[Önéletrajz]

Amikor teljesen meggyőződtem arról, hogy az irodalomban semmit sem érek el, elhatároztam, hogy állandó munkába állok. A Technoimpex Idegennyelvű Levelezési Osztályára kerültem próbaidőre, egy hónapra. Főnököm egy eléggé begyepesedett agyú öreg férfi volt, aki nagyon szigorúan vette a formákat. Bárhogyan is próbáltam megfogalmazni a kereskedelmi leveleket, vagy túl szárazaknak, vagy túl költőieknek találta azokat. Az első két- három héten át még próbáltam a kedvében járni, a leveleket olykor többször is átírtam, de utána már csak ahogy jött. Ennek az eredménye természetesen az lett, hogy a próbaidő leteltével megkért, menjek máshová. Ekkor bekerültem a Hungarotex Levelezési Osztályára, annak is egyik alcsoportjába, ahol nyolc nő dolgozott a csoportvezetővel együtt, és két férfi. Az egyik a magyar KGST Bizottság orosz tolmácsa volt, a másik üzletkötőnek készült. A csoportvezető és ez a két férfi velem egy irodában volt, még két nővel együtt. Furcsa kis társaság voltunk.
Az egyik nő, K. nagyon szigorú, csak munkájának élő, de abban semmi örömet nem találó személy volt. Külkereskedelmi főiskolán végzett, idegen nyelvű levelezői szakon, és azt hitte, mindent tud. Lenézte a csoportvezetőnőt is, aki csak gyakorlat útján és a nyelvvizsgái alapján került ilyen beosztásba, és minket, férfiakat is. Különösen énvelem nem fért össze. Nem tudta elviselni, hogy túl gyorsan, nagyon sok nyelvből fordítok.
A csoportvezetőnő és a KGST tolmácsa még más intézménynek is fordított, és e munkájukat általában munkahelyükön végezték el, miután gyorsan teljesítették feladataikat a Hungarotex számára. A másik férfi állandóan csak távlati terveivel volt elfoglalva. Szerencsére hamarosan át is ment egy másik vállalathoz.
– Pista, korán reggel, amikor bejön, végezze el az itteni munkát, utána nyugodtan foglalkozzon a saját dolgaival, de egy levelet mindig hagyjon elöl az asztalán, hogy azt higgyék, a hivatalos dolgokat intézi – mondta a csoportvezetôm, miután megtudta, hogy én csak a pénzkereset miatt vállaltam el ezt az állást.
Úgy is tettem. Délután mi, hárman saját munkánkat végeztük. Kis naivak, azt hittük, hogy K. és a fiatal gyerek nem törődik velünk. Néha azonban váratlanul betoppant az osztályvezető és árgus szemekkel végignézett asztalainkon. Szerencsére nem sikerült rajtakapnia minket, igaz, egyszer megjegyezte nekem a folyosón:
– Maga állandóan ír, fordít, amikor bemegyek az irodájukba, pedig, amint látom, nincs is olyan rengeteg munkája.
– Igen, de pár évig nem dolgoztam a külkereskedelemben, ezért azon a néhány levélen is tovább kell dolgoznom, mint a gyakorlott szakembereknek – védtem ki a támadást.
Arra gondoltam az első hónapokban, hogy teljesen átállok a külkereskedelemre, sőt, az is megfordult a fejemben, hogy levelező vagy esti tagozaton elvégzem a Külkereskedelmi Főiskolát, és elmegyek üzletkötőnek. Egy idô után azonban meguntam ezt a helyet, amihez hozzájárult az is, hogy egyes kolléganőim vagy irigyeltek, vagy gúnyoltak.
– Hogy tanulhatott meg ennyi nyelvet? – kérdezte az egyikük. – Nekem a kettô is alig megy, csak a kimondott szaknyelvet ismerem.
Próbáltam neki megmagyarázni a módszereimet, de ingerülten félbeszakított:
– Maga csak egy kis szélhámos. Ha tényleg annyira tudja a nyelveket, mutassa meg a fordításait, a könyveket, amiket kiadott!
Egy hetilapban hirdetés jelent meg, hogy fiatal, még nem vagy csak keveset publikáló írókkal és költőkkel szeretne megismerkedni valaki Esztergomból. Írtam neki, és hamarosan választ is kaptam, majd az illető, egy velem egyidős fiatalember eljött hozzám.
– Létrehoznék egy irodalmi klubot, és ha Magyarországon nem sikerül publikálnunk, próbát teszünk Romániában, Jugoszláviában és Csehszlovákiában – újságolta.
– És vannak már emberek, akik hajlandóak csatlakozni hozzánk? – kérdeztem kíváncsian, mert a hivatalos irodalmi intézményekre én is nagyon haragudtam.
– Méghozzá az egész országból.
– És Budapestről? – érdeklődtem tovább. – Mivel te vidéken laksz, valakinek az ittenieket össze kellene tartani.
– Te elvállalod? – kérdezte. – Mivel sok nyelvet tudsz, gondoltam, hogy a műveket fordíthatnád is.
– Egyelőre nincs időm és nagy kedvem se az ilyen jellegű munkához. Inkább válassz másvalakit a szervezéshez. Én csak tag leszek.
Elég gyorsan nőtt a létszám. Találkozgattunk, bemutattuk, felolvastuk egymásnak a műveinket. Egymás lakásán, éttermekben, eszpresszókban jöttünk össze rendszeresen. A külföldiekkel a kapcsolatot nekem kellett felvennem, hiszen nekem volt rengeteg ismerősöm mindenütt. Lassan kezdett kialakulni az irányvonalunk is. Egy kis lökést adott szervezkedésünknek az is, hogy éppen egy krakkói barátom Budapestre látogatott; neki átadtam néhány fordítást, ő pedig könyveket hozott nekem.
Amíg mi nyugodtan találkozgattunk, tervezgettünk, nem is sejtettem, hogy a rendőrség is felfigyelt ránk. Egyik délelőtt az anyám telefonált a vállalathoz:
– A rendôrségtôl voltak nálunk. Elvitték a levelezésedet.
– A rendôrségtôl? – kérdeztem meglepetten.
– Igen, és beidéztek téged is a Budapesti Fôkapitányságra.
A megadott napon két férfi fogadott. A fiatalabbat Lászlónak hívták, az idôsebb – aki alacsonyabb volt – nevére nem emlékszem. Amíg a személyi adataimat felvették, mindketten bent voltak az irodában, majd csak az alacsonyabb kérdezett ki a kapcsolataimról.
– Miért levelez ennyi külföldivel? – hangzott az elsô kérdés.
– Hiszen nyelvekkel foglalkozom, fordító vagyok.
– Miért nem elég magának a Szovjetunió és az ottani nyelvek? Miért keres ismeretségeket Angliában, Amerikában, Nyugat-Németországban?
– Mert az ottani nyelvekkel is foglalkozom. Talán nem szabad?
A nyomozó figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
– Miféle újságokat, könyveket kapott Lengyelországból? Az ottani eseményekrôl megjelent földalatti kiadványokat?
– Földalatti kiadványokat?! Engem a politika nem érdekel.
– Nem?! – nevetett fel gúnyosan. – Akkor miért tűzték ki célul, hogy a szomszédos államokban publikáljanak?
– De hát ha itt nem publikálnak…
Dühösen a szavamba vágott:
– Revizionisták? Vissza akarják állítani a régi Magyarországot?
– Mi?! – csodálkoztam. – Hiszen nem politikai dolgokat akarunk közölni.
– De mi nem kívánunk ilyen kapcsolatokat – jegyezte meg, majd látva értetlen arckifejezésemet, hozzátette: – Ha most nem érti, majd megérti késôbb, amennyiben nem szakít az ismerőseivel.
– Mit tegyek?
– A továbbiakról majd értesítjük, egyelőre azt kérjük, hogy szakítson ezzel a társasággal.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. május 8.