Lapok, viták, antológiák

A két világháború közötti korszak eszmetörténetéből is tudhatjuk, hogy az egymást követő nemzedékek önértéktudatát és célképzeteit a legszignifikánsabban az írói antológiák manifesztálják. Nem véletlen, hogy máig számon tartjuk a kisebbségi létviszonyok közepette európai távlatot kereső Tizenegyek 1923-as fellépését, illetve a második erdélyi írónemzedéket bemutató 1931-es antológiát, az Új arcvonalat, amelyet az tesz emlékezetessé, az „erdélyiség fordulóján” helyet adott László Dezső emblematikus tanulmányának, A kisebbségi élet ajándékainak, amelyik 1989 után is érvényes életprogramot kínált.
Amikor Lászlóffy Aladár válogatásában és előszavával 1967-ben megjelent a fiatal költők antológiája, a Vitorla-ének, a huszonnyolc költő és versíró közül tizenketten jelölték meg szellemi bölcsőhelyükként az Ifjúmunkást. Az 1974-es Varázslataink harminc alkotója közül tizennégyen hivatkoztak rá ekképpen – kizárólag vagy pedig más lapokkal (főként az Echinox-szal) együtt. Az irodalomtörténészek a Vitorla-énektől számítják a második Forrás-nemzedék jelentkezését, a Varázslatainktól pedig a harmadikat. A kettő között olyan politikatörténeti mozzanatok feszültek, mint a) az 1968-as „prágai tavasz” európai nyitása, b) a Magyar Írószövetség által meghirdetett „kettős kötődés” romániai visszautasíttatása, c) az „emberarcú szocializmus” csehszlovákiai eltiprása, illetve d) Nicolae Ceauşescu 1971-es és 1974-es „kulturális forradalmának” tudatszűkítése. Jellemző, hogy a hatvanas évek végén írt Varázslataink című Markó-verset, amelyik az újabb nemzedékindító antológia címét adta, nem szerepel a válogatásban. Kivette a cenzúra. De mivel a borító már ki volt nyomva, a könyv címe megmaradt.
Előadásom gondolatívét ezekre a pillérekre építettem:
„Péntek esti srácok” – Kolozsvárt, Bukarestben és Sepsiszentgyörgyön
Huszonnyolcak, tizenegyek
„Echinox-alakzatok”
Az 1967-es „konzervatív költői forradalom” és ami utána következett

1. „Péntek esti srácok” – Kolozsvárt, Bukarestben és Sepsiszentgyörgyön

„Péntektől péntekig éltünk – jegyezte fel kolozsvári diákéveinkről Király László 1970-ben –, péntek volt a vasárnap, az ünnep […]. A pénteki hadakozásoknak megvolt az a nagy érdemük, hogy írásra, gondolkodásra ösztönöztek. A kör olyan volt, mint egy felvevő-központ: kényszerített a »teremtésre«.”1
Ugyancsak Király László rögzítette: „Minden vágyunk – természetesen – az volt: költőnek lenni, sőt újszerű, modern költőnek lenni. Imádtuk az akkor meginduló Forrás-sorozat első köteteit, az ötvenes évek szinte kötelezően hagyományos formáitól elforduló Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, később Jevtusenko őszinteségét, Voznyeszenszkij ragyogó formai tökélyét, Juhász Ferencet. És imádtuk mindenekfölött – mesterünkként – a költőfejedelmet, a költő-istent, a tündöklően-fájdalmas József Attilát. És írtunk és vitatkoztunk reggeltől estig.”2
„Jó iskola volt. Marhaságokat nem lehetett mondani – fejtette ki 2012-ben Körössi P. József kérdéseire válaszolva Markó Béla, akit 1971-ben választottak másodéves egyetemi hallgatóként a Gaál Gábor Kör elnökévé. – Volt politikai töltete is: utalásosan ugyan, de sok minden elhangozhatott a rendszerrel szemben.”3
A hatvanas évek első felében a Gaál Gábor Kör mintegy 100–120 tagot számlált. (Markó Béla 150-re is emlékszik.) A kör törzsgárdája 1965-től részben az Ifjúmunkáshoz került, három-négy év múlva pedig a megyésítéskor létrehozott pártlapokhoz (Megyei Tükör, Hargita). Lázár László, a bukaresti ifjúsági hetilap irodalmi-művészeti szerkesztője 1963-tól gyakran megfordult a körben, mappájába gyűjtve a közlésre kiszemelt verseket, műfordításokat, elbeszéléseket. A lap ugyan a KISZ KB irányítása alá tartozott, de 1967/1968 táján már ez a függelem meglehetősen lazának bizonyult.4  Részben ennek köszönhető, hogy a hatvanas évek derekán minden más lapunkat jócskán megelőzve elsőként talált magára ez a szerkesztőség, amelynek 1963 és 1967 között rendre tagjává vált Aradi József, Cseke Gábor, Domokos Eszter, Elekes Ferenc, Gálfalvi György, Hervay Gizella, Kocsis István, Matekovics János, Müller Ferenc… Gálfalvi Györgyék teremtették meg ama bizonyos Ifjúmunkás szellemet, ami mindenekelőtt a konok szókimondásban, az objektív valóságfeltárásban, az újságírói és irodalmi műfajok korszerűsítéséért folytatott küzdelemben öltött testet. Ennek volt a kísérleti terepe az 1967 áprilisától – ugyancsak Lázár László szerkesztésében – megjelenő havi melléklet, az Irodalmi–Művészet, vagyis az IM, amelyik a fiatal képzőművészeknek is nyilvánosságot biztosított.
Az Ifjúmunkás vezéregyéniségei, az IM arculatépítői 1968 táján törvény­szerűen más lapok vonzáskörébe kerültek, és már magasabb szinten láthattak hozzá elképzeléseik érvényesítéséhez, addigi törekvéseik kiteljesítéséhez. A hetvenes évek elején fellépő fiatal kritikusok első csoportos jelentkezésének már az Igaz Szó adott helyet, a fiatal szociológusok bemutatkozását pedig a Korunk segítette. A Vitorla-ének költői után az irodalmi életben eseményt jelentő esszéíró nemzedék lényegében az Ifjúmunkás megkerülésével jutott el a nyilvánossághoz. Akkoriban időnként már fiatalokat indított az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk; volt Pegazus-rovata a Művelődésnek, Alfa-rovata a Brassói Lapoknak.
Érdemes végiggondolni, hogy milyen tisztázódási folyamatok indultak be ilyenformán: az IM megindulása és a Vitorla-ének megjelenése után már lehetett széles körű vita magáról az antológiáról és arról a költői magatartásformáról, amely a vitorlaénekesek legjobbjainak sajátja; előtérbe kerültek a Forrás-könyvek, tisztázódtak a sorozat szerkesztésének a szempontjai; volt riport-vita, modernség és korszerűség vita; később pedig az európaiság és provincializmus kérdései is előtérbe kerültek… A riportvita tanulságai viszont néhány év múltán a Korunk és az Igaz Szó hasábjain gyűrűznek tovább, s a második Forrás-nemzedék ugyancsak az Igaz Szóban tisztázza álláspontját, néz szembe önmagával, vállalásaival, eszköztárával.
Időközben felzárkózott a következő nemzedék is. Amelynek együttes bemutatkozására 1974-ben a Varázslataink nyújtott lehetőséget. És az a furcsa dolog történt az IM-mel, hogy miközben a fiatalok közlési terének bővítéséért, a fiatalok művészi teljesítményének az elismertetéséért hadakozott, miközben azt vallotta: lehetővé kell tenni, hogy olyanoknak és akképpen mutatkozzanak meg, amilyenek valójában is – egyszer csak azt tapasztalta, hogy nyitott kapukat dönget, mert az irodalmi közvélemény elfogadta azt a látásmódot, szentesítette azt az értékrendet, amit a hasábjairól „kinőtt” első nemzedék magával hozott. Igaz, ekkor már az irodalomközpontúság-vita után vagyunk, átalakulóban az erdélyi magyar művelődés szerkezete. Arra lehetett felfigyelni, hogy a legfiatalabb nemzedéknek kritikus-, esztéta-, sőt filozófusgárdája is van – s talán éppen ez volt a fő erőssége.
Akik birtokában voltak a vérbeli költői/írói tehetségnek, azoknak a tollából – ekképp emlékezik a hetvenéves Király László – „pimaszul áradt” a szabadság. Történt mindez ugyancsak „pimaszul figyelők” (besúgók, szekusok) jelenlétében. „Csak akkor vettünk erről tudomást, amikor már késő volt – szerencsére. Ha az elején megijedtünk volna, se irodalmi kört nem szervezünk…”5
Alighogy kiszabadultak az ̉56-os elítéltek (Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula és társaik), 1964 őszén a szeku máris lecsapott a Gaál Gábor Körre. Akinél egy-két Dsida-kötetet megtaláltak, az eleve nacionalistának számított. És hogy még mi mindennek, arról a nemzedékszervezőnek tekintett Gálfalvi Györgyről készített belügyes jelentések alapján is képet alkothatunk.6  Annak idején is tudtunk, persze, Gálfalvi, Farkas Árpád, Király László, Molnos Lajos, Apáthy Géza (1943–1976) és mások meghurcoltatásáról, csakhogy ez aztán évtizedekig tabutéma volt. Az már bizonyára mélylélektani okokkal magyarázható, hogy a – vontatottan előkerülő – szekusdossziék megismerése után is akadozik a velünk történt dolgok kibeszélése. Negyvenkilenc évnek kellett eltelnie például addig, amíg Gálfalvi György elegendő lelki erőt érzett magában ahhoz, hogy le tudta írni ezt a lakonikus mondatot: „1964 november kilencedikén nagyon megvertek”. Az előzmény: egy Szilágyi István-novella kapcsán Gálfalvinak vitája támadt Nagy Istvánnal.
2. Gálfalvi megveretésének idején Gheorghe Gheorghiu-Dej uralmának utolsó hónapjait éltük. Ceauşescu hatalmi térnyerésének kezdetén látszólag „finomodtak” a módszerek, lazult a cen­zú­ra szo­rí­tá­sa, a megfigyelések azonban folytatódtak az Ifjúmunkásnál éppúgy, mint a frissen indult megyei lapoknál. Magam is csak utólag tudtam meg, hogy Baróti Pál, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula, Bodor Pál, Fodor Sándor időnkénti vagy tartósabb jelenléte a kör vitáin nemcsak az „írónevelést” szolgálta – „villámhárítói” szerepet is vállaltak. Erre változatlanul nagy szükség mutatkozott később is. A megyésítés előtti években Dali Sándor főszerkesztő védte Bukarestben a bátor hangvételű csapat tagjait, 1968 elejétől pedig Sepsiszentgyörgyön óvta a „fiúkat”, akik (Farkas Árpád, Csiki László, Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Tömöry, Vári Attila) kivétel nélkül mind az állambiztonságiak látóterébe kerültek, illetve már ott voltak.7

Huszonnyolcak, tizenegyek

1. Szilágyi Domokos ezt a címet adta a Vitorla-énekről írott kritikájának: Huszonnyolc.8  Merthogy ennyi szerzője volt az 1967-es antológiának. A gesztus Szentimrei Jenőt juttatja eszünkbe, aki 1923-ban ekképpen tette emlékezetessé a kisebbségi helyzetben eszmélkedő tizenegy pályakezdő alkotó fellépését: Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi művészek rajzaival. Azóta is Tizenegyekként emlegetjük őket. Hogy mi dagasztotta a huszonnyolcak – Balatont, Fekete-tengert, Atlanti- és Csendes-óceánt addig nem látott költők és versírók – vitorláit? Az Király László címadó költeményéből megtudható. A szabadságigény ébrentartása.
Az Igaz Szóbeli Fórum-cikkből az olvasható ki, hogy Szilágyi Domokos felemásnak, egyenetlennek és megkésettnek tartotta az antológiát. Megkésettnek, hiszen Palocsay Zsigmond első kötetét már a Forrás-sorozat indulásakor készen állt. A Király Lászlóé meg a Cseke Gáboré pedig megelőzte a Vitorla-éneket. Mindezzel tisztában volt a válogatás „vakmerőségét” magára vállaló Lászlóffy Aladár is.”9 Szilágyi nem tagadja, hogy versolvasóként nagyon kegyetlen tud lenni. Hát gyakorolja is, majd így mérlegel: „Vannak itt tizennyolc évesek és harminckét évesek, akarnokok és tehetségek, együgyűek és bölcsek – végső soron: dilettánsok és költők egyaránt.” Hogy a huszonnyolcak közül kiben látta meg a vitathatatlan költői tehetséget? Mintegy hat szerzőnek előlegezett tiszteletet, de neveket nem említett. Hogy bizonyára elsősorban Király Lászlóra, Farkas Árpádra, Palocsay Zsigmondra gondolhatott, az annak alapján állítható, hogy mindhármuk első kötetéről „megbecsülő hangon”, empatikusan értekezett.10  Palocsayval pedig később a társalkotói együttműködést is vállalta. (Gondoljunk csak az 1971-es Fagyöngy című emblematikus kötet „négykezeseire”.)
2. A kötetbe foglalt 106 vers alapján Kántor Lajos sem rejti véka alá, hogy a kevesebb név és a több vers alapján megbízhatóbb képet lehetett volna kialakítani a fiatalok lírai törekvéseiről. Ennek ellenére a Vitorla-ének „feltétlen sikerét” indokoltnak tartja: „Kányádiék és Lászlóffyék után talán a harmadik nagy költői kirajzásnak vagyunk tanúi.” Az Utunkban megjelent elemzés szerzője nemcsak arra keresi a választ, hogy e „lírai csoportkép” alapján lehet-e arra következtetni, hogy „milyen irodalmunk állapota, közérzete 1967-ben. Ő az egyéni arcéleket is igyekszik felvillantani, hiszen nyilvánvaló, hogy nem mindenki költői egyéniség is, aki Lászlóffy Aladár tehetséggondozásának köszönhetően az antológiában helyet kapott. Ilyen szívet melengető és máig érvényes megállapításokat olvashatunk: „Király László már önálló s nem akármilyen, minden évben termő kötettel lépett be a romániai magyar lírába…”; „Farkas Árpád érzelemgazdagsága vitathatatlan esztétikai szinten jelentkezik…”; „Kenéz Ferenc »képkivágásai« sok kellemes meglepetést sejtetnek…” Örömmel jelzi, hogy az antológiai „egyik igazi új felfedezettje a friss hangú Balla Zsófia formaérzéke”.
Végkövetkeztetése: a) „a megtéveszthetetlen őszinteség-igény része irodalmunk közérzetének”, b) az őszinteség-igény a fiatal alkotók felelősségtudatával társul, c) ám nem árt, ha idejekorán számolnak azzal, hogy kétely nélkül a hit sem visz előbbre.11
A következő egy-két évben Balla Zsófia, Csiki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Miklós László lépett önálló kötettel a nyilvánosság elé, tehát olyanok is, akik nem voltak vitorlaénekesek. Hogy miként zajlott az akkori Forrás-kötetek szerkesztése? Ezt valójában Bodor Pál tudná megmondani, aki a Gaál Gábor Kör törzstagjainak pályáját az Irodalmi Könyvkiadó főszerkesztőjeként is egyengette Bukarestben. Király László így idézi fel a kötöttségek enyhítését: „Akkoriban egy verseskötet három részből állt: az elsőben a párt és a haza, a másodikban a család témaköre kellett hogy szerepeljen, és a kötet végén megengedtek néhány borongós költeményt. A hatvanas évek végére ez a szerkezet megváltozott: a »garasletevő versek« már a kötetek végére kerültek.”12

Echinox alakzatok

3. A román Oktatási Minisztérium és a Diákszövetség 1968. szeptember 20-i együttes határozata alapján a felsőoktatási intézmények diákjai időszaki sajtókiadványokat indíthattak. A Kádár-rendszerben „renitensnek” tekintett Mozgó Világ 1987 februári számában Martos Gábor megírta az Echinox magyar oldalainak addigi történetét.13  A harmadik Forrás-nemzedékről szerkesztett 1994-es kolozsvári kiadványában is részletesen kifaggatta Ágoston Vilmost az előtörténetekről.14 Az egyetem rektora, a hírhedt Ştefan Pascu „udvari” történész ellenezte a – Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos és Bíró Béla által tervezett – Új hajtás című önálló magyar lap beindítását, noha engedélyük volt rá, és elrendelte, hogy a bölcsészkaron működő diák-önképzőkör nevével (Echinox) indítsanak háromnyelvű folyóiratot. Aminek sem a kör vezetői (Ion Pop, Marian Papahagi), sem a német diákok (Peter Motzan, Werner Söllner) nem örvendtek. Hogy mennyire diktatórikus eszközökkel indították az Echinoxot, az abból is kiderült, hogy a rektorátus által kinevezett főszerkesztő, Eugen Uricaru, mielőtt Ágoston Vilmosékra csukta volna az ajtót, kijelentette: „vagy aláírjátok, hogy mind tagjai lesztek az Echinoxnak, vagy addig nem mentek ki innen”.15
Tiltakozásképpen Ágoston Vilmos, Csortán Ferenc, Molnár Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós újraalakította a Korunk Kört, amit aztán a belügy nagyon hamar megszüntetett. Ágoston Vilmost pedig a Korunk Körben elhangzott előadása s egyik novellája miatt 1970-ben – miközben fontos nemzetiségi intézmények alakultak – letartóztatták. A vizsgálat szabadlábon történt – idézte fel a Martos Gábornak adott interjújában Ágoston. „Már akkor megtanulhattam a szabadság fogalmát – fűzte hozzá –, mert minden éjjel kiengedtek egy órára… Világosan elhatárolódott tehát, hogy vannak helyzetek, amikor nem nyílik mód, nem érdemes kompromisszumra lépni, mert akkor abból nem lesz egészséges szellemi élet.”16
A hetvenes évek derekán Egyed Péter és Szőcs Géza szerkeszti az Echinox magyar oldalait, az ő nevükhöz fűződnek az első évtized emlékezetes teljesítményei. Ezek időben egybeesnek az ún.„második kulturális forradalom” meghirdetésével. Úgy tűnik, hogy kezdetben a hatalom épp a szándékaival ellentétes hatást érte el, legalábbis a fiatalok körében. Az egyneműsítés agresszivitása, az egyengondolkodás kikényszerítése fokozatosan felerősítette a fiatal írók, filozófusok, politológusok önvédelmi reflexét, „működésbe hozta” a másként gondolkodás értékőrző és értékteremtő alternatíváját.
Az Utunk hasábjain 1977-ben még leírhattam: Ana Blandiana azért becsüli az Echinox szerzőit, mert nem eszményíteni, hanem eszményivé szeretnék alakítani a világot.17 A nyolcvanas évek derekán ez a mondat Bukarestben már nihil obstatot kapott. Pezderka Sándor minisztériumi főtanácsos (értsd: főcenzor) három évig elfektette az Albatrosz Kiadóhoz benyújtott kötetem kéziratát, hogy aztán minden indoklás nélkül „kitanácsolja” az Echinoxról szólót. Az 1982 óta Herder-díjas Ana Blandiana idézése miatt? Az Ellenpontok okán elüldözött Szőcs Géza Echinox-beli érdemeinek kiemeléséért?
Magam az Egyed Péter és Szőcs Géza nevével fémjelzett 1974–1975-ös Echinox-számokban fedeztem fel ugyanis, hogy nemzeti közösségünk művelődésének jövőképessége formálásában katalizátor szerepet tölt be az elmélet. Ennek vonzásában – a tiszta elmélet a korszerű művelődési modell érvényre juttatása érdekében kulturális tettként érzékelve – keresték Egyed Péterék a nemzedékükre háruló közösségi feladatokat. Az új értéktudatért vívott küzdelmükben az elméleti tájékozódás szépirodalmi és művelődési gyakorlatot szolgált.
Adonyi Nagy Mária, Balla Zsófia, Cselényi László, Csiki László, Markó Béla, Vári Attila és mások költői jelenléte az Echinox akkori évfolyamaiban az esszéíró nemzedék törekvéseinek a felerősítését, életszerűbbé tételét is jelentette. Annak a bizonysága volt, hogy az értelem miként küzdött ezeken a hasábokon egy új látás- és gondolkodásmódért – mindenfajta értelmetlenség ellen. Nem véletlen az sem, hogy a szerkesztők éppen akkoriban indították útjára a Dekameron rovatot. Egyed Péter egymás után kétszer is foglalkozott a groteszk elméleti problémáival, miközben vállal­kozásuk értelmére így hívta fel a figyelmet: „Véleményünk szerint ez a népi művészet egyik ősi formájához, a pikareszkhez való visszatérés egyik útja. És ki tagadná, hogy a 20. század művészetének egyik nagy megújulási hulláma, amelyet Bartók, Brâncuşi, Ta­mási nevével jelezhetünk, éppen a népi formákhoz, s ezen belül – pl. Tamási – a pikareszkhez kapcsolódik?”18
Visszatekintésében Markó Béla is a fiatal esszéíró nemzedék szárnybontását elősegítő műhelyként látja az akkori Echinox évfolyamokat. „Utólag megítélve azt kell mondanom – fejtette ki Körössi P. József mikrofonja előtt –, ők képviselték a modernizációt. Próbáltak elméleti alapvetést keresni egy másfajta művészetnek, másfajta irodalomhoz. […] Hozzájuk képest mi, akik közül többen, ha nem is mind, Székelyföldről kerültünk oda, mindenképpen tradicionálisabb irodalomeszményt követtünk. Ez is lehetett ellenzéki. A hagyomány, a történelmi identitás, akár még a szókincsben is, vagy esetleg példabeszédként használva, ugyanúgy irritálta a hatalmat. Direkt politikai ellenzékiségre vajmi kevés lehetőség volt, ezért kultúrába burkolt ellenzékiségről lehet beszélni, aminek az irodalom volt az eszköze.”19

Az 1967-es „konzervatív költői forradalom” és ami utána következett

Az 1967-es antológia utóéletében ma is eleven, mert megjelenése idején fontos irodalomtörténeti pillanatot rögzített. Az első Forrás-nemzedék indokolt avantgárd lázadása után a líra valamiféle „konzervatív forradalmát”.
Hogy mit jelentett ez? Magyarázattal nemrég Markó Béla szolgált, aki nem hisz a művészetek (a szépirodalmat is ide érteve) semmiféle fejlődéselvében: „Az azelőtti generáció – Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár – erős nyitást kép­viselt, avantgárd nyitást. Viszonylag urbánus szókincsű, hömpölygő, némiképpen expresszionista költészet még a Szilágyi Domokosé is. Legjellemzőbb ez Lászlóffy Aladárnál volt, hosszúversek hosszú sorokkal, vissza a történelembe, előre a kozmoszba. Hangok a tereken (Lászlóffy Aladár), Álom a repülőtéren (Szilágyi Domokos) – maguk a címek mutatják, milyen ez a költészet. Ehhez képest radikális fordulatot vagy talán visszafordulást jelentett a Vitorla-ének, de ebben az idősebbek hangvétele még benne van. Ugyanolyan szívesen olvastam Lászlóffy Aladárékat és Farkas Árpádékat, két egymást követő generáció egymástól nagyon eltérő habitusú hangadóit. Hogy milyen jellegű volt az a nemzedékindulás, hogy milyen típusú volt ez a kis költői forradalom, azt az is mutatja, hogy az urbánusabb költőik a peremre szorultak, például Csiki László. Nem az ő nevével jellemezték a nemzedéket, pedig nagyon fontos költő és író volt. Kenéz Ferenc is csak afféle társutasnak számított. […] Ki tagadná, utólag, hogy éppoly érvényes volt Csiki László vagy Kenéz Ferenc? Többen teljesen elakadtak, például Éltető József, akinek pedig volt egy érdekes verseskönyve, az Ismeretlen beszéd. Eltért a nemzedéki stílustól, ez is közrejátszott abban, hogy kimaradt.”20
A Vitorla-énekéhez képest a Varázslataink költészete nem jelentett markáns nemzedéki indulást, radikális hangváltást – ez derül ki az utólagos megítélésekből. Az első Forrás-nemzedékkel indult Jancsik Pál antológia-szerkesztőként eleve az arcélüket villantó költőegyéniségekre koncentrált. Azokra, akik „művelték a csodát”. Akik közül jó néhányan – önhibájuk okán vagy a diktatúra tehetségrombolása következtében – torzóban maradt életművet hagytak ránk.
Pomogáts Béla irodalomtörténete több mint félszáz lapon veszi számba a Forrás második költőnemzedékét. A Vitorla-ének szerzői közül szintézis olvasható Király László, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Molnos Lajos, Cseke Gábor, Balla Zsófia költészetéről. Rövid feljegyzések Elekes Ferenc, Máté Imre, Miklós László, Paizs Tibor pályájáról.21  A huszonnyolcakból hatan nem jutottak el az önálló kötetig (Apáthy Géza, Balázs András, Krizsán Zoltán, Soós László, Szabó Barna, D. Szabó Lajos.) Műfajt váltott: Aradi József, Bordy Margit, Cseke Péter, Komzsik István, Tatár György. Elhunyt: Apáthy Géza, Balázs András, Máté Imre, Miklós László, Vásárhelyi Géza.
Jó megérzése volt Szilágyi Domokosnak, az idő igazolta Kántor Lajos judíciumát is. Nem különben a Láng Gusztávét, aki a Gaál Gábor Körből és részben a Vitorla-énekből kinőtt második Forrás-nemzedék körüli viták kapcsán 1978-ban – jóval Szőcs Géza költői jelentkezése után – megnyugtathatta a kedélyeket: az egyetemességigény nem vezet a hagyománytagadás öncsonkításához. „A második Forrás-nemzedék immár e meghódított egyetemesség emelkedettségével vehette szemügyre a »helyi színeket«; így lett az ő táj- és folklórkultuszuk nem tagadása, hanem szerves kiegészítője líránk modernségének.”22

Jegyzetek

1/Király László: Péntek esti srácok. Utunk Évkönyv 1970. Kolozsvár, 1970. 93–96.

2/Uő: uo.

3/Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával.Kossuth Kiadó, 2012. 126–127

4/Azoknak az éveknek a politikai történéseit, az Ifjúmunkás szerkesztőségének belső életét, a kor hangulatát idézi a Jelentések magamról című könyvében.

5/Varga László : Sarki éj Pazsgában. Krónika, 2013. június 20.

6/Gálfalvi György: Csobbanó szavaink. Részlet a Kacagásaink című emlékiratból. Látó, 2013. 7. 67–95. Lásd még: uő.: A gazember, aki voltam. Bárka, 2013. 2.

7/Simó Márton: „Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Udvarhelyen”. Székelyhon.ro. 2013. július 26.
http://www.szekelyhon.ro/aktualis/udvarhelyszek/aitt-van-a-nyelvi-es-szellemi-bolcsom-udvarhelyena

8/Szilágyi Domokos: Huszonnyolc. „Vitorla-ének”. Fiatal költők antológiája. Igaz Szó, 1967. 9. 427–431.

9/Vitorla-ének. Fiatal költők antológiája. A verseket válogatta és a bevezetőt írta Lászlóffy Aladár. Ifjúsági Könyvkiadó, 1967. 8–9.

10/Bertha Zoltán: A kritikaíró Szilágyi Domokos

11/Kántor Lajos: Irigység és tanulság. Utunk, 1967. 29.

12/Varga László : Sarki éj Pazsgában. Krónika, 2013. június 20.

13/Martos Gábor: Éjegyenlőség. „Kitaposott irodalmi ösvények szélén egy diáklap”, az Echinox. Mozgó Világ, 1987. 2. 59–70.

14/Martos Gábor (szerk.): Marsallbot a hátizsákban A Forrás harmadik nemzedéke. Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, Kolozsvár, 1994.

15/Uő: uo.

16/Uő: uo.

17/Vö: Cseke Péter: Az érzékenység és értelem új formái – az Echinox műhelyében. Utunk, 1977. 27. 1–2.

18/Idézi uő. In i. m.

19/Kőrössi P. József: I. m. 120.

20/Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával

21/Pomogáts Béla: „Magyar irodalom Erdélyben (1968–1989). Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010.

22/Láng Gusztáv: Nemzedékek kézfogása. Utunk Évkönyv, 1978. 146–148.

Forrás: Magyar Napló

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ