Alig ébredeztünk, tértünk kissé magunkhoz a nevezetes november elseje után, az események felgyorsultak körülöttünk, de mint a szerelmes fajdkakas, semmit sem láttunk egymáson kívül. Egyikünkben sem tengett túl a politikai hajlam, ő maga – mint később, az életben bebizonyosodott – igencsak óvatos volt ezen a területen, és sikerrel kerülte el a kiélezett helyzeteket. Ha átgondolom az egészet, végül is ő bizonyult konformistának. Sokszor a hülyét is megjátszotta belső függetlenségének védelmében, hogy „belophassa” zenéjébe azt, amit amúgy is nehéz észrevenni. Nekem sokkal nehezebb dolgom volt az írott szóval.

*

Azon az őszön valamelyik estére találkát beszéltünk meg kilenc órára. Délben az egyetemi aulában nagygyűlést hirdettek, kötelező volt a megjelenés. Mint rendesen, fogalmam sem volt arról, hogy miről lesz szó, csupán annyit sejtettem, hogy igen hosszadalmas lesz, s nem érek el a találkára. A vörös liliom című France-regénnyel felfegyverkezve beültem egy hátsó padsor végébe, azzal a titkos gondolattal, hogy egy óvatlan pillanatban meglógok.

A gyűlés első része körülbelül két órán át tartott. Én beletemetkeztem a regénybe, csak néha pillantottam fel egy-egy zajosabb megnyilvánulásra, megérezve valamit a termet betöltő feszültségből. Kati mellett ültem, csak annyit észleltem, hogy izeg-mozog, de mivel megszoktam, hogy állandóan nyüzsög és mindenben részt vesz, nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Egyre inkább csak az foglalkoztatott: milyen módon léphessek le észrevétlenül, hogy kilencre eljussak a találkára. Szünetig ki is találtam a módját: bezárkózom a vécébe, és amikor mindenki visszamegy a terembe, kiosonok az épületből.

Így is tettem, sikerült feltűnés nélkül elpárolognom, és még idejében elértem a megbeszélt helyre. Már nem tudom, mit csináltunk, valószínűleg nála töltöttem az éjszakát.

Másnap Kati kisírt szemmel fogadott.

– Kirúgtak az egyetemről és kizártak a KISZ- bôl.

– Kicsodát?

– Engem. És még egy csomót… – és felsorolta a kollégák nevét, akikkel együtt ültünk abban a hátsó padsorban, meg másokét is.

– De miért?

– Azt mondták, hogy szembeszegültünk a párt irányvonalával.

– De hát mit csináltatok? Mit csináltál? Mondtál valamit?

– Én semmit – válaszolt hüppögve. – De amikor V. L.-t kizárták, meg másokat, akkor a teremben irtózatos füttykoncert és dobogás tört ki. S mikor védekezett, tapsoltak.

– És te is tapsoltál?

– Nem. Egyáltalán. De ott mellettem a sorban rengetegen dobogtak és P. R. is felszólalt, védte V. L.-t.

– Igaza volt?

– Persze. De én nem is moccantam a rémülettől.

– Akkor miért zártak ki?

– Mert ott ültem mellettük. Az egész sort kizárták.

– Ez mikor történt?

– A szünet után.

– Meddig tartott a gyűlés?

– Majdnem éjfélig.

Tyű, gondoltam, jókor léptem olajra. De hallgattam. Kati kétségbeesetten csapkodta bőröndjébe a holmiját. Döbbenten néztem egy darabig.

– Te hová tűntél? – jutott eszébe hirtelen.

Elmondtam neki.

– Disznó szerencséd volt. Én most mit csinálok? – sírta el magát.

Képtelen voltam válaszolni. Ismertem, tudtam, milyen fontos neki az egyetem, milyen őszinte, jóhiszemű, bizakodó természet. Hirtelen meglegyintett a valóság szele. Mi a fene akar ez lenni? Emellett bosszúsan és sajnálkozva gondoltam arra, hogy egyedül maradok a szobában, az utálatos környezetben, vagy talán valami lehetetlen szobatársnőt kapok magam mellé.

Tavasztól őszig laktunk együtt. Általa ismertem meg B.-t, életem nagy szerelmét. Sírva búcsúzkodtunk. Hazautazott. Két év múlva rehabilitálták, visszavették az egyetemre, de már nem az az üde, jóhiszemű, optimista fiatal lány volt, mint azelőtt. A két év alatt sokat betegeskedett, rettenetesen lefogyott, neurózisa eluralkodott rajta, és sorsa tulajdonképpen sohasem kárpótolta az elveszett illúziókért. Egy volt a sok közül.

*

D. néni, a kövér háziasszony talán azt bocsájtotta meg nekem a legkevésbé, hogy nem avattam be bizalmas ügyeimbe: egyre gyakoribb éjjeli kimaradásaimat neheztelve vette tudomásul, főként az fájt neki, hogy szóra sem méltatom, s egyetlen magyarázkodás nélkül suhanok át hajnalban a hálószobájukon. Négyszáz lej havi házbérért nem tartottam kötelességemnek szabadkozni. Ha valaki vállalja, hogy átjárjanak a hálószobáján idegenek, a nap bármely órájában – az ő dolga, véltem. Ám a hangulat feszültsége kezdett egyre inkább terhemre lenni, s miután új lakótársnőm is kibírhatatlannak bizonyult örökös slágerdúdolásával, más lakás után néztem. Végül is B. szerzett szobát, a folyó közvetlen közelében, az ő lakásától csupán egy kerítés választott el.

Februárban költöztem be, egyik kolléganőjével együtt, akinek az ő szobatársa udvarolt, egy zongoraszakos, magas, pattanásos, félszeg fiú. Mindketten nagyon megszerettek engem, én is őket. B.-vel szemben pedig valamennyien – engem is beleértve – kissé úgy viselkedtünk, mint kígyó a kígyóbűvölővel: imádtuk, tartottunk tőle és kissé bolondnak véltük, mindent elnéztünk neki. Elhittük azt is – és ma sincs ellenérvem –, hogy az összes, láncon tartott házőrző kutya izgatottan vonítani kezd, amikor ő elhalad a kerítésük mellett. Persze, röhögve kommentáltuk a dolgot az ő jelenlétében is, de tudomásul kellett vennünk, hogy komolyan gondolja. A háziasszony tyúkjait is megbénította pillantásával, boszorkányosan ügyes, találékony volt mindenféle technikai dologban. És a kisgyerekekkel hogy tudott bánni! Nők, kutyák, tyúkok, halak, gyerekek: alacsonyabb rendű, a földhöz közelebb álló lények, ezekre könnyen lehet hipnotikus hatást kifejteni – mondogatta. Kacagtunk, de néha zavartan és kényszeredetten, mintha Mario lettünk volna a varázslóval szemben.

Én mindezeket nem vettem komolyan, racionálisan próbáltam közeledni hozzá. Azt hiszem, kapcsolatunk alapvetően ezen a ponton szenvedett hajótörést: nem tartottam tiszteletben a játékszabályokat, nem akartam részt venni a varázslatban, az asztaltáncoltatásban, neki pedig közönségre volt szüksége.

(Folytatjuk)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. május 1.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ