Az egész cirkusz alatt államvizsgára kellett volna készülni, és naponta néhány órát be kellett volna járni a szerkesztőségbe is. Szerencsére úgy tudták, hogy a vizsgára készülök, de így is teljesen fölöslegesnek éreztem magam ott. Leginkább a nyomdai tevékenységet, a „tisztafej”-szolgálatot szerettem, azt legalább értettem, tudtam, mit akarnak tőlem. Amikor az úgynevezett „világirodalmi rovat” szerkesztésével próbáltak megbízni, értelmetlenül böngésztem az akkor egyedül hozzáférhető idegen nyelvű folyóirat – a Chinese Literature – bárgyú karcolatait, töprengve, hogy mit is lehetne világirodalom címen elsütni onnan. Ügyetlenül és zavartan tébláboltam a szerkesztőségben, csodálkozva és lelkiismeretfurdalással amiatt, hogy a többiek miért rohangálnak oly izgatottan fel-alá. Mindent megtettem volna, amit kértek, legszívesebben küldöncnek való feladatokat végeztem volna, hogy valamiképpen igazoljam ittlétem jogosságát. Magamtól semmiféle „szerkesztői ötlet” nem jutott eszembe, az pedig, amit egyik igen jóindulatú kolléga javasolt – hogy menjek ki az „életbe”, azaz például egy építőtelepre –, halálos, páni rémületbe ejtett. Hogyan mehetnék ki egy ilyen helyre, mikor még a főtéren sem merek átmenni? Ráadásul mindezt titkolni is kellett, mímelni az érdeklődést és a „fiatalos jókedélyt”, hiszen mindenki ezt várta tőlem. Alig vártam, hogy elteljen az a néhány óra, akkor értem jött ő, hogy hazakísérjen, s végre lerogyhassak az ágyra. Közben megírtam Tavaszi szél című versemet, anelyet az általa sugallt népdal-mottóra építettem, legépeltem és otthagytam az egyik asztalon. Egy napon Kiss Jenő, az ezüstös hajú költő, aki kissé hasonlított apámra, s aki gyakran járt be a szerkesztőségbe, unalmában olvasni kezdte, s amikor a végére ért, felkiáltott: de hiszen ez egy szép vers! Mindenki elcsodálkozott, azután közölték. Egyesek olyan meglepődve reagáltak rá, főként arra, hogy én írtam, mintha a takarítónőről derült volna ki, hogy jó verset tud írni.

A legjobban a szerkesztőségi értekezletektől irtóztam. Képtelen voltam megérteni, hogyan veszik egyesek a bátorságot, hogy felszólaljanak és javaslatokat tegyenek. Honnan szedik ezeket?! Azt meg egyenesen hátborzongatónak éreztem, amikor a fényes fekete kontyos, gondosan kifestett ajkú fõszerkesztő-helyettes nő szigorúan véleményt nyilvánított egyes anyagokról. Mindig behúzott nyakkal vártam, hogy most lepleződöm le, kiderül, hogy semmit sem értek az egészből, s főleg, hogy nem is érdekel. Legszívesebben a gépírónők szobájában tartózkodtam, akik kedvesek voltak hozzám. Tulajdonképpen mindenki valamiképpen mégis kedves volt hozzám: egyesek elnézően (ez a szép kislány nem vetélytárs, hamarosan férjhezmegy, gyereket szül és eltűnik a firmamentumról), mások szorongva (az írószövetség titkárának a lánya, s ki tudja, ki áll még mögötte), ismét mások őszintén, s némileg sajnálkozva (ez is bekerült a taposómalomba, vajon hogy bírja majd?), mások irigyen leskelődve (vajon ki kaparintja meg magának?). Nehéz volt, pedig nagyon könnyű is lehetett volna, de nehézkességem és merevségem, közönyöm és szorongásaim minden kínálkozó utat elzártak.

Ő pedig sokszor gúnyt űzött félelmeimbõl. Egyszer délben, amikor értem jött, szembetalálkozott az előszobában az idős, humortalan munkásíróval, aki közismert volt vaskalaposságáról; egyenesen feléje tartott és nekiszegezte a képtelen kérdést:

– Hogy van a teste?

Szerettem volna, ha a föld megnyílik a lábam alatt, s én elsüllyedek a jótékony sötétségbe, a semmibe. Ehelyett tüntetően karonfogott, és azt mondta:
– Gyere, menjünk! Na, siess! – noszogatott, és kivezetett a homályos lépcsőházba. Szemrehányást tettem neki, amiért kompromittált.
– Mit félsz olyan nagyon ezektől? – kérdezte élesen. Éreztem, hogy valamilyen módon igaza van, de hiábavalónak láttam az effajta „merészséget” más számlájára.
– Miért, a te rektorodtól is megkérdezted, hogy van a teste?
– Hát persze – hangzott a válasz.
Akkor elhittem és úgy éreztem, igazat kell adnom neki, „ezekkel” valóban így kell viselkedni, nem meghunyászkodni. Később jöttem rá, hogy ezt nem mindenkinek bocsájtják meg. Én azok közé tartoztam, akiknek az ilyesmit soha semmilyen körülmények közt nem nézték el.

*

Félelmeimmel, ügyes-bajos dolgaimmal és a testem nyomorúságával elfoglalva, vakon tapogatóztam a világban. Fogalmam sem volt, mi zajlik körülöttem. Egy naplójegyzet ebből az időből:

„1959. IV. 22. – Pénteken, április 18-án felhívtam telefonon a legjobban becsült és szeretett tanáromat. Megkérdeztem tőle, hogy mikor jöhetek konzultációra. – Ma lett volna a legjobb – felelte a drót másik végérõl. A hangja barátságos volt, mint mindig. Ezen nem is lepődtem meg. – Akkor holnap tizenkettőkor – mondtam, és ő belegyezett. – A viszontlátásra – mondtam. Arra nem emlékszem, hogy ő mit mondott, azt hiszem, hallgatott, de nem vagyok biztos benne.
Másnap tizenkettőkor, amikor az egyetemen kerestem, már elindult a vonat felé, amely végtelen utakra vitte.
Szabédi professzor öngyilkos lett, a vonat elé vetette magát. A viszontlátás – ma délben történt, a temetőben.”

*

Hirtelen értelmét vesztette az egész államvizsga-dolgozat. Amúgy sem voltam tisztában, hogyan képzelte el a professzor, az utolsó konzultáció ezt lett volna hivatott tisztázni. Most hirtelen magyarázatot nyert elrévedő tekintete, szórakozottsága, közönye az egész iránt, miközben szinte teljesen szabadkezet engedett nekem a dolgozat felépítését illetően. Utólagos értelmet nyert az is, hogy én voltam az egyetlen, aki az ő kurzusából akart államvizsgázni. Milyen utólagos értelmet tulajdoníthattam annak, hogy öngyilkos lett? Döbbenten álltam a szerkesztőségi szoba közepén, amikor a halálhírt hozták, és hirtelen rémülten sírva fakadtam. Abban az esztendőben – 1959-ben – még három egyetemi tanár és egy diáklány lett öngyilkos.

Eltelt azután egy hónap. A műtéten is túlestem, jobban lettem. Szerelmem letette a vizsgáit, és hazautazott, én pedig Márton Gyula unszolására, bátorító szavaira, és B. Pali önzetlen segítségével – vázlatot készített az összehordott anyagból, és le is gépelte a dolgozatot – nagy nehezen, előbb az ő segítségével, később egyre nagyobb élvezettel, megfogalmaztam. Nyelvészeti dolgozat lett belőle, amelyre a szigorú nyelvész, Sz. T. A. érdeklődéssel vegyes csodálkozással („mi az, maga titokban nyelvészkedik?”) jó osztályzatot adott. Túl voltam az államvizsgán, állásom volt, szerelmem, akire várhattam. Itt kezdődhetett volna valami az életemben, ez volt talán a fordulópont.

Azt hittem, itt siklott ki minden. Mert nem kezdődött semmi. Egyszerűen nem szálltam fel a vonatra, amikor befutott az állomásra. Elnéztem, s az, amelyre azután felszálltam, egészen más tájakra vitt, egy mellékvágányon, a nekem illő, hozzám méltó tájakra, olyan utakra, amelyek a pokolnak ama bugyrába vezetnek, ahol a Közönyösök szenvedik mindörökké a nekik kiosztott kárhozatot.

(Folytatjuk)

*A kézirat az 1960-as években készült. Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2004. május 15.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ