A szerző fotója

Vissza Texasba!

Dallas! Bevallhatom, amikor 2009-ben életemben először jártam ott a Southwest alapkiképzésén, nem igazán nőtt a szívemhez. Igaz, nem is sok alkalmam nyílott akkor a városba mennem, s ha megtettem egyszer, azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Tény, hogy nem lovagoltak karikalábú cowboyok a főutcán és Ewingot sem láttam egy szálat sem. Ettől függetlenül bíztam benne, valami majd megmarad nekem Dallasból. De nem. Azaz de. A szálloda. Az Eleganté. Úh, ott nagyon szerettem. Nekem pazarnak tűnt, kényelmesnek és az emberek meg barátságosnak. Nem is értettem, a kollégáim miért siránkoznak állandóan valami miatt. Aztán idővel megtanultam, hogy az amerikai már csak ilyen: folyton reklamál, elégedetlen és közben roppant modortalan, ha idegen helyre ér.
Nem is gondolkodtam sokat, hová foglalok szobát magamnak az interjú szesszió idejére. Már az jólesett, amikor telefonon bejelentkeztem, és mondták, hogy nekem, mint Southwest alkalmazottnak speciális, roppant kedvezményes ajánlat jár. Azt hiszem, az volt a pillanat, amikor négy év után elkezdtem ismét visszatalálni a Southwesthez. Elvesztettem ugyanis a lelkesedést, amit akkor, 2009-ben itt kaptam. Nem csak az első munkahely ténye, hanem a Southwest impozáns, egyszerű klisékre épülő nagyszerűsége rengeteg energiát adott nekem akkor, és úgy éreztem, jó helyre kerültem. Hogy aztán nem maradt meg kitartóan bennem ez az érzés, a már sokat emlegetett helyi kikezeletlen problémák eredménye. Most azonban visszatérni Dallasba olyan nagyszerű élmény volt, és ismét olyan tiszteletreméltónak és markánsnak éreztem a Southwest-et s magamat ezen belül. Az, amiért ott voltam, csudajó dolog.
Az egy hónapot arra használtam, hogy felkészüljek.Minden lehető fórumon utánanéztem és utánaolvastam a dolgoknak. Egy újabb teljesen ismeretlen világ tárult fel előttem, amiről hallottam ugyan, de mindig elengedtem a fülem mellett, mert úgy véltem, sok duma semmiről, amiből egyes emberek sok pénzt csinálnak magunknak azáltal, hogy másokkal elhitetik, hogy az a sok haszontalanság, amiről írnak, az nagyon fontos és szükséges. Persze, ma is valami ilyesmit tartok erről, de mivel ez az egész amerikai társadalom ilyen haszontalan klisékre támaszkodik, muszáj magam is beálljak a sorba, s ha fenn akarok maradni, meg kell értenem a klisék és a haszontalanságok működési elvét, hogy azt a magam javára alkalmazni tudjam.
Így futottam bele a sztárinterjúkba. Persze, nem sztárokról van szó, hanem STAR – interjú metódusról. Situation, Task, Action, Result, azaz helyzet, feladat, cselekvés és eredmény, ebből áll a rövidítés, és azokról a beszéltetős meghallgatásokról van szó, amikor úgy kérdeznek: „Mondj egy példát arra, amikor …” és többtucat alaphelyzetben való jártasságodat képesek ezzel felmérni, s mivel mindenki tudja, hogy ezekre felkészül egy alapos interjú alany, nem csak ezt elemzik, hanem az illető minden gesztusát, szókincsét, testbeszédét – egyszóval nem is a válasz a fontos, hanem a hogyan. Egy STAR interjúra nem lehet másként felkészülni, csak azzal, hogy összekapod magad, tisztában vagy önmagaddal, eddig elért eredményeid fontosságával, tudod, mit kell s mit nem érdemes kiemelned. Nem kell ezerféle történetet felépíts és tárolj a fejedben egy ilyen beszélgetésre csak nagyon keveset, sokkal inkább az a fontos, hogy adott kérdésre, melyiket kapod elő, s mit emelsz ki éppen abból, s tolod a kérdező orra alá. A lényeg, hogy az illetők lássák, mennyire nagyszerű vagy, és elengedhetetlen, hogy éppen téged alkalmazzanak. Hangsúlyozom, amit korábban említettem: itt már rég nem érték keresésről beszélünk, nem arról, hogy a rátermettséged felszínre kerüljön, hanem csakis egyről – hogyan vagy képes eladni magad.
A légiutaskísérői interjúk Amerikában nagyjából egy kaptafára mennek. Még csak árnyalataikban sincsenek különbségek, csak más-más logó alatt zajlik a parádé. Egy nagy és impozáns teremben összeterelik a mindenki számára kényelmetlen cuccokba bújt kandidátusokat, és ott jó sok időt adnak nekik az ismerkedésre. Ez kötelező, nem véletlenszerűen kell ismerkedni., hanem gyakorlottan, fecsegni és fecsegni, és ülni nem természetes módon egyik székről a másikra, mindenkit kifaggatni, senkire igazából oda nem figyelni, csak zongorázni körbe-körbe. Mert mindenki tudja, figyelik a társaságot. És jegyzetelnek. Merthogy azt ne felejtsem el mondani, mindenki azonnal belépéskor kap névtáblát vagy sorszámot, amit magára kell aggatnia, hogy a megfigyelők tudják, mikor kiről tesznek feljegyzéseket. Amikor már az ember ott tart, hogy felvágja az ereit, ha még valakinek el kell mondani, honnan jött és milyen légitársaságoknál szolgált s ugyanakkor vissza is kell udvariasságból kérdeznie, sőőőőt, meghallgatnia (egyik fülén be, másikon ki, de mégiscsak meg kell…) egy újabb élettörténetet, akkor jönnek az egyéb foglalkozások, cégismertetők, kérdezz-felelek, csapatjátékok, szünet, miközben a titkos vagy látványos megfigyelők szorgalmasan jegyzetelnek.Amire az ember azt is elfelejti, miért is jött, következnek a csoportos, majd az egyénenkénti interjúk. A nap során akármelyik ponton diszkréten félrehívhatnak, és hazaküldhetnek. A többi mit sem sejt, csak azt tapasztalja, mind kevesebben és kevesebben feszengenek a teremben s mind több szék üres. Ez jó jel azoknak, akik még ott vannak. Nap végén azokat elküldik ujjlenyomatvételre és beveszik az irataikat, amit egész nap rongyosra izzadtak a kezükben.
Nos, a nagytermes résznél a Southwest hatalmas előcsarnokában gyülekeztünk, s mivel mindenki cégen belüli volt, szabadon járkáltunk a jólismert helyeken, beköszöntünk az irodákba, főleg a szabadjegyeket kezelő kollégákhoz, majd egyenruhapróba következett. Ami a Southwest esetbében teljesen nonszensz, hiszen a légiutaskísérői egyenruháik csak kiegészítőkben és kombinációkban különböznek a földi kiszolgálókétól, de ha a szabályzatban ez van, megejtjük, s felpróbálunk egy-egy rend Southwest uniformist, amilyet amúgy naponta hordunk. Az egyik kandidátus kolleginát el is tanácsolták. Na, akkor értettem meg, hogy a méretekről van szó. Mert azt törvény tiltja, hogy a kövéreket kirekesszék a versenyből, de a légiutaskísérőnek bele kell férnie adott méretű egyenruhákba… Miután ezt megúsztam, az interjú, következett. A nagyteremben legnagyobb megletésemre szintén New York-i kollégával futottam össze a rakodó munkások közül az erőltetett szocializálódás közepette, s miközben a jegyzetelőnek megjátszva, szélesen gesztikulálva, és hatalmasakat mosolyogva pózoltunk, súgva megkérdeztem:

Te meg hogy kerülsz ide?
Nem tudtad?
Nem. Rólad nem.
Nem nagyon mondtam. Ha elbukok, ne röhögjenek rajtam.
Leszarom.
Lényegében én is.
Jól nézel ki!
Te is. Mivel jöttél?
A mienkkel tegnap.
Meg vagy őrülve? Szálloda?
Olcsó, kedvezményes. Te mivel jöttél?
Deltával ma hajnalban. Hulla vagyok.
Na látod, én meg nem. Velem alhatsz.
Ne már, ma is itt alszol?
Élvezem Dallast.
O.K.

És tényleg élveztem. A szállodába érve olyan volt, mintha nagyon sokéves kötődésem lenne mindenhez itt. Minden ismerős volt, a medence, a recepciós, a sofőr, aki a reptérről elhozott, a lift, a szoba, a függöny, az ágy… Eldöntöttem, nem stresszelem magam, és feleslegesen nem fogom elrontani a napom azzal, hogy idegeskedek. Azt éreztem, nincs vesztenivalóm, viszont ha kihagytam volna, akkor nagyon bántott volna egész életemben. Legkényelmesebb cuccaimba bújtam, és már haladtam is a belváros felé. Mintha egy teljesen más helyen lennék, mint a négy évvel azelőtti csavargásom idején. Színes, pezsgő, kisvárosi életet élő gigantikus városban találtam magam. Dallas hatalmas, nagy távolságok vannak, ugyanakkor a texasziakra jellemző kisvárosi életet élnek, nem tolonganak az utcán, jobbára autóznak, és kedvesek, szégyenlősek és visszahúzódottak. Megvendégeltem magam autentikus texaszi menüvel is, chillisbabbal és texaszi börgerrel és finom helyi csapolt sörrel.
Amikor az interjúpanel két tagja egy rekrúter és egy idős légiutaskísérő bekísért egy kis oduba, körbeültük az asztalt, és patakzottak a sztorik, a történetek, fesztelen voltam, és roppant magabiztos abban, hogy ezt most nem bukhatom el, csak mert nem. És az utaskísérő tekintetéből meg a harmadik személyként ott jegyzetelő in-flight szupervizor bólogatásaiból azt éreztem, jó úton haladok. Ők ketten figyeltek rám. A rekrúter nem. Ő a papírjaiban matatott, és robotként kérdéseket olvasott fel nekem a lapról, a jólismert, és minden fórumon publikált STAR kérdéseket, s ugyanolyan gépiesen jegyzetelt, kiikszelt és bekarikázott a lapján, de semennyire nem érdekeltem ÉN. A beszélgetés fél óránál is tovább tartott, és a légiutaskísérő még kérdezett volna, de a személyzetis intett, hogy ennyi elég is volt, napokon belül értesítenek. Felálltak, kezet fogtunk, és az idős hölgy kikísért, és kinn feltette még a kérdéseit. Anyásan mosolygott, és azt mondta:

Remek beszélgetés volt. Örülök, hogy itt vagy, nekünk ilyen kollégák kellenek!…

Ez olyan fantasztikus biztatás volt, hogy legszívesebben ott helyben megtáncoltattam volna. De csak elegánsan elvonultam a többieknek látványosan és színpadiasan – ahogy kell – sok sikert kívántam, és kiléptem az utcára. Tudtam, hogy Kimberley éppen ott, valamelyik osztályteremben tanul, neki már ki van kövezve az út a siker felé. Szerettem volna egy pillanatra is akár látni, de erre semmi lehetőség nem mutatkozott. Így a szállodába siettem, ahol átvedlettem utcai ruhába, és ismét nyakam közé vettem a várost.

New York, 2013. október 22.

Forrás: Égből kapott mesék