Nóra, szobatársnőm szabálytalan arcvonású, ideges orrcimpájú, magabiztos és jó idegrendszerű lány volt, harmadéves zeneakadémista. Élénk humorérzéke, szeretetreméltó lénye hamar megnyerte rokonszenvemet, összebarátkoztunk, cinkosokká váltunk. A szoba deszkapadlós volt, mosdótálban mosakodtunk, s a piszkos vizet vederrel hordtuk ki, de végtelenül örültünk a kertnek, a nagy ablaknak, amelyen keresztül tavasszal a folyó szaga áradt esténként a szobába. Majdnem minden este hol egyikünk, hol másikunk fogta a plédet és átosont a szomszédba, ahol B. és a zongoraszakos fiú, Nóra udvarlója lakott. Jövés- menésünk rettenetes botrányt jelentett a kis családi házak tisztes lakóinak körében, de semmivel sem törődtünk. Talán ez volt szerelmünk legkedvesebb, legbékésebb korszaka; a természet és a folyó közelsége, a barátság fiatalos örömmel töltött el mindannyiunkat. Mindenféle agytornát, játékot eszeltünk ki, koncertekre, érdekesebb zenei előadásokra jártam B-vel. Egy párnak számítottunk.

– Ha valaha megnősülök, csakis téged foglak elvenni – mondta egyszer. Kétkedve fogadtam ezt a kijelentést, valami ösztönös realitásérzék azt súgta, hogy sohasem lesz ő az én férjem.

Közben letettem utolsó vizsgáimat, és államvizsga-dolgozatom témáját is kiválasztottam; mivel szinte mindenki irodalmi témát választott, valami egyebet akartam, ami nem jár együtt az úgynevezett ideológiai „újraértékelés” kötelezettségével. Az irodalmi nyelv története című kurzust amúgyis kedvenc professzorom tartotta (aki mellesleg alaposan elverte a port egy verskísérletemen, amelyet megmutattam neki; újraolvastam nemrég bíráló megjegyzéseit; mennyire igaza volt…). Ő ajánlotta, hogy foglalkozzam a tudományos nyelv kialakulásával, az orvosi nyelvvel. Így vágtam bele a fejszémet olyan témába, amelyet rendkívül érdekesnek, ám egy idő után erőmet meghaladónak éreztem, de már nem lehetett visszakozni: januártól kezdve az első magyar nyelven megjelent orvosi könyvet céduláztam, és olvastam hozzá szakirodalmat. Céduláimat B. zajos ujjongással, hangosan olvasgatta esténként, valóságos üdvrivalgásban tört ki, amikor a korabeli helyesírással leírt testrésznevek között kényesebb fogalmakra bukkant. A könnyeink potyogtak a nevetéstôl, alig jutottunk lélegzethez, jobbra-balra dőlve fetrengtünk a díványon, úgy üvöltöttük:

– Keörmey!… A bélnek kacsai!… A beörnek lykai!

*

Közben lassan kitavaszodott. Március elején félnormával a rangos irodalmi hetilap alkalmazott próbaidőre, szerkesztőnek, bár soha semmiféle írással nem mutatkoztam be náluk. Mint mindig, most is mások döntöttek helyettem, semmiféle ambíció vagy kíváncsiság nem vezérelt. A könyvkiadó is érdeklődött irántam – jómagam nem döntöttem, vacakoltam, legszívesebben sehova sem mentem volna, s előérzetem nem csalt, soha semmilyen munkahelyen és munkaviszonyban nem álltam meg a helyemet.

*

A Főtérről jöttünk Nórával, a zeneakadémia akkori épülete felé. Hirtelen belekapaszkodtam a karjába:
– Te… én rettenetesen rosszul vagyok.
– Mi az? Mi van? Mit érzel?
– A szívem… Mindjárt összeesem… Szédülök.
– Gyere, menjünk fel a konziba. Na, gyere szépen.

Karon ragadott és bevitt az épületbe, az egyik üres zeneterembe. Lerogytam egy padra, a zongora mellé, és levegő után kapkodtam. Minden forgott körülöttem, az agyamban tűrhetetlen nyomást éreztem, s a szívem vadul dübörgött, kivert a hideg verejték, szakasztott úgy, mint kamaszkoromban. – Istenem, megint kezdődik – gondoltam kétségbeesetten. Nóra vizet hozott, lassan lecsillapodtam. Nagykésőre felkerekedtünk, autóbusszal hazamentünk, lefeküdtem az ágyra. A nyomás nem akart elmúlni, a szoba egyre forgott körülöttem, gyalázatosan éreztem magam. Bevettem valami idegcsillapítót.

Eltelt egy hét, két hét, a helyzet nem javult. Szédüléseim szinte állandó jellegett öltöttek, pokolian rettegtem attól, hogy kimenjek az utcára, a tereken nem mertem átvágni, a szívem gyakran ugrott meg, százhúszat, még többet vert egy perc alatt. A harmadik héten elutaztam Bukarestbe, és alávetettem magam egy alapos endokrinológiai vizsgálatnak. Az orvosok jódos készítményeket írtak fel, amelyektől még rosszabbul lettem. Visszatérésem után egy héttel azonban magamtól rájöttem a furcsa tünetek jelentkezésének okára: az egyetlen vizsgálat ugyanis, amelyet az orvosoknak nem jutott eszébe lebonyolítani, de még hozzávetőleges kérdezősködés formájában sem, a nőgyógyászati volt. Terhes voltam.

Annyira rossz állapotba jutottam, hogy egyetlen vágyam volt: megszabadulni a rosszullét okozójától. Semmi sem mozdult meg bennem, amit anyai érzésnek, ösztönnek lehetett volna nevezni. A tünetek közül egyikből sem lehetett terhességre következtetni: hányinger, ilyesféle teljesen hiányzott. Ehelyett egyensúlyzavar, szédülés, tahicardia – napjaim pokollá váltak. Amikor rájöttem, mirôl van szó, már döntöttem is: nem!

Nem emlékszem, hogy B.-nek valami ellenvéleménye lett volna. Miattam aggódott, látta, milyen nyomorultul érzem magam. Mikor a második hónap közepe táján lezajlott a műtét, érzéstelenítés nélkül, mert a régimódi orvos szerint így „egészségesebb”, életemben se azelőtt, se azután ilyen jellegű fájdalmat nem éreztem, üvöltésem állati volt, mintha nem az én hangom lett volna; maga kissé ideges, mondta az orvos, miközben letámolyogtam az asztalról, ahol úgy éreztem, három órát töltöttem, pedig pár percig tartott az egész. (B. otthon várt, aggódva, de józanul, kifaggatott, kissé túl kíváncsian, hogy mit éreztem, és babusgatott, aztán elment órára.)

Hosszú évek múlva, beszélgetés közben számítgattuk, hogy most éppen hány éves lenne a fiunk – mindketten meg voltunk győződve, hogy fiunk lett volna –, különösebb sajnálkozás nélkül, inkább kíváncsian; ő rosszallóan csóválta a fejét, látod, most nem lennél ilyen egyedül. Kissé oktatóan mondja ezt, beleegyezően bólintok. Valóban miért is nem tartottam meg? Akkor egyikünk sem gondolt – még véletlenül sem – erre.

(Folytatjuk)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. május 8.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ