Egyik fiatalkori kedvenc íróm, a Nobel-díjas Roger Martin du Gard Maumort alezredes című, befejezetlen regényét hajkurásztam, mindenek előtt közkönyvtárban, amelyet a szerző műve betetőzésének szánt.

1943-ban kezdett neki, éveken át írta-írta, hatalmas kézirathalom gyűlt így össze, de 1951-ben az író már érezte, hogy élete, egészsége már nem elegendő a befejezéshez; a nagyszabású torzót pedig úgy hagyta – 1958-ös halálával – az utókorra, hogy 1983-ig nem láthat napvilágot.

A határidő leteltével Franciaországban napvilágot látott a különös, a Roger Martin du Gard addigi műveihez képest szokatlan hangvételű mű, mely kritikusai szerint a XX. század első felének hatalmas freskója, s torzó voltában is áttekinthető, követhető, olvasható. A Nagyvilág még ugyanabban az évben hosszabb, önálló történetként is helytálló történetrészletet adott közre belőle, amit annak idején magam is olvastam, s természetesen még inkább felkeltette az érdeklődésemet a könyv iránt.

De hát ami nincs, az nincsen… Találtam viszont – mert aranyszabály: egyet keresünk, mást találunk – a szerzőtől más olyan művet is, ami mostanáig elkerülte a figyelmemet.

Roger Martin du Gard pedig nem mondható sok könyves írónak. Nem siette el egy-egy műve megformálását, viszont irodalmi eszményéhez, Gustave Flauberthez hasonlóan arra törekedett, hogy lehetőleg tökéletes szöveget adjon ki a kezéből, és ennek rengeteg csíszolás, belső vívódás volt az ára. Az a néhány mű viszont, amit hátrahagyott, a maga nemében mind-mind remekmű, egy-egy önálló csúcsteljesítmény.

A közvélekedés szerint fő művének tekintett folyamregény, A Thibault család (Les Thibaults) minden további nélkül a XIX-XX. század fordulójának, az első világ háború befejezéséig tartó lenyűgöző eposza. Egyfajta új “háború és béke”, egy polgári család – apa és két fia – sorstörténetébe ágyazva. Annak idején Gyergyai Albert (Nyugat) és Kosztolányi Dezső (Pesti Hírlap) köszöntik lelkesen. Ez utóbbi szerint a regény «nem adja a „mai társadalom keresztmetszetét”. Nem old meg semmiféle „nagy kérdés”-t. Nem tartalmaz „költői leírások”-at és „jellemzések”-et. Nem világít rá úgynevezett „lélektani mélységek”-re sem. Az író szerencsésen szakított mindenféle ósdi és új hagyománnyal, mindenféle erkölcsi elfogultsággal – akár jobboldali, akár baloldali -, mindenféle irodalmi iskolával és modorral, mindenféle líraisággal és tárgyilagossággal, s egyszerűen mesél, ahogy a történet lüktetése és vére áradása kívánja, mi pedig halljuk alakjainak beszédét, látjuk mozdulataikat, a szobákat, ahol laknak, a tárgyakat, melyeket érintenek, a sorsokat, melyek szemünk előtt bogozódnak. Ez a regény nem lélektani munkaterem, nem kalandok sorozata, nem festmények tára, nem bölcsességek füzére. Az élet ez, a maga rejtélyes, megunhatatlan, fölbogozhatatlan gazdagságában, melyről az újabb regényírók megfeledkeztek. Módszere az, hogy nincs módszere. Amit látunk: vízió, amit hallunk: hallucináció. Főképp pedig minden végzetesen érdekel bennünket, magunk se tudjuk, miért. A sok kis magánügy – hat köteten át – mindnyájunk közügyévé válik. Ez a csoda. Az ihlet, a teremtés, a remekmű csodája.»

Bízhat benne az olvasó, hogy du Gard valamennyi munkája (Egy asszony közülünk, Egy lélek története, Leleu apó testamentuma, Afrikai vallomás, Vén Európa) hasonló megfontolásból besorolhatatlan, skatulyázhatatlan, mert öntörvényű alkotás. Ilyen ugyanakkor az a kisregény is, ami elindítja pályáján a nagy írót: a Boldogulni! (1909), ami egy szépreményű, ám akaratgyenge, írói ambíciókkal megáldott fiatalember vergődése az érvényesülésért. Úgy tűnik, a főhős André minden árat és kompromisszumot képes lenne megfizetni azért, hogy elérje mindazt, ami másokban oly természetesen megvan, és ami őbenne pusztán ambíció, dilettáns akarnokság. Ezt a könyvet vittem végül is haza, örömmel fedezve föl benne annak a világnak az előfutárait és majdani konfliktusainak gyökereit, amelyekből a későbbi nagy életmű a lehető legtermészetesebben kinő.

Az alábbi részlet a főhős André fellángoló szerelmét állítja szembe az apa érthető polgári családi számításaival, s a rövid, indulatfűtötte vita látszólag még csak elmélyíti a nemzedéki szembenállást apa és fia között, a végkifejlet az addigi árulások logikájából következik: ahogyan André képtelen kitartani írói tervei mellett, ugyanúgy fordít hátat a túlélő gyávaságától hajtva annak a lénynek, akit talán valóban szeretett. Avagy ki tudja?

Cseke Gábor

Roger Martin du Gard: Boldogulni
(részlet)

Az egyenes szúrás, amely elől nem lehetett kitérni, az árverési csarnok egyik szögletében érte Mazerelles urat: ott sündörgött egész délután, mohón lesve a pillanatot, amikor lecsaphat egy XVII. századi kötésre.
Egy barátja és volt kollégája a vállára tette a kezét:
– Mi az, ne szólj szám, nem fáj fejem? … Hát már velem se közöl semmit?
– Micsodát?
– Hát a fiáról…
– A fiamról?
– Nono … Ne szólj szám!… Azért fogadja őszinte szerencsekívánataimat!
Már kereket is oldott; Mazerelles úr utolérte. A másik zavartan, tétovázva próbálta visszaszívni:
– Semmi… Pletykák … Csak úgy hallottam … A kis Druel-Dethieux lány … Kérem, ne is beszéljünk róla … A feleségének egy barátnője járt nálunk tegnap, az beszélte…

*

André mindig vacsora előtt szokott öltözködni. Most is a toalettjével van elfoglalva, amikor az előszobában meghallja apja rövid, sietős lépteit.
Az ajtó hirtelen kinyílik.
– Elmégy ma este? – recsegi Mazerelles úr, csípős hangján.
– El.
– Hova?
– Hova? … Bízisten, nem is tudom … A Ponthieu-be, a Boszton klub estjére … Miért?
Felvesz egy rakás névjegyet a kandallóról:
– Itt vannak a meghívóim: Gallais-nétől, Dussange-nétól, Vallent-nétől…
– Druel-Dethieux-nétől? – kérdi Mazerelles úr, és Andréra szögezi ravasz gyerekszemét.
André mindent ért. Hűvösen feleli:
– Nem, az övé nincs köztük.
Mazerelles úr kerülő utat keres. André akaratlanul is dühöng, hetykén hozzáteszi:
– … de ő is ott lesz.
– És ezért mész el?
– Lehet.
Csönd.
Apa és fia egyforma kínosan feszeng.
Mazerelles úr érzi, hogy a beszélgetés rosszul kezdődött, és önmagát okolja érte. De már késő, nem lehet más útra térni. Megelégszik azzal, hogy nem veszi észre a fiú támadó hangját, s néhány lépést tesz fel és alá.
– Mindegy, André, én ezért jöttem hozzád … Tudniillik éppen eléggé hírbe hoztad magad a kis Druel-Dethieux lánynyal. Mindenki erről beszél. Mindenfelől visszamondják nekem is, anyádnak is; elegem van belőle. Úgy viselkedsz, mint egy gyerek: arra nem gondolsz, hogy kompromittálod a kislányt … Legalábbis remélem, hogy magad sem vetted észre …
Szünetet tart, abban a reményben, hogy André mégiscsak mond egy meglepődött vagy bocsánatkérő szót. De André szemtelenül tovább öltözködik, és rá sem néz az apjára.
– No persze – folytatja Mazerelles úr, egyre több kihívó mozdulatocskával kísérve szavait -, Druel-Dethieux-né, az a kígyó, vígan dörzsöli a kezét. Éppen kapóra jön neki, hogy André Mazerelles kompromittálja a lányát… Másképp úgyse tudná elsózni… Kiveti rád a hálóját, és te bedőlsz, mint a balek, mint egy tökkelütött balek … De én is itt vagyok! Leszel szíves gyökeresen változtatni a magatartásodon. Lehet, hogy a kis Dethieux-lány nagyon szórakoztató, lehet, hogy mindene megvan, amivel a sarokba tudja csalni a fiatalembereket, de arra kérlek, engedd át a balek szerepét azoknak, akik elég marhák, hogy hagyják magukat megfogni… és azután köte-lességtudóan megkérik a kezét!
André sápadt.
– És miért ne kérhetné meg valaki Druel-Dethieux kisasszony kezét?
Mezerelles úr vállat von, majd rövid, erőltetett nevetéssel folytatja, azon az álkedélyes hangon, amelytől André mindig a falra mászik:
– Szegény fiacskám, hát te tényleg nem tudsz semmit? Fantasztikus, milyen könnyen elfelejtik az ilyesmit a társaságban! … Az anya egy vén szajha, aki hosszú éveken át cicázott az összes algériai egyenruhákkal! Annyi kalandja volt, amennyi belefért! Többek között egy kapitánnyal, már elfelejtettem a nevét, akire a kis Valentine állítólag feltűnően hasonlított gyerekkorában … Kérdezd meg Souchères-éktől, hogy mit tartanak a kuzinjuk felől! Kérdezd meg tőlük, miért vártak tíz évig, míg beeresztették őket a házukba?
André nem tud válaszolni megdöbbenésében. Az idegességtől reszkető ujjai szaporán forgatják a cipőgombolót.
– Nem, nem – folytatja Mazerelles úr abban a hiszemben, hogy máris megnyerte a játszmát -, ismerem én a barátnőidet! Több mint húsz éve ügyfelei az irodának… Hiába rázza a rongyot az az utolsó perszóna, az a viperanyelvű Druel-Dethieux-né, hiába járatja olyan flancosán a lányait abból a pénzből, amit a jótékonysági akciókon megspórol, mégse tud hozományt adni velük, egy centime-ot se! Érted?Egy centime-ot se! Érdeklődj a sógorodnál, ha részletesebb felvilágosítást kívánsz. Ő alaposan ismeri az egész család ügyeit; ő kezeli annak az árva Herzeaux lánynak a vagyonát is… Ó, ha arról lenne szó, nem így beszélnék …
André közben magához tért, és metsző, fagyos hangon félbeszakítja:
– Mindehhez nekem semmi közöm … A legkevésbé sem érdekel, hogy mit regélnek Druel-Dethieux kisasszonyról meg rólam. Egyébként őrá nem mondhatsz semmit, még látásból sem ismered; és semmi szerepet nem játszik azokban a többé-kevésbé megbízható elbeszélésekben, amelyeket az anyjával hozol kapcsolatba… Ha egy derék fiú beleszeret, és feleségül veszi…
– Áldásom rá: csak ne te legyél az.
– És ha én lennék az?
André tetőtől talpig végigméri az apját. Pillantásuk hevesen, makacsul, ellenségesen összecsap; csak egy hajszálon múlik, hogy olyasmit tegyenek, ami jóvátehetetlen.
Mazerelles úr erőt vesz magán, s a fogait összeszorítva, a lehető legközömbösebb hangon mondja, kurta mozdulatokkal emelve ki szavait:
– Ha te lennél az? … Ha te lennél az, fiacskám, akkor, ugyebár, huszonöt éves lennél, nem lenne szükséged a beleegyezésemre, egy büdös vasat se kapnál tőlem, nem ismernélek többé, és a legnagyobb mértékben fütyülnék rá, hogy mit csinálsz! …

*

A váratlan csattanó elkábította Andrét: mielőtt még válaszhoz juthatna, Mazerelles úr az ajtóhoz ér, csöndben kinyitja, és eltűnik. De mihelyt kívül van, beáll a nyomasztó ellenhatás: fia meglepődne, ha látná, milyen apró léptekkel, tántorogva megy fel a kis tuskó a lépcsőn: fejét behúzza a vállai közé, s a kezét ökölbe szorítja, hogy visszafojtsa a könnyeit.
Andrét hideg düh emésztette, miközben végzett az öltözködéssel: ebben az állapotban minden őrültségre képes lett volna. Másfajta gyöngédséggel gondolt Valentine-ra. Úgy érezte, az előbbi jelenet próbára tette, és megérlelte érzelmeit. Mámoros lett a gondolattól, hogy ennyire szereti, az egész világ ellenében, hogy megvédheti a rossz nyelvektől, hogy a nevét ajánlhatja fel kárpótlásul, hogy boldoggá teheti. Még sohasem vágyott rá ilyen türelmetlenül, hogy viszontlássa, hogy egy levegőt szívjon véle, hogy élvezze meghatottságát és ellágyulását.
A vacsora gyászos hangulatban zajlott le.
Mazerelles úr keveset beszélt, akkor sem a fiához. A feleségének nem akart szólni, mert állapota miatt kíméletre szorult, és Mazerelles-né jelentéktelen szavai mélységes csöndbe hullottak alá.
André vacsora közben fel sem nézett a tányérjáról, s azután rögtön elment.
Cigarettázva járkált az utcán a bál kezdetéül kitűzött időpontig.
Az elsők között érkezett meg a Ponthieu-be. Leült az ajtó mellett, hogy szemmel tartsa a jövevényeket; mit érdekelte most, hogy feltűnést kelt-e vagy sem.
S a lányok szállingóztak, kettesével, hármasával, sovány könyökükön meg-meghúzogatták a kesztyűt, meglibegtették rózsaszínű, fehér vagy kék muszlinjaikat; nyomukban a mamák, súlyos oszloplábaikon, gyászhintókra emlékeztető kalapokkal, divatjamúlt gyémántok pajzsai mögött.
Múltak az órák, és Andrét kínpadra vonta a türelmetlenség; oly váratlan s oly kegyetlen volt a csalódás, hogy az utolsó pillanatig kapaszkodott a reménybe.
Valentine azonban nem jött el.

*

Csak két hét múlva találkozhatott vele.

Fordította: Réz Ádám

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ