Arborétum

Állnak a fák az arborétumban, alacsonyak és magasak, századosak és alig-csemeték. Szorosan egymás mellett, mögött, erdőfoltba szerveződve vagy magányosan, magyarázó táblával ellátott, szemléltető díszpéldányként. Az őszi nap rájuk süt, ők megszűrik fényét, nekem inkább csak árnyékuk marad. Aztán valahonnan fuvallat indul, hallatszik felerősödő, lihegő huhogása, megzörrennek a fákon a száraz levelek, néhányuk koronája megrázza magát és hull alá a sok világnak eresztett, kódolatlan üzenet az elmúlás búcsújáról, arról a halk pillanatról, amit azóta is Ady szavaival a legtisztességesebb idézni: „Elért az Ősz és súgott valamit…”