A cigánybiblia

Az elmúlt fél évben öten repültek az osztályunkból. Általában nem úgy, mint a megijesztett galambok, hanem úgy, mint a farkukat fogva meglóbált és undorodva elhajított döglött patkányok. Az igazgató kipenderítette a ragyás Doma Ricsit, aki horogkeresztet festett a suli falára, Bokros Zsigát, aki kábítószeres cuccal kereskedett, Bartos Alexet, aki lelökte a lépcsőn Zsikét. Igaz, Alexet csak a 8. c-ig dobta, de az is egy szemétdob volt. Az egyetlen elűzött, akit sajnáltam, az Létai Henike volt, az első, és talán utolsó barátnőm volt a Lánc suliban. Őt a szarrágó Klumpa, a csaj osztályfőnöke szekírozta, passzírozta ki. Egy kelet-magyarországi faluba költözött, és azóta nem találkoztunk, nem beszéltünk. Legutóbb Gujdi Kriszti húzott el, állítólag önként. A turilány engem akart kiütni, de a bokszmeccsen akkora lendületet vett, hogy a ringen túlra esett. Vagyis pofára esett.
A kirúgottak helyébe újak jöttek. Hárman, nem, négyen, de, érdekes, hogy nem tudtak megkapaszkodni. Közülük egy maradt a sulihoz tartozó szatellit osztályban, a c-ben: a nagydarab mongol srác, aki vagy három hétig császkált a b osztályban, azaz velünk.
Március elején újabb betolakodó érkezett, méghozzá Anya közreműködésével, mivel a szülői munkaközösség új elnökeként – Kázmér bá, a MOOC-vezért lett a tiszteletbeli elnök – ő vette rá az igazgatót, hogy karolja fel a vidékről érkező, a helyi nagypostán munkát kapó Iski Mihályné két gyerekét. A nagyobbik, a Nikolett tizennégy éves volt, ő került a 8 b-be, a kisebbik, az Imre kilencéves, negyedikes. Ők, állítólag, rokonaim voltak.
Niki gesztenyehaját kontyban viselte, így a homloka irtó magas lett, és még inkább kiemelte görbe orrát, amely olyan volt, mint az egypúpú teve háta. Körmeit festette, vadul cigizett, és olyan lepramód beszélt, hogy Mercin is túltett. Egy pillanat lejáratta magát, nekem mégis jó pofát kellett vágnom hozzá. Niki anyja, a Judit néni az én anyai nagyapám, a Bokros nagyapám féltestvérének, a nagykátai Bálint Tamásnak volt a lánya. Vagyis Iski Mihályné Bálint Judit másod unokatestvére volt Anyának.
Az Iski család Tápiódézs nevű kisvárosban tengette tyúkszaros életét, a férj turistabusz-sofőr, az asszony postatisztviselő volt. A pasi nyáron folyton külföldön mászkált, télen otthon ette a fene: kocsmázott, politizált, balhézott. Aztán március elején mindet felégetett maga mögött: szó szerint. Abból lett a nagy gubanc, hogy kandallót épített a szobájába, ahol már egyedül aludt. Egyik éjszaka úgy megpakolta, hogy a tűz valahogy kiszökött a kályhából. A másik verzió szerint éjszaka is cigizett, elaludt, és a parázsló csikk gyújtotta fel az ágyát, majd az egész házat. Csak a kormos falak és üszkös tárgyak maradtak meg az épületből. Még jó, hogy mindannyian ki tudtak menekülni. Judit néni ez után döntötte el: kész, befejezte, többé látni sem akarja a férjét, és annak tápiódézsi rokonait. Két gyerekével Nagykátára, a szülői házba költözött. Mivel néhány nap múlva állást talált Pesten, lakást bérelt Újpesten. Anya természetesen mindenben segíteni próbálta, kapcsolataival is, pénzzel is, bár alig ismerte, alig néhányszor találkozott vele.
Így lett egy rokonom az osztályban, aki mélymagyar volt – a szót Bulcsú Bea barátnőmtől koppintottam -, és megtestesítette azt a gyalázatos típust, amelyet én szívből utáltam. Tudtam, nem úszom meg nagy balhé nélkül.
*
Niki először nem velem, hanem Lenutával, a román lánnyal, azaz a romlánnyal tűzött össze. A romlány elnevezést a kimaradt Gujdi Kriszti akasztotta rá, és bár rondán hangzott, volt benne némi igazság. A csaj néha kiszámíthatatlan volt, mert az idegrendszere tropára ment, romhalmazzá vált. Esztó néni szerint olyasmiket élt át Romániában, amiket normális ésszel kitalálni sem lehetne. Rákérdeztem, de az oszifőnk még nekem sem volt hajlandó részleteket elárulni. Viszont el tudtam képzelni.
A két csaj összekapásának előzményéről, a „pénzgyűjtésről” én valamivel többet tudtam, mint az osztálytársaim.
Vasárnap tíztől istentiszteleten vettünk részt. Anya lényegében meggyógyult, de talán nem a kiírt és beszedett gyógyszerektől, hanem a zsidó, azaz izraeli gyártású étrend kiegészítőtől, amely sok tőzegáfonya-kivonatot, probiotikumot, és C-vitamint tartalmazott. Így ismét templomba járók lettünk. Miközben a prédikációt hallgattuk, beszédelgett a templomba egy öreg hajléktalan. Bűzfelhőt hurcolt magával. Leült egy padba. Nem beszélt, nem morgott, még csak nem is mocorgott, mégis zavar keltett. A lelkész döcögősebben beszélt, a hívek gyorsabban vették a levegőt, zavartan pislogtak. Szomszédunk, egy idős, prémsapkás hölgy rendőr kihívását emlegette sziszegve. Anyával egymásra néztünk, grimaszt vágtunk. Aztán egyik fiatal presbiter ült le a szakadt cigánycsávó mellé, valamit magyarázott neki, majd tíz perc múlva kivezette a teremből. Más nem történt az áldás és az aktuális hirdetések végéig.
Ekkor a lelkész úr az Erdélyből érkezett vendégeket invitált mikrofonhoz. Az ötvenes, zörgő csontú, sötét hajú hölgy fekete ruhát viselt, mintha gyászolna, a másik nő színesebb egyéniség volt, egyrészt a kövérsége, másrészt a kék-fehér ruhája miatt, meg azért is, mert csak mosolygott, hiszen született amerikai állampolgárként a magyart csak törte. Ők ketten már sok országban dolgoztak misszionáriusként. A csókahölgy elmagyarázta, néhány éve telepedtek le K-ba, a romániai faluban, ahol a lakosok negyede cigány. Ámde a cigányok úgynevezett gáborcigányok, vagyis egy különleges népcsoportot alkotnak. Nem szegények, és nem hitetlenek. Csak az a baj, hogy az ő nyelvükön nincs biblia. Ezért ők ketten felvállalták, elkészítik számukra a fordítást. Erejük, elszántságuk, hitük van hozzá, pénzük kevesebb. Ezért mindenütt, ahol lehetséges, előadásokat tartanak, gyűjtést szerveznek. Most is ezt teszik. Mindenki halál-komolyan hallgatta a rizsájukat. Én az előzmények, a kivezetett cigánycsávó miatt legszívesebben felröhögtem volna.
A templom kijáratánál a két misszionárius is besorolt az adománygyűjtő presbiterek mellé. Az ő dobozukba is gyűlt a kétszázas fémpénz és az ötszázas papírpénz. Mi bibliafordításra semmit nem adtunk.
Csodák-csodája, a csókahölgy és az amcsi párja hétfő délben megjelent a Lánc utcában. Grósz Tibi bá hozta oda őket, mert valakitől megtudta, mire hajtanak. Tibi bán gúnyneve Bibi bá volt, ugyanis a történelemóráin gyakran előkapta a bibliát, és részleteket olvasott fel belőle. Erről csak pletykákat hallottunk, mert nekünk Peller Veronika volt a töri tanárunk. Csakhogy Veronka néni síbalesetet szenvedett, egy osztrák üdülő lesiklóján nekicsapódott egy fának. Eltörött a sípcsontja, ami azt jelentette, hosszú ideig nem látjuk. Helyette Tibi bát lőcsölte ránk Céklafej. Az első héten, az első két órában a mi fejünket még nem tömte a bibliai idézetekkel, magyarázatokkal, hanem követte Veronka néni tanmenetét. Mivel épp befejeztük a második világháborút, és túl voltunk az összefoglalón meg a témazáró feladatlapon, új fejezetet kezdtünk. Címe a Globalizálódó világ volt. Tibi bá csapongó előadást tartott a békekötésekről, az ENSZ-ről, a világ kettészakadásáról, de vázlatot nem írt a táblára, így a leckét a könyvből kellett megtanulni. Sokat kínlódtam vele, hiába. Végül senki sem felelt belőle, mert jöttek a misszionáriusok.
A tizenegy órás szünetben az igazgató összecsődítette a tanárokat, tanítókat, és bibliások először nekik mesélték el a korszakalkotó tervüket. Esztó néni szerint sikerük volt, utána mindenki adakozott, általában ezer és ötezer forint közötti összeget. Elvégre cigányokról volt szó, és a Lánc suli cigányiskola volt. Céklafej és Bibi bá tíz-tízezret pengetett le. Utána Bibi bá behozta hozzánk, a töri órára az öreg csajokat.
A fekete ruhás öregcsaj hosszú előadást tartott a gáborcigányokról. Ők nem keverednek sem másféle romákkal, sem magyarokkal, románokkal, mesélte. A férfiak dús bajuszt, széles karimájú fekete kalapot, fekete nadrágot, zakót, lakcipőt viselnek. A nők hosszú, színes szoknyát hordanak, és fejkendőt, amit hátul kötnek meg. Mindannyian nagyon tiszták. A házaik is ilyenek. Régen bádogos munkával, edények adás-vételével foglalkoztak, most az aranyékszer-bizniszben, régiségekben, kereskedelemben utaznak. Közöttük sok a hívő, ami azt is jelenti, hogy nem fogyasztanak alkoholt, disznóhúst, lemondanak az ékszerviselésről és a korai házasságról. Már csak ezért is megérdemlik, hogy saját bibliájuk legyen.
Mivel lehetőség volt hozzászólni, először én tettem fal a kezem.
– Úgy tudom, lovári nyelven már van Biblia – mondtam.
– Mi nem lovárira, hanem gáborcigányra fordítjuk – válaszolta a szerecsen hölgy. – Az más. Most nem magyarázom el, miben más, mert hosszú lenne.
– Miért, ők nem értik a lovárit?
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem… – bizonytalankodott a magát misszionáriusnak is nevező.
– Az egész egy nagy átverés, egy nagy buziság! – tört ki az indulat Nikiből, a kedves, nyavalyás rokonomból. Hangja éles és kegyetlen volt. – Az összetarhált pénzt inkább adnák a szegényeknek, azoknak, akinek nincs lakásuk – mondta. A beszólás kellemetlenül érintett, főleg a stílusa miatt.
Bibi bá ki akarta oktatni a Nikit, de a csókahölgy rámosolygott, és jelezte, megoldja ő a helyzetet.
– Ilyent már sokszor hallottam. Viszont tudom, hogy nem csak kenyérrel él az ember, és tudom, hogy milyen nagyszerű dolog, ha valaki az anyanyelvén olvashatja Jézus tanítását, anyanyelvén imádkozhat, kérheti vagy megköszönheti Isten segítségét.
– Baromság! – zúgta Niki. – Mindenkinek a cigányok fájnak. Minket, a rendes, de szegény magyarokat le sem szarnak – panaszolta.
Az arcom égni kezdett.
– Fogalmad nincs a dologról – hápogott Tibi bá. – A biblia a világ első könyve. Mindig az volt, az is marad. Manapság egyre több kis létszámú népcsoportnak van saját bibliája. Sőt, már rovásírásos biblia is létezik.
Az utóbbi információ meglepett. El sem tudtam képzelni, mit lehet kezdeni egy rovásírásos bibliával. Nem volt idő a csodálkozásra, mert Lenuta megszólalt.
– Én is segíteni szeretnék. Igaz, csak ötszáz forintom van, de szívesen adom.
– Na persze, te is román vagy. És cigány – jegyezte meg vádlón Niki.
– Nekem is van ezerötszáz forintom – kiáltottam.
– Hülyék! – süvítette Niki.
Tibi bá kapkodta a levegőt, én meg legszívesebben pofán basztam volna az aranyos rokont. Még néhányan jelentkeztek, hogy a bibliafordításra szánják zsebpénzüket, ám az asszonyság megköszönte, és nem fogadta el.
A szünetben, az udvaron, a Vasminiszter utcai kerítés mellett, a nyolc kopasz nyárfa egyike alatt folytatódott a marakodás, brusztolás Niki és Lenuta között: mindennek elmondták egymást. Attól lehetett tartani, hogy egymásnak esnek, de Battyán Hajni néni, az ügyeletes tanár lecsillapította őket, majd Lenutát beküldte az épületbe.
*
Márciusig, vagyis hat hónapon át, Bogdán Lenuta nem volt a barátnőm. Nem azért, mert ő román lány volt. És azért sem, mert romlány. Néha, háta mögött, én is a csúfnevén neveztem, mert könnyebb volt kimondani, mint a Lenutát vagy a román lányt. Egyébként nem volt más, mint a többiek, hiszen már tízévesen a Lánc suliba járt, és tizennégy évesen már pont úgy beszélt, viselkedett, öltözködött, mint bárki. Kicsit vad volt, de ebben sem ütött el Pöritől, Mercitől vagy akár tőlem. A tanulással nem törte össze magát, de a bukásokat megúszta. Bár minden balhéban részt vett, hiszen a pécsi lógásra is velünk tartott, a szatírüldözésben meg a hógolyócsatában is buzgólkodott, mégis, mintha azt lett volna ráírva az arcára: ez a ti bulitok, engem nem izgat. Mintha ő nem fogadott volna el minket.
Már a tanév elején rokonszenveztem vele, mert formára talán leginkább ő hasonlított hozzám. Azt, hogy én igaziból milyen vagyok, persze sosem tudtam, mert minden tükör kamuzik. Az újságíró Bea barátnőm azt szokta mondani, hogy kiköpött Palya Bea vagyok. Ő is kamuzott. Ellenőriztem: Palya Bea újságból kivágott fotóját a tükörre celluxoztam, és néztem a hasonlóságot meg a különbséget. Hajam hosszú, sötétbarna, homlokom magas, szemem zöld, mint a híres énekesnőé, na de az orrom vastagabb, a szám szélesebb, az ajkam duzzadtabb. És hozzám képest Lenuta szeme tüzes csoki volt, arca beesett, nyúzott, bőrének színe pedig egy-két árnyalattal sötétebb, mint az enyém.
Lenuta elárulta, a keresztnevét úgy kellett ejteni, hogy Lénuca. De felejtsem el, kérte, mert tudja, a magyarokat hidegen hagyja, mi helyes és mi nem helyes.
Egyik délutáni próba után – a suli százéves évfordulójának ünnepére készültünk – moziba hívtam. Jött, igaz ímmel-ámmal. Hideg idő volt. Derékig érő kis vacak farmerkabátot viselt, alóla hosszú, sárga póló lógott ki, vili, hogy az utcán didergett. Topis volt. Megkérdeztem, miért nem vesz fel egy pulcsit, de csak a vállát rángatta, nem felelt. A Duna Plázában a Harry Potter 7 című 3D-s filmet néztük meg. Kaptunk hozzá nagy, fekete, Koreában készült szemüveget. Lenuta még nem látott 3D-s mozit, ezért gyakran lekapta a szeméről. Idegesítette, hogy a színészek az arcába lihegnek. Popcornt ropogtattunk, kólát szürcsöltünk, persze. A film nem érdekelt, mert kinőttem a varázslatokból, és a főszereplőt, a Daniel Radcliffe nem komáltam. Később a romlány is bevallotta, hogy a gyereknek szimpatikus, de pasinak túl nyálas Daniel neki sem jön be, és a vetítés alatt valahogy folyton ez járt az eszében.
A következő héten elhívtam magamhoz. Válogattunk a CD-k között, és végül nem néztünk filmet. Pletykáltunk a suliról, Nikit is leszúrtuk keményen.
Anya, szokása szerint, forró teát és üzleti aprósüteményt hozott be nekünk. Amikor magunkra hagyott, Lenuta rövid nyekergés után kibökte, hogy irigyel. Az anyjára ő már alig emlékszik, hatéves volt, amikor elveszítette. Lúgot ivott, és meghalt a kórházban, az apja pedig két nap múlva felakasztotta magát. Senki nem tudta, miért. Sokat veszekedtek, igaz, de azért nem kell öngyilkosnak lenni. Van egy fotója róluk, az esküvőjükön készült: azon nagyon szépek voltak. Néhány hónapig az anyai nagymamájánál éltek, mert van három tesója, de a mama beteg lett, és ő is meghalt. Árvaházba, nevelőotthonba kerültek. Szörnyű volt. Később őt, a legnagyobbat egyik nagynénje és a férje fogadta őrökbe – a meglévő két gyerekük mellé. Velük jött át Magyarországra. Rokonok fogadták be, de már a kezdetektől nem náluk, hanem albérletben laktak, laknak. Addig minden jól ment, amíg az apja, a mostohaapja dolgozni tudott, de egy építkezésen leesett egy emelvényről. Felgyógyult, de munkát azóta sem talált. Szó volt róla, hogy egy tízemeletes panelház kukaürítője lesz, de azt a jó állást elhalászta előle egy magyar nyugdíjas. Lényegében a mostohaanyja tartja el őket. Mindent elvállal: mosogat, lakásokban takarít, ünnepnapokon cukorka-, perec- és süteményárusoknak segít a standokon, néha kínai vegyeskereskedésben is megbízzák ezzel-azzal. Öten élnek a szoba-konyhás lakásban. Neki külön asztala sincs. Mivel nevelőszülei oláhcigányok, már kiszemelték az ő férjét, és ha elvégzi a nyolc osztályt, jöhet a lagzi. Az ürge egy nagydarab, pocakos, tohonya, ámde beképzelt tuskó, ha csak ránéz, máris megfájdul a hasa. Végül is tökmindegy, ki és mi a csávó, mert minden pasi undorító. Lesz egy csomó purdéja, és ezzel kész az élet. Boldogság? Azt is lehányná, aki a szót kitalálta. Gyakran szóba kerül, mondta, hogy kár volt átjönniük. Nem élnek jobban, mint Romániában, és a szülei már mindennap ezt csócsálják. Az sem lehetetlen, hogy úgy végzik, mint a kinyuvasztott romák, akikről azt a filmet nyomtak a suliban.
Bár néha én is gondoltam ilyesmire, sőt papoltam róla, Lenuta masszív kiábrándultsága annyira megrémített, hogy rákiáltottam, ne legyen vészmadár.

(Folytatjuk)