit jobban éreztük magunkat, és barátságok is elkezdtek kialakulni. Olyan kapcsolatok, amelyek aztán összehoztak bennünket azt követően is, hogy egyik-másikunk elhagyta a céget időközben. Páran közülünk sziklaszilárdan elköteleztük magunkat, hogy mindenképpen az in-flight álláshirdetéseket vesszük célba, és légiutaskísérők leszünk. Hittük is, meg nem is a sikerét, de a szándék megvolt.
Amint korábban említettem, akármilyen légitársasági állást nehéz levadászni, az in-flight állások még ennél is sokkal ritkábbak és megközelíthetetlenek. Éppen ezért, amikor valamelyikünk éjszaka vagy hajnalban rábukkant egy frissen feltett légiutasksérői álláshirdetésre a Deltánál, az American Airlinesnál, a Unitednál, a JetBlue-nál vagy épp a US Airwaysnél, felhatalmazva érezhette magát, hogy az amúgy alkalmatlan időpont ellenére is körberiadózza a többi kollégát.
Az HR rendszer az óriáscégeknél Amerikában egy megközelíthetetlen erőd. Ha valaki behatóbban tanulmányozza akármelyik nagy légitársaság honlapját, akkor sem találhat e-mailcímet, levelezési címet és telefonszámot sem. Minden vonal egy sokopciós telefonközpontba jut, ahonnan – ha indokolt – kapcsolhatják a személyzeti osztályt, de jobbára úgy szoktak dönteni, nem indokolt, és nem kapcsolják. Nem lehet rezumékat küldözgetni kéretlenül, sem annak utánanézni, hol tart az ügyed, ha esetleg voltál oly szerencsés, és leadhattad hivatalosan az önéletrajzodat a pályázatoddal együtt. Azt pedig pláne lehetetlen kivitelezni, hogy egy elutasítást követően az ember megtudja, mi is az oka a döntésnek. Pályázat alatt lényegében sok esetben egy nagyon sok kérdéses személyiségtesztről, alkalmassági tesztről beszélünk, amit a rezuméd mellett online ki kell tölteni, és ugyanazt, ami az önéletrajzodban már szerepel, még egyszer, sokszor, néha nagyon sokszor újra és újra le kell írnod különféle formanyomtatványokba. Általában, egy jól begyakorlott jelentkezőnek is másfél órába telik online jelentkezni egy ilyen légi állásra. Persze, ha a szerver nem omlik össze. Ugyanis a rejtélyes éjszakai és hajnali meghirdetések ellenére, általában sok bennfentes tud a dologról kiszivárogtató fórumokról, mint a Glasdoor vagy az Indeed, ahol adott légitársaságok emberei jó előre kiszivárogtatják a kincset érő infót. Még nem vagyok tisztában vele, mennyiben szándékos ez, s mennyire marketing fogás ez is. Így aztán első órában annyi a jelentkező, hogy a szerver felmondja a szolgálatot, és az ember kezdheti előről leírogatni sokadszor is az életét és azt, miért is akar például légiutaskísérő lenni. Persze, mindenhol szorgalmazzák, hogy őszinte, a lehető legőszintébb válaszokat adja meg az ember, mert a program olyan okos, hogy a csalókákat kiszűri, és kidobja. Azt is, ha valaki „túl jó” – azaz olyannak tünteti fel magát. Nos, soha nem tudtuk, mi túl jók vagy nagyon gyengék vagyunk-e, de szerre mind ugyanazt az elutasító levelet kaptuk. S hogy mennyire nem emberi döntés áll emögött a leginkább onnan lehetett tudni, hogy sok esetben éjszaka s egyazon pillanatban kaptuk kézhez az elutasítást mindannyian. Sokára jöttünk rá – szintén szándékos vagy véletlen (?) kiszivárogtatásokból – hogy az HR rendszerek minden légitársaságnál nagyjából ugyanazt a programot használják, és ez válogat a sokszázezer beérkezett pályázatból, legtöbb esetben véletlenszerűen. Egyféle irányvonalat azonban mégiscsak megszabnak a program beállításánál, s ez elsősorban néhány kulcsszóban nyilvánul meg. A rendszer rá van állítva bizonyos szavak keresésére a sokoldalas pályázatokban. Ha valaki annyira kívülesik a szakmától, hogy azok a szavak nem jelennek meg önéletrajzában vagy a szintén elengedhetetlenül fontos kísérőlevelében, akkor semmi esélye sincs, hogy beadványát valaha is eljuttassa a gép élő ember elé.
Ha valakit valaha is valamiért felhívnak egy cég személyzeti osztályáról, az már-már olyan, mintha az ember közvetlenül beszélne a Jóistennel. Ilyenkor – hacsak nem rejtett számról hívnak – az ember lejegyezheti a kincset érő telefonszámot. A legjobb azonban az, ha az ember – mint ahogy ez Amerikában amúgy is szokás – nem veszi fel a telefont, hanem hagyja, hogy a hívó hagyjon üzenetet és abban hagyja meg a telefonszámot vagy egyéb elérhetőséget. Például az HR-hoz, a megközelíthetetlenhez. S akkor percek alatt felkerül a telefonszám az említett fórumokba, s az ügyesebbek le is lopják onnan, mielőtt a fórum szemfüles adminjai le nem tiltják azokat a légitársaságok kérésére.
Mintha a gazdasági turbulenciák lecsitultak volna 2012-re. Év vége felé teljesen felpezsdült az élet a markáns légitársaságok háza táján is. Az American Airlines-szal előzőleg már volt kapcsolatom, ugyanis amikor a Malévval közösen üzemeltetett New York – Budapest járatok beindultak, rádöbbentek, hogy nehezen fognak szót érteni az ide látogató magyarokkal, akik békésen leélték eddigi életüket anélkül, hogy angolul kellett volna beszélniük. Ezért egy korábbi pályázatomra reagálva állást ajánlottak nekem részmunkaidőben a JFK-n, ami abból állt volna, hogy napi 4-5 órában részt veszek a budapesti járat előkészületeinél, és elsősorban is a magyar utasoknak nyújtok eligazítást. Mivel a budapesti járat esti órában indult, nem volt összeegyeztethetetlen a hajnali munkámmal a Southwestnél, és elkezdtem a felvételi folyamatot az Americannal. Így a személyzeti osztályról is legalább 2-3 telefonszámot beszerezhettem, neveket, e-mailcímeket, ami a későbbiekben szerephez is jutott. Az én rekrúterem Goldin volt, akivel sokat érintkeztünk a felvételi ágas-bogas procedúra során. A legkiemelkedőbb – és számomra legmulatságosabb – szakasz a magyar nyelvteszt volt. (lásd Levelek New Yorkból a teljes történet végett) Goldin ettől féltett legjobban, én meg ettől féltem a legkevésbé. Felhívtam az adott számot, ahol egy arizonai kisvárosból Zsuzsanna szólt bele, és köszöntött. Társalgás volt a teszt lényege, és felolvasás, hogy Zsuzsanna megállapíthassa, valóban beszélem-e a nyelvet:
– Az emberek annyira hajtanak, hogy bejussanak egy légitársasághoz, hogy minden meghírdetett állásra jelentkeznek, akkor is, ha semmilyen előírásnak és elvárásnak nem felelnek meg. Emiatt ezt a nyelvtesztet is nagyon szigorúan veszik, emiatt végig kell csinálnunk, akkor is, ha tudom, te nagyon jól tudsz magyarul.
Én igen, jól tudok. Sokkal nagyobb lett volna az izgalmam, ha angolul kellett volna akkor vizsgáznom. Be sem vallottam Zsuzsannának, hogy egyszer, jobb híján a Delta egy japánul beszélő légiutaskísérői hirdetésére is válaszoltam… A székelyudvarhelyről származó hölgy aztán engedte, a rend kedvéért olvassak fel neki Müller Péter egyik épp kezem ügyében lévő kötetéből, majd hivatalosan közölte velem: tudok magyarul. Ennek én mai napig örvendek.
A Southwest azonban nem osztotta az örömöm, és közölték velem, hogy amennyiben én az Americannal akarok pajtikázni, megtehetem, de előtte mondjak fel. Akármennyire is bizonygattam, hogy a két munka nem üti egymást sem erkölcsiekben, sem időben, a Szeretet Légitársasága hajthatatlan volt, s az sem hatotta meg, hogy az American hallgatólag beleegyezett, hogy párhuzamosan dolgozzam mindkettejüknél, hiszen ők meg jól tudták, hogy 4 órás részmunkából a minimálbérnél is alacsonyabb órabérért senki sem fog hanyatt-homlok odarohanni és hagyni csapot-papot. Én meg nem a pénz miatt vállaltam volna a munkát, hanem úgy éreztem, ennyit a közösségemért megtehetek, és egy plusz színfolt lenne az önéletrajzomon is. Amikor azonban az összeegyeztethetetlenség végső verdiktumként a Southwest részéről elhangzott, fel kellett Goldint hívnom, és lemondanom az állást egy nappal azelőtt, hogy az American Airlines igazolványt a nyakamba akaszthatták volna. Goldin nem lepődött meg, de nem leplezte azt sem, hogy nem örül. Az American aztán napokon belül csődöt jelentett és felfüggesztette a budapesti járatait – amelyek később már a Malév eltűnése okán sem kerültek menetrendbe soha többé. A Southwestnél sem lepődtek meg különösebben azon, hogy le akartam lépni, hisz már akkorra nyílt titok volt a konfliktusom a helyi vezetéssel és annak sleppjével, és az említett slepp azt is nagyon jól tudta, hogy nem csak én várok ugrásra készen bármilyen elfogadható lehetőséget ahhoz, hogy a LaGuardia-i csapatot otthagyjam. Nem is különösebben érdekelte őket, mert úgy tartják, mindenki és minden pótolható, s aki nem boldog azzal, ami van, akkor a legjobb az, ha olyan helyre megy, ahol megleli a boldogságát. Ennél tovább senki nem is foglalkozott a dologgal, és különösebb megtorlások sem voltak, ez tiszteletreméltó és megjegyzendő.
A régi brancsból Joe dobbantott előbb. Fogarty munkásként került a céghez egy Long Island-i kisvárosból, amikor engem felvettek. Később az operatív személyzethez igazolt, és így sok alkalmunk volt együtt dolgozni, együtt indítani a gépeket, miközben nagyon sokat csevegtünk. Azaz inkább ő volt a beszédesebb, én meg szívesen hallgattam. Az a féle kedves csirkefogó volt, akiről tudod, semeddig sem alapozhatsz rá, de szórakoztató vele az élet. Ilyen szempontból nagy szerelem volt ez a szó egy nemesb értelmében – bár nevezzem inkább kalandnak. Joe napokig szerteszét dolgozta az agyát ahhoz, hogy aztán egy ideig ne is halljunk felőle. Amikor meg valahonnan felbukkant, jobbára egy fotó volt a keresztbetett lábairól valahol Hawaii-on, Kaliforniában vagy épp a South Beach-en, Miamiban. Úgy járt Hawaii-ra, mint haza. Egyet gondolt, és hátára kapta a hátizsákot, másnap meg már csodálhattam a naplementéket általa az Csendes-óceánon. Néha csak leugrott Texaszba a szüleihez egy kis kényeztetésre. Egyik éjszaka aztán izgatott sms-üzenetet kaptam tőle Austinból.
– „Itthon vagyok a szüleimnél, és képzeld most mondja anyu, hogy magyarok vagyunk. Hát nem fantasztikus??????? Mikor mész legközelebb??? Veled akarok menni!”
Hogy melyik testrésze magyar, aztán sem derült ki, adott pillanatban gipsynek is vallotta magát, noha igyekeztem megérttetni a forró fejével, hogy az semennyire sem fenszi, és felejtse el, viszont szívesen meghurcolom Magyarországon, ha akarja. Persze, erre soha nem került sor, az ilyen jellegű beszélgetések és ígéretek a mindennapi társalgáshoz tartoznak Amerikában, senki semmit nem vesz komolyan. Eleinte csak olyasmit mondtam vagy ígértem, amit valóban hittem s gondoltam, de mikor rájöttem, hogy ez nem így működik, vidáman „belementem” mindenbe. Így kolontos barátomnak is csak ennyit válaszoltam, valahányszor Budapestre készült:
– Ó, hogyne, Joseph, csak természetes, hogy velem jössz! Visszafoghatatlan izgalommal várom a lehetőséget! – s hasonlók…
Joe tőlünk előbb Los Angelesbe költözött. Már csak azért is, mert Hawaii onnan csak egy ugrás, másrészt, mert ott mindig jó idő van, és kinn tanyázhat az óceánon. Csalt eleget, mennék én is, mert ott csakis jó dolgok történnek, de én meg voltam elégedve mindazzal a jóval, amit New York nyújtott nekem, és eszemben sem volt a nyugati partra bútorozni. Még Joe oldalán sem. Elköltözése előtti karácsonykor épp együtt dolgoztunk, és két járat közti szünetben odasietett, megölelgetett, és megkérdezte:
– Mit terveztél mára?… Gyere ki Long Islandre, a beach-re.
Mikor ez elhangzott, fürkészve a tekintetét kerestem, lám, komolyan beszél-e, s igyekeztem emlékeztetni rá, hogy havazásra áll és ha nem is lesz fehér a karácsony, mindenképp alkalmatlan az idő Karácsony első napján a strandolásra. De ő ujjongva folytatta:
– Búvárfelszerelést kaptam karácsonyra! – és fülig ért a szája – Azonnal ki kell próbálnom! Kinn leszek a parton, gyere le, ha nincs fontosabb dolgod!…
Amikor Los Angelesbe költözött, első dolga volt küldeni egy fotót a keresztbetett lábáról a kristályvizű medence széléről, ami otthonának része immár. Megértettem, miért ment oda, de nekem New York ennél is többet jelentett s jelent. Aztán a tavaszi válogatáson neki sikerült bejutnia a Southwest légiutaskísérői kiképzésére. Valamilyen ügyetlenkedés miatt én elszalasztottam a tavaszi szessziót, de megnyugtattak, lesz egy következő is az év vége felé. Nekiláttam hát, teljes gőzzel készülni a Southwest in-flight legközelebbi álláshirdetésére. Persze, nem tettem én már semmiféle hűségesküt a cégnek, s amint az American Airlines feltette az első álláshirdetést a csődhelyzetéből való kikászálódást követően, azonnal lecsaptam rá. És persze, körberiasztottam a többieket is. Csoportosan jelentkeztünk, s utasítottak is el bennünket 5 napon belül. Majd ugyanígy a United esetén is. Nem tudtunk egyről a kettőre lépni. Azaz Marsha, aki akkor már az Air France-nál volt eljutott a személyes interjúig, és útban Houstonba beugrott egy ölelgetésre, s hazafelé az interjúról szintén, hogy elmondhassa, mekkora csalódás volt neki az egész, és nem is bánja, hogy nem vették fel. De kitartott amellett, hogy tovább kell próbálkoznunk a Deltánál, JetBlue-nál, Americannál vagy épp a Southwestnél.
Mielőtt a Southwestet otthagyta volna, Shyam barátom is tagja volt ennek a csapatnak, akikkel együtt próbálkoztunk a levegőbe kapaszkodni, fel, fel… Kitartóan, s egyelőre minden különösebb siker nélkül. Rajtunk kívül Victor kollégánk és ketten a lányok közül, Kimberley és Evelyn tartozott ezek közé. Shyam még hindi nyelvtudását is latba vetve futott neki a Delta hindi légiutaskísérő hirdetésének, de ugyanolyan metodikusan hajították vissza onnan is, mint a sima, angol nyelvűről. Igazából az munkált bennünk, hogy nem tartottuk magunkat annyira hülyének és képtelennek, hogy ehhez az álláshoz közelférkőzzünk, de valami miatt csak nem akart összejönni, az automata válaszokból már kollekciónk gyűlt össze év végére. Akkor egy időben került fel a Southwest és a Delta álláshirdetése, a rég várt kiírás. Miután szorgalmasan elvégeztük a feladatokat, és lejelentkeztünk újfent a Deltánál angol, hindi vagy épp spanyolajkú kategóriában, folytathattuk a Southwesttel. Ehhez azonban – mivel cégen belüli dologról van szó – a főnökség beleegyezése és ajánlása szükségeltetik. Sorra járultunk a vezetőnk színe elé az irodába, és ő boldogan mondta mindőnknek, hogy nagyon szomorú, hogy el akarunk menni, de ha menni akarunk, ő biza nem állhat az utunkba, és ajánlást is ad, de ne feledjük, ide nem jöhetünk vissza, ha a kiképzés valamelyik vizsgáján netán elhasalunk. És mosoly és puszi-puszi. Ez december elején volt. A járatainkon napi rendszerességgel ingáznak a többi cég légiutaskísérői, amikor az egyikük a Deltától becsekkolt a járatomra, beszédbe elegyedtem vele, és Julie azonnal megígérte, egy belső ajánlással megtámogatja a jelentkezésemet. Hittem is meg nem is, de délután levelet kaptam a Deltától, amiben gratulálnak, hogy egy Delta légiutaskísérő szerint én tökéletesen alkalmas vagyok a megmérettetésre, ezért az ügyemet tovább küldték egy másik irodába. Onnan pedig még aznap megjött az elutasító levél. Karácsonyra engem is és Evelynt is a Delta elutasított, Kimberley és Shyam egy másik levelet kapott, amiben a Delta elnézést kér a késedelemért, de soha nem látott érdeklődés miatt az interjú procedúra akár hónapokkal is eltolódhat. Akkor jelent meg a Wall Street Journal-ban egy cikk, amelynek a címe ez volt: Ötször könnyebb a Harvardra bejutni, mint légiutaskísérőnek, és a Delta épp futó álláshirdetését emelte ki, amelyre egy héten belül 240.000-en jelentkeztek, s a jelentkezések száma óráról órára nőtt, minimálisra csökkentve az esélyét a bejutásnak. Hogy biztos legyek benne, nincs félreértés a dologban, a már beszerzett telefonszámon felhívtam a Deltát. A központban a menüből a Légiutaskísérői állások opciót választottam, és azonnal szét is kapcsolt a rendszer. Mint kiderült, az tilos zóna. Ezért kerülőúton, némi fondorlattal jutottam egy élő személyhez az HR irodából, aki bele lesett a papírjaimba, és vidám unottsággal közölte velem, nem is vagyok visszautasítva várjak szépen a soromra, majd hívnak… Végülis előbb-utóbb mindenki megkapta a legfrissebb elutasítását is, és miközben a Southwestre vártunk, januárban a JetBlue is pósztolta az állásait. Nekem is és Evelynnek is volt egy még augusztusban leadott jelentkezésünk, amire soha semmilyen módon nem reagáltak, most megkaptuk a fülest, hogy fél órát lesz fenn a hirdetés, igyekezzünk. Amikor az oldal sokszori összeomlása ellenére ismét jelentkeztünk, hátradőltünk, lám, mi történik. Eközben bukkant Evelyn valamiféle szegről-végről ismerősre, aki a Delta személyzeti osztályán tesz-vesz. Olyan volt, mintha megfogtuk volna az Isten lábát. Evelyn praktikus módon kezelte az ügyet, és miközben sminkelte magát az öltöző fényes ajtajának tükrében így szólt:
– Érzem, sikerülni fog, bébi. Ha a nőket szereti, itt vagyok én, ha a pasikat, akkor ott vagy te. Jobb lenne, ha kijönnél velünk, a tesóm elhozza a palit, egy ital mellett mindent megtárgyalunk, és ha tud, segíteni fog.
A pasikat szereti, de én ettől függetlenül távol kellett, hogy maradjak a bulival egybekötött megbeszéléstől, mivel hajnalban dolgozni kellett mennem. Evelyn azonban felhívott és elkérte a jelentkezési adataimat, hogy nézzenek utána. Mint mondta, a fickó felvázolta, hogy nagyon kötöttek a dolgok a cégnél, és annál többet még a Fennvaló sem tehet, hogy a dossziékat a kukából visszacsempészi az asztalra, és legalább az interjúra megadják az esélyt. Azt azonban nem tudja senki sem már befolyásolni onnantól kezdve.
Napokon belül Evelyn zaklatottan hívott fel, hogy két levelet kapott, egyiket a JetBlue-tól, a másikat a Deltától. Mindkét helyen lehetőséget adtak neki a személyes megmutatkozásra.
– Egyik interjúm pénteken van New Yorkban a jetBlue-val, a másik Atlantában szombat reggel. – lihegte a telefonba szerda délután pánikbaesetten.
Megnyugtattam, hogy ez nem a világ vége, hanem az, amire oly régóta várunk. S noha nekem nem jött semmiféle levelem, nagyon boldogan hallottam kolléganőm továbbjuttatását. Nekem csak az Americantól jött elutasítólevelem, és felhívtam azon nyomban Goldint régi ismeretségünk margóján megkértem, lesne bele a fájlomba, mi áll konkrétan az elutasítás mögött. Mint kiderült, a személyiségtesztet buktam el. Mint ki nem mondható jótanács, annyi hangzott csak el: nem kell azt az őszinteséget teljesen szó szerint venni.
Így már világos volt. Nyilvánvaló tehát, hogy valójában nem a személyiségemre kíváncsiak, hanem, hogy tudom-e, milyen válaszokat szeretnének hallani. Kicsit nyakatekert, de a lényeg úgysem ezen dől el, ha oda kerül a sor, hanem a személyes beszélgetéseken illetve – ha az ember eljutna odáig – a kiképzésen és a vizsgákon.
Kimberley pár nappal hamarabb adta le jelentkezését a Southwesthez, mint én, és őt már hívták is Dallasból és a telefoninterjún olyan jól szerepelt, hogy továbbjuttatták a személyes interjúra a következő hónapban.
Evelyn fáradtan tért haza Atlantából, amikor mindkét interjút maga mögött tudhatta, volt alkalmunk beszélgetni, és elmondta, hogy a JetBlue-nál jól mentek a dolgok, de a Delta egész napos interjú-szessziója meglehetősen fárasztó és összetett volt, és nem érzi, hogy sikeresen szerepelt volna. És jól érezte, mert napokon belül ismét két levelet kapott: egyikben a Delta ismét visszautasította, a másikban a JetBlue ujjlenyomatvételre invitálta. Ami itt első jele annak, hogy komolyabb szándékaik vannak egy jelentkezővel szemben. Evelyn dolgai innen felgyorsultak, és napokon belül megkapta a hivatalos állásajánlatot a JetBlue-tól és utazott is Floridába a kiképzését elkezdeni. Ezen közben Kimberley is megjárta Dallast és sugárzó arccal jelentette be, hogy felvették, és elkezdheti az öthetes légiutaskísérői kiképzést. Nagyon boldog volt, ugyanakkor roppant aggodalom is hatalmába kerítette, túl fiatal volt még a gyors és gyökeres változásokhoz, s annyira függetlennek sem érezte magát családjától, hogy csak fogja a kuffert és becuccoljon egy szállodába hetekre, ahonnan lényegében kijárási tilalom van érvényben, a légitársaságok ugyanis állandó megfigyelés alatt tartják a leendő légiszemélyzetet. Emellett meg az is közrejátszott borongós hangulatában, hogy rettenetesen félt attól, hogy – mint ahogy nagyon sokan – valamelyik vizsgán alulteljesít, két szék közül a padlóra, azaz az utcára kerül állás nélkül. Nekem is volt egy bajom, mégpedig, hogy a sorozatos elutasítások mellett velem semmi egyéb nem történt, még a Southwesttől sem hívtak vissza.
Shyam akkor már nem volt a Southwest alkalmazottja, Kentuckyban üdült, a „vidéki házban”, ahogy emlegetni szereti a távoli kúriát, és meghívott, repüljek le hozzájuk egy kis szabadfogású dorbézolásra.
Imádtam Kentucky csendjét, vidéki idilljét, és a filmekből ismert „klasszikus” Amerikát fedezhettem fel itt, mosolygós, egyszerű – és jobbára fehér – vidéki embereket, régivágású boltokat, vendéglőket, s na persze, a viszkigyárat, ahol a túra végén háromféle italt is megkóstolhattunk – amitől az egész még szebb színben tündökölt előttem. A másik csodálatos dolog a tanyán az volt, hogy sem telefon, sem internet nem működött, csak esetlegesen, de nem forszíroztuk nagyon. A telefonomat is csak megszokásból kapcsoltam be, amikor a közeli vendéglőbe mentünk vacsorázni egyik este, és akkor rámzúdult egy rakás üzenet. Egyikük egy atlantai telefonszámról. Az üzenetben ez állt:
– „Kedves Artur, gratulálunk, jelentkezése alapján kiválasztottuk és alkalmasnak találjuk a további meghallgatásra légiutaskísérői állásunk betöltése végett. Sajnos, napok óta nem tudjuk Önt elérni telefonon, amennyiben még érdekli az állásunk, kérem sürgősen hívjon vissza az alábbi telefonszámon…”
Megfordult velem a világ, meg sem bírtam szólalni, és csak imádkoztam, holnap se legyen késő, hisz valószínüleg nem sok eséllyel találtam volna valakit is vacsora időben az atlantai irodában… De várjunk csak… Atlanta???… De hisz az a Delta! … Érdekes, előzetes nyomozásainkból nem ez a telefonszám volt meg a titkos telefon-adattárunkban, akármennyire is egyeztettem Shyammel, aki maga is még társalgóban volt a Deltával a hindi nyelvű utaskísérői állás ügyében. Gondoltuk, nincs, amit veszíteni, és amúgy is egy robot fog válaszolni, amíg tart a térerő, hívjuk csak fel a számot, lássuk, mi történik. És történt:
– Üdvözöljük az Airtran Airways atlantai központjában. Irodáink munkaideje…..” – és csalódottan bontottam a hívást.
– AirTran!
Ennél nagyobb csalódást abban a pillanatban senki és semmi nem okozhatott volna nekem, Shyam alig győzte belémtölteni a viszkit a vacsoraasztalnál. A Southwest akkoriban vásárolta fel a gyenge lábakon álló AirTrant üzleti érdekekből, amire feleslegesen nem térnék ki most. Ennek azonban rengeteg olyan mellékes vonatkozása és hatása lett, ami mi, Southwest alkalmazottak mindennapjait és életét elmondhatatlanul keserjtette meg. Érthető hát, hogy eltekintve azoktól, akik mindig és minden helyzetben, akár ok nélkül is boldogok és mindennek ok és feltételek nélkül örülnek, az alkalmazottak többsége egy istentelen arculcsapásnak vagy épp szembeköpésnek érezhette ezt a bizniszt. Zsigerből viszolyogtam mindentől, ami az AirTrannel kapcsolatos, még Atlantát is megutáltam, mivel amazok atlantai járatai és az ezzel járó utazóközönség is a nyakunkba szakadt a boldog házasság okán. Utoljára azelőtt akkor volt az AirTrannel dolgom, amiről korábban említést is tettem, amikor állást keresve elfogadták a jelentkezésemet, de soha többet nem hívtak fel ennek ellenére sem. Szerencsére. Hogy utáltam volna magam. Mint akkor is, ha netán a Spirit felvett volna. Vicces volt valahányszor Larryvel, a Spirit főnökével összefutnom, aki anno azt mondta, hogy ne vesztegessük egymás idejét, mert nem volt amerikai jogsim, mert olyankor mindig mosolyogva megveregettem a vállát, és kajánul elrebegtem neki:
– Óh Larry, az isten áldja meg magát, amiért nem vett fel a Spirithez. Életem legnagyobb ballépése lett volna, és ön megóvott ettől. Lekötelezett egy életre!… – és Larry olyankor mindig elkönyvelte, hogy neki is jó ez, mert ritka egy szemét alak vagyok.
No, de vissza Kentuckyba, és az atlantai telefonhívásra… Csakis a Southwest lehetett, hiszen akkor már az AirTran be lett olvasztva, és nem működött külön cégként. Reggelre kerítettünk egy vezetékes telefont, és arról hívtam fel Atlantát. Kiderült, hogy a központi személyzeti osztály annyira túlterhelt a sokszáz jelentkező meghallgatásával, hogy leosztották a telefoninterjúkat az alosztályoknak, így Atlantának is, ahol még nem volt idejük a hangrögzítő rendszert lecserélni, és elnézést, de még mindig a megtévesztő AirTranes szöveg hallható… Elnéztem. Csak haladjunk.
A telefoninterjúm jól sikerült. Mintha láthatatlan erők fogtak volna össze értem, lazán és folyamatosan jöttek a válaszaim, a történetek, a helyzetelemzések. Ott kuporogtam Shyamék kanapéján, ők meg az ajtó túloldalán izgultak miattam.
– Gratulálok, Artur! Továbbjutottál. Napokon belül jelentkezem az interjú időpontoddal, amikor Dallasba kell majd utaznod.
Az a telefonhívás a Grand Centralban ért, ahol egy kiállítás ürügyén tartózkodtam épp. Kisündörögtem a bemutatóról, és visszahívtam Chient az atlantai személyzeti irodában.
– Március 7-re találtam neked időpontot, amennyiben elfogadod, kérlek mondj igent most.
Elfogadtam ujjongva. Február volt, majdnem egy hónap állt rendelkezésre, hogy mindenféle szempontból tökéletesre polírozzam magam, mielőtt – négy év elmúltával – ismét visszatérek Texasba egy újabb fontos megmérettetésre.

Forrás: Égből kapott mesék