Ferencz Imrének

köd volt tejes homály még mikor a temető kapuján beléptem
haldokló füvek hegyén a könnyek eláztatták a térdem
míg odagázoltam a sírhoz hol anyám apám nyugosznak
mint parton heverő napozók sír sír mellett mélyükön holtak
hallgatják lépteim dübbenését míg a déli csöndre vágynak
mikor az élők otthon ülnek tányérjukra hajolva szürcsölnek rágnak
kijár itt is az ebédszünet mialatt a feltámadást gyakorolják
ki tudja mikor harsan fel ama kürt s a legenda mikor lesz valóság
s bár csontok ők s jórészt már nem is épek még remélik
hogy a nagy névsorolvasást ha szétmállva is de megérik
én meg e csöndidőt semmibe véve járkálok köztük kábán
mintha lennék fegyvertelen őrszemük mindig a vártán
pedig csak szüleim sírjára ültem gyertyát virágot hoztam
kifakult nevüket olvasgattam majd kissé napoztam
mert felszállt a köd s ránk zúdult a dél ragyogása
párállt a sok sírdomb a túlvilág földi mása
repedező hantok hullámzottak enyhén betonfedők remegtek
éledezett a temető s a sírokból kikecmeregtek
egymás után ki lassan ki kapkodva egyetlen fürge mozdulattal
a fényre vágyó ősök apám csöndben marasztal
anyámnak nyújtva vézna karját kikapaszkodni segíti
a sír kőperemére a langy melegre tűző nap hevíti
arcukat miről a hús bőr minden már rég lefoszlott
ruhájuk sincs itt mindenki oly kifosztott
de csöndesen tűr egy panaszszót se ejt s csak néznek
maguk elé lesütött szemmel azt hiszem kissé félnek
tőlem élőtől hiszen útjaink régen elváltak
amikor elsirattuk őket s miként a hullákat
szokás földbe hantoltuk trágyázzák e világot
még egy kicsit s ők nem tiltakoztak de látszott
nem szívesen távoznak mereven súlyosan kinyúltak
makacsul hunyt szemmel sírjukba hulltak
mint aki alázattal megteszi amit kimérnek rája
mélyen hallgat bár nem-et csücsörítene szája
most odalent nem maradt senki tán egy-két lusta
kik tudva tudják hogy messze még a mustra
s a naptól immár semmit nem remélnek
igaza volt a kint napozók félnek
hogy böjtje lesz még e kétlaki világnak
ahogy most megmelegednek csontjaik később méginkább fáznak
s mert mi sem változott idefenn gond felhője telepszik
rájuk mivégett éltek vagy haltak az ember miért cselekszik
csakhogy kibújjon mint a rügy s végezze hullt levélként?
s ami e kettő közé szorul fogadja el isteni kegyként?
mit ér az élő hisz úgyis halott lesz belőle?
s a halott mire jut ha napozni kiül az őszbe?
kuporogtunk ott zsongító csöndben ki-ki magában
a boldogság csöppnyi illanó pillanatában
feloldódva egyetlen hatalmas fényképre kerülve
élő a holttal derűsen elvegyülve
lelkesen apám karjához értem döbbenten összerezzent
mit sem törődve véle boldogan ránevettem
de anyám csontujját voltnincs ajkára tette
csendre intett s apámat visszavezette
le a mélybe ahonnan jöttek hol senki sem remél de nem is békül
csak egy kis napfényt gyűjt téli eleségül

1. Gergely:
   2013. november 1. 09:13

   milyen emberi

2. Keszthelyi György:
   2013. november 2. 15:13

   Egyetértek Tamással, olyan, mint amikor az ember töprengve sétál fel a Házsongárdon.