Végre, találtam egy jó megközelítést a (jó) tolmácsra. Nekem új. Megosztanám az olvasóval. Csupán érdekességképpen.

Íme, a lelemény – Hugh Lunghi brit sztártolmács írta, aki ‘közvetített’ Churchill és Sztálin között is:

…” A tolmácsok bizonyos helyzetekben tényleg kulcsszerepet tölthetnek be.
Mintha a zenekar egyik tagja lenne az ember: igyekszel a zeneszerző elképzeléseit a legnagyobb hűséggel visszaadni, anélkül, hogy te magad lennél az illető.
Megpróbálsz belebújni a zeneszerző bőrébe. ”

Jól kiegészíti a korábbi, immár közhelyesült hasonlítgatásokat (….’ fordítani olyan, mint gúzsba kötve táncolni’… stb.).
Érdekes, hogy a hasonlítgatások főként a zenekultúrából veszik a példákat (talán mert ott is elfogadott az ‘interpretáció’ terminus technicusként; nem mondják pl. hogy ‘fordítani olyan, mint megpróbálni toledói pengét kovácsolni alumíniumból”, vagy: ‘fordítani olyasmi, mint lecsót főzni lecsópaprika és paradicsom nélkül “ (hasonlót már egy gasztronómus költő barátom elsütött ratatouille – lecsó vonatkozásban), vagy: ‘fordítani olyan, mint fölemelni egy kétmázsás súlyt egy 50 kilósnak” – stb.

Mindegyik más-más szempontot ragad ki (hányszor kellett nekem is ‘toledózni’, mikor bikkfanyelvű csonthülye pártfunkcikat igyekeztem elfogadhatóvá tenni kultúremberek előtt…) És egyik sem tesz (lényegi) különbséget a (‘szimpla’) fordítás és a ‘mű’fordítás között – mint ahogyan igazából nincs is…

A tolmácsolás nemzetközi szimbóluma