A kedvenc évszakra való rákérdezés elemistává emel. Kedvenc évszakom a késői virradások ujjnyi szűz hava. Az ember dolgozni indul, ’91 van, új haza, de eszébe jut a kolozsvári trógerek két-két golyóscsapággyal alápöckölt faládája, s a város kátyúkkal tarkított lejtői. ’91-ben az ember harminchat éves. Utoljára harminchat évesen vártam az angyalt; a bátyáméknál szilvesztereztem; tetszelegtem egy svájci tiszteletdíj udvarias elhárításában és tetszett nekem többek között egy bemondónő. Az ország leendő címere ekkor még valamiféle szamizdat logóként hevert ömlesztve a papírüzlet olcsó golyóstollain. Mellzsebemre tűztem egyet, mint valami fő-fő ellenzéki, ám a bemondónő kegyeit keresve, jobb zakózsebembe rejtettem, nehogy amolyan humortalan kövületnek nézzen. Később nem vettem több címeres golyóstollat: ott éktelenkedett már minden bíróságon… Bemondónő, Twin Peaks, svájci frankok az égben, halványlila munkába menetel. Kedvenc évszakom a késői virradások ujjnyi szűz hava. Az ég alján kopár, fekete ágak várják a karácsonyt; bakancsom alatt ropog a vékony hóréteg, mint a leendő nappal felbontásra váró csomagolópapírja. A lila ég és a fehér talaj együttese kvarclámpás mozgásművészet díszletének tűnik. Mintha İsten kvarclámpával kezelné szeretett csecsemőit. Nyáron nem jutott elég női nyomelem a szervezetembe, ezért –– fejfájdító, forró napgolyó helyett –– egy kis zizegő kvarcfény pezsgőtablettájával bepótolunk valamit. Ahogy az orvos mindig szól, hogy a C-vitamin nem pótolja a gyümölcsöt, a decemberhajnali İsten is szól, hogy ez a kvarclila színjáték nem pótolja a szerelmet. De jobban tetszik, mint a szerelem –– tegezem vissza az İstent, aki úgy tesz, mintha el is hinné. Az utolsó karácsony éles szóváltás, erős altató, kötelező, modoros, szentestére időzített szülői végrendelkezések nélkül. Aztán olyan kormány következik, amely nem felel meg elképzeléseinek, és a bemondónő elmegy szülni.

Budapest, 2010. VII. 17.