”Tudom, hol kell levenni a cipőt…”
Bangha Imre indológus “varázsigéje” az alázat

Az Új Magyar Szó Színkép melléklete számára 2005-2012 között több mint ötven interjút készítettem a jelenkori – kárpát-medencei – szellemi élet nagyjaival és napszámosaival. Sajnos, ezek az interjúk már csak a megszűnt papíralapú újság gyűjteményeiben vannak meg, illetve részben a számítógépemen. A tanulságos beszélgetésekből a közeljövőben megpróbálok néhányat újra előhívni. Nem változtatok rajtuk, legfeljebb kihagyok belőlük egy-egy idejét múlt részletet. (Cseke Gábor)

Beszélgetőtársunk vendégtanár Csíkszeredában, az Oxfordi Egyetemről jár rendszeresen oktatni. Éppen a napokban [2007 nyarán – CsG] vehette át az általa szerkesztett könyvsorozat, az India kincsei első kötetének tiszteletpéldányait, s még ebben az évben másik két, Indiával kapcsolatos könyve lát napvilágot. Kérdésünk az volt: mi teszi időszerűvé e folyamatos európai közeledést Kelet világához?  Objektíve miért van ma szükség Európa és Kelet kapcsolatának az átértékeléséhez?

– Mert a korábban gyakran lenézett gyarmati világ kultúráival való szembesülés ma már megkerülhetetlen. Egyáltalán, 2001. szeptember 11-e után nehéz elodázni mindenfajta másság megértését, befogadását. Amikor Európából bárhonnan, néhány óra alatt, nem túl nagy összegért el lehet jutni Teheránba vagy Indiába, ráadásul a kommunikáció is látványosan előreszaladt és a legfejlettebb technika eszközei mindenüvé betörtek, elengedhetetlenül szükség van arra, hogy Kelet és Nyugat kapcsolata ne csak tragikus kimenetelű találkozásokban öltsön testet. Amerikában ezt mintha jobban értenék, mint földrészünkön, mert ama emlékezetes szeptemberi mementó óta látványosan több pénz jut a keleti kultúrák intézményes tanulmányozására, szakember képzésre. Mindezen belül az indiai kultúra, amely engem személyesen és közelről foglalkoztat, különleges helyet foglal el. Az európai szellemiséget régóta izgatja India: Goethe valósággal e hatalmas, távoli ország szerelmese volt, Arany Jánosnak máig érvényes, izgalmas tanulmánya jelent meg Kálidásza színművei nyomán a hindu drámáról, annak sajátos szellemiségéről. A magyarokat az eredetkutatás okán különösen is foglalkoztatta Belső-Ázsia. Az indiai szellemiséggel való találkozás maradandóan szép példái a magyar irodalomban Szabó Lőrincz vagy Weöres Sándor buddhista ihletettségű versei és műfordításai. Ez utóbbi, Vekerdi József professzorral összefogva, aki prózában, tudományos pontossággal biztosította számára a nyersfordítást, a versképet, csodálatosan adta vissza a szanszkrit líra legrejtettebb szépségeit is… Az a fajta nyugatos szellemiség, amely úgy vélekedett, hogy Európa egy zárt, domináns kulturális egység, s például a világirodalom határait is sokáig nagyrészt Európa és az Egyesült Államok határainál vonta meg – lásd Szerb Antalt és Babits Mihályt -, tovább nem tartható.

– Hamarosan olvashatjuk – a csíkszeredai Pallas-Akadémia jóvoltából – eddigi indiai élettapasztalatának sokrétű (úti)naplóját. Mit kínál benne, amit eddig nem olvashattunk Indiáról? [A könyv azóta megjelent és el is fogyott…]

– A saját élményeim, Indiával való találkozásaim summáját, három indiai út számos vetületében. Földalatti vagy utcai internet-kávézókból, a számítógépes szoba tiszteletére levetett cipővel, bazárok és szállodák lassú gépeiről küldözgettem beszámolókat, jórészt nem-indológus barátaimnak. Ezek a levelek adták az ösztönzést arra, hogy könyv formában is leírjam, mit lát egy indológus 2002-2003 Indiájában. Ugyanakkor annak a története, hogyan sikerül kialakítani mély és tartós kapcsolatokat az európai ember egy számára teljesen más kultúrában. Ennek a kulcsszava talán éppen az “alázat” lehetne, amiről oly keveset hallani manapság. Nem akartam többnek, felsőbbrendűnek mutatkozni az indiaiak szemében, de az ellenkező véglettől is óvakodtam. Egyszerű körülmények között, teljesen hétköznapi életet éltem, hagytam, hogy jöjjenek az élmények, sodorjanak magukkal úgy, ahogy azoknak meg kell történniük, megbíztam az idegen világban. Mindez persze, nem vezetett oda, hogy megpróbáljak hasonulni az indiaiakhoz. A bőrszín miatt ez eleve lehetetlen lenne, és maguk az indiaiak is nevetségesnek találnák az indiai ruhát viselő európait. Általában tudom, hogy tiszteletből hol kell levenni a cipőmet, mit szabad megérintenem, és mit nem; értem gesztusaikat, és gyakran ösztönösen én is használom őket. Tudom, hogy nem tiszteletlenség, ha valaki böfög, vagy ismeretlenül is lapozgatni kezdi egy pillanatra letett könyvemet. A kapcsolat alapja egyrészt a kölcsönös tisztelet, másrészt az, hogy az ember tisztában van saját helyével. Paradox módon az indiaiak akkor fogadnak el, ha én elfogadom, hogy ebben a szigorúan hierarchikus kultúrában mindig is külföldi maradok Az is tény, hogy hindi vagy bengáli nyelvtudásom döntően előnyömre vált, hiszen angolul egészen biztosan nem sikerült volna a közeledésben elérni a bizalom kellő fokát.
– Tehén a barikádon címmel huszadik századi indiai novellaantológiát szerkesztett, a csíkszeredai humán tanszék és keletkutató központ fiatal munkatársai segítségével. Hogyan sikerült közel tucatnyi embert ilyen kitartó munkára, méghozzá eredetiből való fordításra fogni?
– A kötet újdonsága mindenek előtt az, hogy a magyarul megjelenő indiai novelláskötetek közül az első, amelyben közvetítő nyelv kizárásával, csak eredeti nyelvből fordított novellák szerepelnek, legyen az hindi, urdú, bengáli, gudzsaráti vagy éppen angol. És itt jelenik meg először magyarul a több mint negyvenmilliós gudzsaráti nyelvből készült közvetlen fordítás is. A fordítók kollégáim, tanárok és hallgatók, egyfajta műhelymunka keretében mintegy két éven át foglalkoztunk a fordításokkal, amíg a kötet összeállt, de már következő vállalkozásainkon dolgozunk.

– Szenvedélyesen kutatja a Rabindranáth Tagore Nobel-díjas költővel kapcsolatos magyar irodalmi dokumentumokat. Mi az, amit eddig sikerült összegyűjtenie és mi a szándéka velük?

– Szeretném föltérképezni, hogy mi váltotta ki azt a nagyfokú érdeklődést, amivel a magyar szellemi élet a nagy indiai költő, s általában az indiai irodalom felé fordult. Meglátásom szerint Trianon traumája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bennünket ért igazságtalanság okán indulatosan elforduljunk Európától és Kelet felé tekintsünk. Izgalmas és igen színvonalas írásokra, elemzésekre bukkantam, többek között Babits Mihálytól, Karinthy Frigyestől, Dsida Jenőtől, Kuncz Aladártól, Márai Sándortól, Balázs Ferenctől, Kosztolányi Dezsőtől, Baktay Ervintől, Lukács Györgytől, Germanus Gyulától, Franyó Zoltántól. A nem mindennapi irodalmi dokumentumokból szintén kötet készül. Persze, az is jó, ha tudjuk: a közeledés nem csak egyirányú, hiszen nem csak a mi íróink érdeklődtek például Tagore iránt, a Nobel-díjas író maga is kiváncsian szemlélte a magyar irodalmat, s a XIX. század végén még tanulmányt is írt Jókai Mórról!

– Néhány éve hozta létre a Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központot. Milyen tényleges hasznát látta ennek az intézményes tudományos keretnek?

– A központ a csíkszeredai Sapientia – EMTE keretén belül működik, az utóbbi időben sajnálatosan költségvetés nélkül. Korábban nemzetközi konferenciákat szerveztünk, és külső adományok alapján tudományos ösztöndíjakat adtunk ki fiatal magyarországi és indiai kutatóknak, akik néhány hónapot Csíkszeredában töltöttek. A Keletkutató Központ indította Erdélyben az első tibeti nyelvtanfolyamot. Évek óta sikerrel működik a keleti kultúrákat bemutató előadássorozatunk és hindi nyelvtanfolyamunk. Néhány hindit tanuló diákunk ösztöndíjjal már el is jutott Indiába. E mellett a most beindult könyvsorozatunk révén, a Státus kiadóval összefogva, szeretnénk eljuttatni az olvasóhoz az indiai irodalom nehezen hozzáférhető alapmunkáit. Kezdetben a világirodalom leghosszabb művét, a mintegy 200 ezer soros Mahábhárata című eposz egy 300 oldalas magyar válogatását tettük hozzáférhetővé, Vekerdi József előszavával és jegyzeteivel. A szanszkrit eredetit Tóth Edit fordította magyar prózára, amit aztán Szerdahelyi István ültetett át versbe.

– Ön nem csupán ismerője, illetve hűséges fordítója az indiai irodalomnak, hanem számos költői alkotás közreadója is. Milyen versajándékkal lepné meg a Színkép olvasóit?

– Fogadják szeretettel a Mahábhárata mottójaként kiemelt néhány sort az eposzból:

Az időben fogan minden, lét s nemlét, bánat és öröm,
az idő megszül és ismét elpusztít minden életet,
az idő lángba vet mindent, majd kioltja a lángot is.
Az időből ered jó s rossz, belőle lett, mi létezik,
megsemmisíti és ismét újjáteremti lényeit.
Ha minden alszik, ő virraszt, legyőzhetetlen az idő,
s minden lényben az osztatlan és azonos idő pereg.

Névjegy:

Bangha Imre (sz. Győr, 1967) a budapesti ELTE-n történelmet, magyar nyelv és irodalmat majd indológiát hallgat, s szerez tanári oklevelet, illetve indológus egyetemi diplomát. 1993 és 1998 között Indiában végzi tanulmányait. Az Oxfordi Egyetem Keleti Tudományok Karának tanára (University of Oxford, Faculty of Oriental Studies), a csíkszeredai Sapientia – EMTE keretében működő Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központ vezetője volt. Szakmai ösztöndíjak révén azóta évente megfordul Indiában, ahol szakemberekkel konzultál, tudományos előadásokat tart, kéziratos könyvekben őrzött irodalmat kutat. Számos jelentős szaktanulmány szerzője, angolul tanít bengáli, hindi, urdú és szanszkrit nyelvet. Sűrűn váltakozva, “többlaki” életet él

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ