[Önéletrajz]

Már majdnem megfeledkeztem a rendőrségről, amikor a munkahelyemen egyszer csak kerestek telefonon.
– Legyen szíves, fáradjon be a Főkapitányságra! Szeretnénk elbeszélgetni Önnel.
Idegesen mentem be a megadott időpontban. Megint a már ismert két nyomozó fogadott. A fiatalabbik most nagyon kedves volt hozzám, de az idősebb szigorúbban hallgatott ki, ami annyira zavarba hozott, hogy alig tudtam beszélni. Meg is jegyezte:
– Történt valami? A múltkor sokkal nyugodtabb volt.
Hamarosan elővett egy-két levelet, melyek külföldről érkeztek címemre.
– Mit jelent ez? – kérdezte az egyikre mutatva.
– Ha olvasta, tudja – mondtam dacosan. – Gondolom, hogy a magánéletem nem tartozik az Önök hatáskörébe.
– Majd meglátjuk – fejezte be nevetve a kihallgatást, és visszaadta a leveleket. Nem számoltam meg, vajon mindegyiket-e, de az volt otthon az első dolgom, hogy valamennyit elégettem.
Újabb pár hét elteltével a fiatalabbik nyomozó telefonon találkozót beszélt meg velem.
– A kollégám már biztosan mondta, hogy terveink vannak magával – kezdte, mihelyt leültem az asztalhoz.
– Mondott ilyesmit, de semmi konkrétumot nem tudok róla.
– Nagy szükségünk van ilyen emberekre, mint maga, akik sok nyelvet tudnak…
Várta, hogy mondjak valamit, de hallgattam, tehát ő folytatta. – Tudja, megindult a turisták és az üzletemberek áradata Magyarországra. Ezen kívül, mint a levelezéséből megtudtuk, maga rendszeres látogatója egy bizonyos eszpresszónak.
– Már a kollégájának is mondtam, hogy ez magánügyem.
– Nem csak – vetette közbe, de nem hagytam, hogy tovább beszéljen.
– Gondolom, a munkahelyemen a munkám megfelelõ, meg vannak velem elégedve. Az újabb ismerősökkel szakítottam, amint kérték. Mit akar még?
– Mondaná el nekünk, hogy mit hall az utcán, a presszóban a külföldiektől!
– Legyek spicli? – kérdeztem sértõdötten.
– Így csak Magyarországot és a magyarokat védi az idegen propagandával szemben…
– És… ingyen tegyem?
– Nem kívánjuk ingyen, habár konkrét fizetést nem adhatunk.
– Hát akkor?
– Tudjuk, hogy maga szépirodalmat fordít és publikálási nehézségei vannak. Ha teljesíti kérésünket, mindenhol közölhet.
– Nem, így nem akarom – tiltakoztam.
– Ne hamarkodja el a választ. Gondolkozzon el egy kicsit a dolgon – mondta, és fizetett.
Kint az utcán megjegyezte.
– Majd még jelentkezem.
Igyekeztem nem gondolni a rendőrségre. Egyre többet foglalkoztam a szépirodalommal. Megint sokat fordítottam, több helyre küldtem el kész anyagot. A Vigília katolikus folyóirat fõszerkesztőjétől kaptam egyszer levelet, hogy elfogadták litván versfordításaimat, és nagyon örülnének, ha készítenék további válogatásokat, sőt, saját verseimből is hajlandók közölni.
Türelmesen vártam a publikációra, amire aztán sohasem került sor. Közben megismerkedtem egy fiatal költővel, aki egy alkalommal így szólt hozzám:
– Bemutatlak a barátnőmnek, egy festőművésznek…
Másnap a Hungarotex halljában egy alacsony nő várt, szörnyen gyűrött, sőt, mosatlan ruhában. Amikor kissé furcsán végignéztem rajta, felnevetett.
– Nem akarok olyan lenni, mint a többiek – mondta. – Szándékosan nem mosom a ruhámat túl gyakran, és egyáltalán nem vasalom. A férjemnek és a barátomnak így is tetszem.
– Hallom, a férje irodalomkritikus – tereltem a beszélgetést az engem érdeklő témára.
– Igen, B. Miklósnak hívják, ő teljesen más, mint én. De ha nagyon akarom, minden ismerősömnek segít.
Összenéztünk a barátommal, aki sokatmondóan biccentett nekem, de nem szólt egy szót sem. A nő folytatta:
– Holnap bemegyünk a Vigília főszerkesztőjéhez, jól ismerem, a férjem sokszor ír nekik, sőt, már az én rajzaimat is közölték.
Ugyanabban a gyűrött, piszkos ruhában jött el a szerkesztőségbe is. Ott bemutatott engem, majd a barátja verseinek a közlését kérte.
– Még nem néztem át alaposan a verseket – mondta a szerkesztő. – És nem egyedül döntök.
A művésznő ekkor térdre borult előtte, a kezét csókolgatta:
– Atyám, kérem, közölje le ennek a két fiatalembernek a műveit!
A férfi próbálta kitépni a kezét a nő kezei közül, de az nem hagyta. Csókolgatta, nyalogatta az erősen a két tenyere közt tartott kezet. Szinte csúszott-mászott előtte a földön.
– Ha leközöl valamit, én festek a templomukba egy képet.
Már mindenkinek kezdett kínossá válni a szituáció, ám a nő rá se hederített. Végül, hogy megszabaduljon tőle, a szerkesztő megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz.
– De ebbe minden bizonnyal a kollégáim is beleszólnak – mondta, és kezét nyújtotta nekünk.
– Ugye, megmondtam? – rikkantotta a lépcsőházban diadalmasan a nő. – Ha nem könyörgök, semmi sem lesz belőle.
Természetesen semmit sem közöltek tőlem a Vigíliában. Bizonyára nem tetszett a főszerkesztőnek a nő „nagyjelenete”.
– Holnapután, vasárnap várjon meg a házunk előtt. És ne felejtsen magával hozni néhány verset. Majd megmutatom a férjemnek – búcsúzott.
Annak ellenére, hogy a nő nem tetszett nekem, sőt, kimondottan ellenszenvesnek találtam, különösen a Vigíliánál tett látogatásunk óta, kiválogattam néhány versemet, fordításomat, és a kellő időpontban a megbeszélt helyen vártam rá. Hamarosan megjelent egy óriási farkaskutyával.
– Sétáltasd meg, amíg én elintézek valamit a szomszédban – nyomta kezembe a pórázt, majd eltűnt az egyik lépcsőházban. Pár perc múlva jött is vissza.
– Mehetünk – mondta, de a kutyát továbbra is nekem kellett vezetnem. A Hungáriába mentünk. Mivel jó idő volt, kint ültünk le. Az utcán egy lány rózsát árult.
– Eredj, hozz nekem rózsát! – parancsolt rám.
Kelletlenül vásároltam egy szálat.
– Fiacskám – kiáltott oda a felszolgálónak –, hozzál egy üveg konyakot és két kávét, majd az úr kifizeti.
– Én nem iszom konyakot – tiltakoztam.
– Velem azt fogsz inni, amit én rendelek – mondta a nő parancsolón, majd megsimogatta a kutyáját.
A konyakból azonnal felhajtott egy pohárral, majd a kávéját is kiitta.
– Most rendelj nekem egy fagylaltot! – parancsolt rám.
Lopva megszámoltam a pénzt a zsebemben. Láttam, nem lesz elég kifizetni a számlát, mindannak ellenére megrendeltem a fagylaltot, de én sem a kávéhoz, sem a konyakhoz, sem a fagylalthoz nem nyúltam, ördögi tervet szőve.
– Akkor megnézné a verseket? – tettem eléje a dossziét.
– Most nincs időnk erre. Előbb vidd el a kutyát sétálni, látod, mennyire nyugtalan.
Felkaptam a verseimet, és csak ennyit mondtam:
– Ilyen áron nem kell a segítség.
Még hallottam, amint utánam kiáltja:
– A kis hülye azt képzeli, hogy ilyen természettel valahol is publikálják ezeket a vacak műveket. Én, a híres festőművész akartam rajta segíteni – mondta a hozzálépő pincérnek.
Soha többé nem láttam sem a nőt, sem a barátját. Megint egymagamban kellett harcolnom az érvényesülésért.

(Folytatjuk)

Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. május 15.