[Önéletrajz]

Felbátorodva kisebb-nagyobb sikereimen, ismerőseim unszolására is bementem az Európa Könyvkiadó Szovjet Irodalom Szerkesztőségébe. G. Zs. fogadott:

– Már hallottam magáról – mondta. – Talán dolgozni akar nekünk? Lektorálást tudnék adni.

– Nem kell. Fordítani akarok – mondtam határozottan.

– Tudja, előbb próbafordítást kell készíteni.

– Állok elébe!

Ekkor lépett be az irodába egy nálam alig idősebb férfi.

– Engedd meg, hogy bemutassam Dabi Istvánt, aki sok nyelvet tud és fordítani akar nekünk – mondta G. Zs. a belépőnek. – ő B. E., az Akadémia Irodalomtudományi Osztályán dolgozik, nyelvész és fordító, lengyelül, litvánul, oroszul, csehül tud, de fő területe a litván irodalom. Magyarországon csak ő fordít litván eredetiből.

– Én is tudok litvánul és lettül is – vágtam közbe. – Ha ő egyedül fordít, talán nekem is lesz helyem.

– Megpróbálhatjuk – mondta G. Zs. – Épp van nálam egy új Pergale, pároldalas kézirat. Fordítsa le, majd a barátom átnézi. Ha jónak találja, pár elbeszélést beveszünk az idei Égtájakba.

– Mikorra kell megcsinálnom? – kérdeztem lelkesen.

– Talán a jövő hétre. Akkor otthon leszek – fordult hozzám kedvesen B. Endre.

A fordítást aránylag gyorsan megcsináltam, majd pár napra eltettem „érni”. Nagyon könnyű szöveg volt, sok párbeszéddel. Amikor ismét elővettem, egy-két mondatot javítottam benne, aztán letisztáztam.

Izgatottan vártam a találkozást, mert reméltem, hogy bekerülök az Európa Könyvkiadó fordítói közé. Délután háromra volt megbeszélve, hogy elmegyek B. Endréhez. Egy belvárosi ház harmadik emeletén lakott. Nagyon sötét volt a folyosó, és én nem találtam meg a villanykapcsolót. Sokáig barangoltam, míg rábukkantam lakásukra.

– Késett – volt a házigazda első szava. – Háromra kérettem, és már három perccel elmúlt három.

E pillanatban a háta mögött megjelent a felesége a két kisgyerekkel.

– Legyen szíves levenni a cipőjét! Nem szeretem, ha behozza a mocskot az utcáról – szólt rám a nő.

Nem voltam ehhez hozzászokva, de szófogadóan levettem a cipőm és ráléptem a rongyokra, amiken úgy kellett végigsiklanom a parkettán. Ez elég nehéz volt, mert legalább három szobán vezettek át, amelyekben elég nagy volt a rendetlenség. Beléptünk egy kis dolgozószobába, az asztalon, az íróasztalon, a padlón nagy összevisszaságban könyvek, szótárak, folyóiratok hevertek. (Most, amikor én is csak írással, fordítással foglalkozom, nálam ugyanilyen „hadszíntéren” képzelné magát egy nem „szakmabeli”.)

A házigazda le sem ültetett, mindjárt megkérdezte, hogy hol tanultam litvánul és lettül.

– Könyvekből, szótárakból – feleltem. – És néhány litván költővel levelezek.

– Kik azok? – kíváncsiskodott.

– Venclova, Miezelaitis, Baltakis – mondtam büszkén.

– Baltakis nem költő, Venclova sem az, ő csak politikával foglalkozik. Miezelaitisnak is csak pár jó verse van… – volt Endre véleménye. – Az Amerikában élő litván költők műveit nem ismeri?

– Nem – ráztam meg a fejem. – Eddig még nem volt alkalmam kapcsolatba lépni velük.

Nagy nehezen sikerült egy üres széket találnia, amire leültetett.

– Legyen szíves, olvasson fel pár mondatot a Pergaleből.

Kedvetlenül felolvastam, habár tudtam, hogy a kiejtésemmel nem lesz megelégedve, de szerintem nem is fontos a kiejtés a fordításhoz.

– Hát – mondta, elhúzva a szája szélét – látom, hogy maga tanult.

Vállat vontam.

– Adja ide a fordításokat, majd átnézem. Bár gondolom, azokban is olyan pontatlan, mint az életben.

Csak annyit mondtam, hogy sötét volt a folyosón.

– Akkor jött volna előbb, hogy idejében ideérjen – volt a házigazda véleménye.

Másra akartam terelni a beszélgetést, saját terveimről kezdtem beszélni:

– Talán verseket is fordíthatnék.

– Nem, versfordításra nincs szükség, azt megtesszük mi Tandorival.

– De hiszen maga csak nyersfordítást készít – szóltam közbe.

– A barátom azonban nagyon jó költő…

Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot:

– De az már nem igazi fordítás, ha a nyersfordításból ír valaki verset – makacskodtam.

ő sem hagyta magát:

– Jobb egy nyersfordításból jó magyar verset írni, mint eredetiből egy közepeset. Különösen, ha kezdők próbálkoznak.

Nem kívántam vitázni vele, legyintettem, de ő ezt a mozdulatot észrevette, és láthatóan nem tetszett neki:

– Maga csak ne alkosson még véleményt semmiről! Egyébként – vetett véget a látogatásomnak – a fordításait átnézem és beviszem a Kiadóba. Majd onnan kap választ.

Alig pár nap múlva G. Zsigmond közölte velem, hogy a próbafordításaim alapján sem a litván, sem a lett nyelvet nem tudom eléggé, sőt, a magyar irodalmi nyelvben sem tudok megfelelőt alkotni. Visszaküldött fordításaim telistele voltak aláhúzásokkal, bejavításokkal. Először dühösen a fiókomba vágtam az egészet, később mégis elővettem és átnéztem. Rengeteg olyan „javítás” volt benne, amikkel nem értettem egyet. Levelet írtam a szerkesztőnek, közölve vele, hogy a fordításom javítása nem megfelelő, és az a véleményem, hogy B. Endre nem ismeri kellően a nyelveket, talán nyelvészileg igen, de nincs tisztában a megfelelő szinonimákkal.

Nem sokáig kellett várnom a kioktató válaszra, amelyben az Európa Könyvkiadó szerkesztője közölte velem, hogy ő ebben a kérdésben teljesen a már ismert B. Endrének ad igazat. Kijelentette, hogy nem lehetek a fordítójuk. Figyelmeztetett arra, hogy további tiltakozásnak nincs helye, hiszen Magyarországon egyedül B. Endre tud litvánul.

Visszavonultam. Továbbra is csak az asztalfiókomnak dolgoztam.

A vidéki folyóiratok akkoriban csak kivételes alkalmakkor közöltek fordításokat, évfordulók, ünnepek alkalmából. Tehát főként csak olvastam, nyelveket tanultam, leveleztem.

– Lenne kedved lengyelre fordítani egy színdarabot? – kérdezte az egyik barátom.

– Megpróbálhatom – válaszoltam.

– Az egyik ismerősöm írt egy zenés darabot, amit itt nem tud bemutatni. Lengyelországban talán nagyobb szerencséje lesz.

Hamarosan le is fordítottam a darab első felvonását és elküldtem Krakkóba az egyik rendező barátomnak.

– A színdarab elég érdekes, de sokat kellene még dolgozni rajta. Ha beleegyezel, hogy lefordítsam a te nyersfordításod alapján, lehet szó a bemutatásáról – mondták Lengyelországból jött ismerőseim.

Beleegyeztem, de végül mégsem lett belőle semmi, mert a szerző visszavonta a megbízást.

E néhány év alatt csak a Katolikus Szóban sikerült saját nevemen publikálnom, no meg itt-ott néhány nyersfordítást leadnom. 1966-ban vagy 67-ben jelent meg egy litván versfordításom idegen név alatt a romániai Korunkban. Akkor állítólag nem jó szívvel vették a magyarországi szerzőktől érkezett műveket.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. május 1.

1. Gergely:
   2013. november 1. 12:46

   Micsoda vadállatok! És nemcsak a mûfordításokat illetõen…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ