Mialatt a „grózásokkal” foglalkoztam éppen egyik interjúmban, felötlött bennem a nagy kérdés: tulajdonképpen ki volt dr. Petru Groza, vagy Gróza Péter, ahogyan annak idején magyarjaink mondták. Szobra, amely a róla elnevezett líceum előtt állt, fogalmam sincs, hova került, miután ledöntötték.

E döntögetésben nem mi voltunk az egyedüliek, most olvasom Cseke Gábor csíkszeredai kollégám blogján, hogy hasonló sorsra jutott a bukaresti és a dévai Groza-szobor is. Józsa Béla mellszobrát (a pedagógiai líceum udvarán állt) minden teketória nélkül lefejezték, ott láttam a múzeum udvarán, de hol van Groza, akiről rakpartot neveztek el valamikor a nyolcvanas években Budapesten. A mai Várkert-rakpartot. Meglehet, Groza akkor kezdett el foglalkoztatni, amikor nemrég egy vasárnapi elitadásban a Kossuth Rádióban azt hallottam, hogy Erdély autonómiája foglalkoztatta, és amikor ezt egyre kevésbé, illetve még színleg se tolerálta a kommunista párt, leszorították a pályáról. Ezek szerint úgy lennék az első, demokratikusnak mondott kormány miniszterelnökével és későbbi államfővel, mint Bajcsy-Zsilinszky Endrével, akiről szintén csak úgy mellesleg tudtam meg, hogy az erdélyi autonómiát igencsak elképzelhető modellnek tartotta, és az meggyőződésévé vált azokban a kusza háborús időkben.1943-ban egy erdélyi alkotmány tervezetének elkészítése foglalkoztatta, s a kiindulópont az ott élő népek szabad önkormányzatának megvalósítása. Groza egy húron pendült Bajcsy-Zsilinszkyvel. Beleolvastam beszédeibe, leghamarabb szállóigévé vált kijelentésén akadt meg szemem: azért vagyok itt, hogy a román-magyar együttélés erdélyi zászlaját meglobogtassam – így jelentette be szándékát Kolozsváron Groza. E zászlólobogtatás sajnos, múló divat volt Erdély-szerte. Marosvásárhelyen Sós Jóska, a polgármester, egyik kezében a magyar, másikban a román zászlóval ugyanezt mondta a Hangya épületének erkélyéről a sokaságnak. Tény, Groza közbenjárására Moldvában, a csángóknál közel nyolcvan magyar iskola lett, amit se előtte, se utána nem sikerült bár megközelíteni se. S a Magyar Népi Szövetség második kongresszusán, amelyet itt, Székelyudvarhelyen tartottak 1946 júniusában, tíz, magyar könyveket megjelentető kiadó mutatkozott be. Hadd olvassak tovább. A Petru Groza vezette román kormány ösztönzésére a Magyar Népi Szövetség nemzetiségi törvénytervezete burkolt formában Erdély autonómiáját is magában foglalta. A szociáldemokrata párt Országos Magyar Bizottsága több tervezetet is készített a három nemzetet magában foglaló semleges erdélyi köztársaságról, amelyet teljesen szuverén államként is el tudott képzelni. Bárdi Nándor összeállításából (Erdély a Históriában) a vonatkozó passzust is jól megjegyeztem. A neves történész szerint a hiányzó központi hatalmat helyettesítendő Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület néven ideiglenes koalíciós kormány alakult, hogy a „régió közügyeit minden külső kényszerítő körülmény nélkül, saját erőből oldja meg”. Valamivel lennebb pedig: „Az Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottság… szándéka világos volt: az 1944. november 14-én bevezetett önkormányzatot egész Erdélyre kiterjeszteni. Erre a Groza-kormány ekkor ígéretet is tett!” Szerintem rettenetesen elhamarkodott volt a szobordöntés, amit már úgy is visszahallottam, hogy önkényuralmi jelképeknek nincs helyük a mai szabad világban. Csakhogy Gróza Péter olyasmit fogalmazott meg a transzszilván népek jövő-modelljeként, ami az erdélyi önrendelkezés fejlődéstörténetének legfönnebb egy következő fázisa lehet, mert most, 2013-ban még főleg csak a Székelyföld autonómiájának lehetőségeit feszegetik minduntalan. Legvégére hagytam a politikus és államférfi könyvét, címe: A börtön homályában, és Nagyváradon jelent meg 1945-ben a Corvinusnál. Egyetlen hónapig volt a bukaresti Malmaison foglya, két évvel később, 1947. május 18-án dedikálta Tőkés Ernő református esperesnek, aki a szászvárosi evangélikus református kollégiumban nyolc éven át osztálytársa volt. A boldog gyermekkorra, az elmúlt ifjúságra emlékezik és emlékeztet, de arra is, hogy nem akarnak megöregedni, s hogy felfedezték az örök ifjúság titkát a szakadatlan munkában, meg a harcos, jó, nemes cél szolgálatában. Mindezt gyönyörű magyarsággal és „pajtási szeretettel” írja a könyv szerzője, dr. Petru Groza.

1. Gergely Tamás:
   2013. november 8. 20:57

   Báb volt. Hagyták játszani, amíg szükségük volt rá