Az orosz rulett

Sosem derült ki, és talán már nem is fog, mitől veszítettem el fokról-fokra a hallásomat a bal fülemben az elmúlt hat-hét év során. Talán a rádióban fülhallgatóval töltött elmondhatatlan mennyiségű órák, talán egy színpadi műsoron – akár egy töredék pillanatra is – besípoló hangszóró, vagy sok más belső indíttatású ok miatt vagy azok sajnálatos egybeesése során, de tény, hogy előbb robogó vonat folyamatos zúgása vette át a hatalmat a fejemben, ami hosszú hónapokig tartott, amit sípolás, és a fülem következetes elhalkulása váltotta fel. Néha, amikor vezettem fel Udvarhelyre és Csíkba, órákra teljesen megjavult, és jól hallottam, sőt, amikor New Yorkba kiköltöztem is voltak valami zajok a fülemben, de az idők során mély csend borult a baloldalamra. Semmit nem hallok. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy tudtam mindig is, hogy ez már kizáró ok egy légiutaskísérői vizsgán. Minden további nélkül. Sőt, kiérkezésemkor sok légitársaság, mint például a Delta is, és egyéb cégek is, akik ügyfélszolgálatra alkalmaztak embert, kötelező hallástesztet végeztek a jelentkezőkön. Mondom, tudtam a hallás fontosságáról, de orosz rulettként kezeltem a dolgot, hiszen annyira el akartam a szakmában helyezkedni, majd repülni, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan csodában bízva talán, teljesen félretéve halláskárosodásomat, kitartottam amellett, hogy próbálkozom.
Az örömmámorból ébredve aztán kibontottam a paksamétát, amit a Finnair munka kapcsán kaptam, hogy szembenézzek a tényekkel. Nem az úszásteszt aggasztott, hanem az, hogy olyan hallástesztnek leszek kitéve, amelynek során mindkét fülemre erősítenek érzékelőket, és külön mérik majd fel mindkét fülem hallástartományát decibellekben és frekvenciákban is. Valerie hivatalból megkérdezte, vállalom-e a munkavállalással járó dolgokat, és én gondolkodás nélkül mondtam igent. Nem szoktam mondogatni, hogy nem hallok baloldalt, nem titkolom, de nem is népszerüsítem. Sokan a környezetemben tudják, de sokan évek múltán sem vették észre, hisz a jobb hallásom annyira kifinomult ez alatt, hogy lényegében – egy keskeny sávtól eltekintve a baloldalamon – jól hallok minden felől. Valerie-nek sem tettem erről említést. Az orosz rulett járt az eszemben s az, hogy lesz, ami lesz, de én nem vágom el saját magam előtt az utat.
Az úszástesztre készülve naponta kijártam az óceánra munka után edzeni, és izgatottan készültem a végső és mindent eldöntő interjúra a finnekkel. Igyekeztem minden szempontból formába hozni magam. A kezdeti lépéseket már korábban megtettem, amikor otthonjártamkor tökéletesre alakíttattam a fogsoromat. Ezzel is – mint eddig sok esetben – nagyon nagy mázlim volt. Barátok kezébe kerültem, és baráti kézről-kézre jártam ahhoz, hogy egy Amerikában mesés összegekre rúgó munkát jó hangulatban, gyorsan, precízen és barátságosnál is barátságosabb áron végezzenek a számban. Az otthon töltött rövid idő néhány napját és éjszakáját is arra használtuk, hogy a fogsorom a lehető legszebbé alakuljon. Arnold barátom ismét összehozott egykori iskolatársammal, Andrissal, aki – mint aztán kiderült a „legelvetemültebb” és elismertebb név lett a fogtechnikában otthoni körökben, amióta nem láttam. Andris pedig beiktatott Florin agyonzsúfolt fogorvosi határidőnaplójába, és ők ketten aztán napokig ki sem szálltak a számból ahhoz, hogy már idei vakációm első pár napja után bátran mosolyoghassak a világra. Néha késő este vagy éjszaka is folyt a munka, hogy időt takarítsunk meg az amúgy is röpke otthonléteimből, és az a két drága ember ott görnyedt a fogsorom felett, családot és magánéletet is félretéve, mígnem kész lett. Ha valaki semennyit sem élt Amerikában talán fel sem fogja egy ilyen bavatkozásnak a lényegességét. Persze, mindenki igyekszik szebbé tenni magát és mosolyát is, de az elképesztő fontosságára csakis éles helyzetben döbben rá az ember.
A LaGuardián közben a szomszédos Spirithez új alkalmazott érkezett. A fiatal latin fickó még intelligensnek is tűnt, nem is átallottam megkérdezni tőle:

– Hogy keveredtél, te szerencsétlen, pont a Spirithez?…
– Szívesen mentem volna én a Southwesthez is, de nem vettek fel. Ideiglenes megoldás, valamiből meg kell élnem.

Kiderült, dominikai származású, és hat helyre jár el dolgozni, hogy ki bírja fizetni lakbérét. Néha alvás nélkül megy egyik munkahelyéről a másikra, csak épp annyi ideje van a műszakok közt, hogy átöltözzön.

– Ne gondold, hogy a Southwestnél jobban keresnél, csak a munkaviszonyok jobbak. Én is kifelé tekintgetek – vallottam be.
– Nekem is most zajlik az interjú ciklusom egy másik céggel – mesélte ő is vidáman.

Az úszásteszt egy manhattani kistemplom melléképületében volt a belvárosban. Soha eszembe nem jutott volna itt elsétálva, hogy a régi falak egy kellemes kis uszodát rejtenek, ahová bennfentesek járnak úszni és szaunázni a környékről. Legközelebb ott futottam össze Emilióval:

– Csak nem ez az új munka, amiről beszéltél?… – kérdeztem meglepve.
– De-de, a Finnair!… – kacagott ő is.

Jó hangulatban vártunk a sorunkra, miközben leendő kolléga jelöltjeink is besorakoztak. Valerie vidáman nyugtázta, hogy mindenki ismer legalább egy másik jelentkezőt is, mondtuk is neki, hogy ez a légi szakma ilyen, szegről-végről mindenki mindenkit ismer.
Az úszásteszt adminisztrálása után Valerie ünnepélyesen kijelölte mindenki számára az inerjú időpontját a finnekkel.

– Két napig lesznek körünkben a Finnair vezetői, akik személyesn akarnak mindőtökkel elbeszélgetni, és ők fogják a végső döntést meghozni veletek kapcsolatban, miután Helsinkibe visszatérnek – tájékoztatott Valerie.

Nehéz, várakozással teli napok következtek, nem leltem a helyem sem otthon, sem a munkában. Az örömteli izgalom mind jobban belevegyült a kétségbeesésembe, ami mind jobban eluralkodott rajtam a hallásteszt miatt. Nem igazán tudtam erről beszélgetni senkivel. Amellett, hogy anyámmal megvitattam, aki első pillanattól, anélkül, hogy én kimondtam volna, tudta, nagyon nagy bajban vagyok, de ami még rosszabb: lelki válságban. Kimberley-vel váltottam pár üzenetet, és nyugtatott, a Southwestnél nem volt hallásteszt, és sok kollégája az évek során a sok repüléstől szintén halláskárosodást szenvedett, de ha bekerül valaki, azt már nem dobják ki, legfennebb kötelezik orvosi kezelésre. Evelyn is hasonlókat mondott a JetBlue környékéről és mellettük Chris kollégám is, aki energiától pezsgő üzenetekkel árasztott el egész idő alatt. Mindenki, aki tudott a dologról közvetlen környezetmben, nagyon drukkolt értem.

– Imádkozom érted – mondta Marsha – ha a Jóisten eddig elhozott, nem fog elhagyni most sem!

És annyian imádkoztak és gondoltak rám a világ mindkét feléből, hogy mind jobban és jobban viseltem a kínos várakozást.

– A családomért és a gyerekeimért imádkozom minden nap – mondta egy nap Maggie, aki nem csak kollégám, hanem szomszédom és barátom is lett az idők során – de most teérted is minden nap mondok egy imát. És tudod mit? Most érzem, hogy sikerülni fog, soha ennyire erősen nem éreztem.

Restelltem, hogy noha magam nem vagyok templomjáró, mégis mennyi jóság áradt felém minden irányból. A családról és az otthoni barátaimról nem is beszélve. Höki barátném azonban szigorú volt hozzám, és rámosztotta, hogy a mindennapos csíksomlyói imádságai mellett is jobban tenném – ha nem is vagyok katolikus – legalább kukkantsak be valamelyik csudiszép manhattani templomba. Ha más nem, az ő kedvéért. És nem is bántam, hogy megtettem, és besétáltam egy kellemes augusztusi délutánon a Szent Pál apostol templomába.
Aznap reggel, amikor ismét a French Buildingbe igyekeztem a finnekkel találkozni kiöltözve szmokingban és frissen vásárolt új cipőben annyi energiát éreztem magamban és magam körül, mint még soha. Lehet, pszichés is a dolog, de tény, hogy kézzelfogható volt a rengeteg jókívánság és gondolat, amivel szeretteim, ismerőseim és barátaim bíztattak. A váróteremben ketten izgultunk. A hórihorgas fiatalember valósággal reszketett mellettem, és annyira lefoglaltam magam a nyugtatgatásával, hogy a magam izgalmáról teljesen elfeledkeztem. Mike egész testében reszketett és a tollat is alig bírta a kezében tartani, amivel a méreteit kellett volna felírnia az egyenruha szakosztály számára. Ő a JetBlue-nál már repült egy ideig, de magassága miatt gondjai adódtak a kisebb géptípusoknál. Majdnem kétméter magas és vékony fiatalember, alig huszonéves. Egyszerre szólítottak bennünket, őt Hannu, egy roppant elegáns és csokornyakkendős finn úriember szólította, aki in-flight menedzserként mutatkozott be, engem pedig Minna, egy csinos légiutaskísérő vett gondozásába. Mielőtt elváltunk volna, Mikey-nak még megigazgattam a zakóját, és odasúgtam neki, hogy sok sikert meg hogy én is rettenetesen izgulok. Azt hiszem, ezzel nem tettem könnyebbő a sorsát.
Minna mellett egy szőke rekrúter, Piritta ült. Mosolygott ugyan, de én már rég nem bízom a rekrúterekben, így vele a kapcsolatunk csak felszínes volt. Tudtam, nekem nem hoznak szerencsét a rekrúterek, minden idegszálammal arra kell koncentrálnom, hogy Minnát meggyőzzem, akiről kiderült, egyúttal szupervizor is.
Minna a légitársasági interjúk egy új és tegyük hozzá, emberi oldalát mutatta meg nekem. Hiába vártam a sablonokra, a belém rögzült sémákra, a beszélgetés Minnával abszolut szakmai és ugyanakkor közvetlen és emberi hangvételű volt. És miközben megmagyarázhatatlan mennyiségű energiát éreztem minden porcikámban, úgy lett a beszélgetés is mind sziporkázóbb, és vált egyértelművé, amit Minna mondott búcsúzáskor – amikor Piritta ránkszólt, hogy az idő letelt, abba kell hagynunk a hangulatos eszmecserét a szakmáról, rólam és a világról. Minna felállt, kezet fogott velem, és kikísért a szobából:

– Izgatottan várom, hogy együtt dolgozhassunk! Nagy élmény volt veled beszélgetni! – tette hozzá.

Mikey is akkor lépett ki, együtt hagytuk el az irodát, és a liftben miután mindketten hangosan felsóhajtottunk, egymásra néztünk, és mintegy a feszültség levezetéseként erőteljesen felkacagtunk. Az épületből kiérve, a Fifth Avenue forrósága vágott fejbe bennünket. Hangtalanul és tétován álltunk az ajtóban. Semmit sem szóltunk, csak nagyon szorosan megöleltük egymást, és még mindig idegesen kacagva megállapítottuk:

– Ez jó volt!
Mindenki és minden ujjongott körülöttem, és megelőlegezte a sikert, kivéve anyámat, aki sírt a telefonban, mert ő érezte egyedül, amit én is: itt elbukni már nagyon fájdalmas lesz, ha a hallásom miatt mennem kell.

A következő napok úgy teltek el, hogy semmire nem is emlékszem. Egy fura lebegésszerű állapotban voltam, lényegében önmagam szelleme vagy valami hasonló. Ha azelőtt azt mondtam, nem leltem a helyem, akkor ez most hatványozottan volt igaz. Annyira elvágtam magamban minden kötődésemet a Southwest iránt, hogy már azon gondolkodtam, akkor is kilépek, ha nem fog összejönni az állás a Finnairnél. Nem tudtam még, hova s hogyan, csak el onnan. Azokban a hetekben Shyam barátom épp Indiában volt családi eseményt ünnepelni, és azzal bíztatott, ha úgy döntök, elhagyom a Southwestet akkor is, ha egyéb munkám egyelőre nem lesz, számíthatok a segítségére. Természetesen, eszemben sem volt sem az ő és már senki más segítségére apellálni. Eljutottam oda, hogy tudtam, a magam felelősségére és a magam lehetőségei szerint kell meghoznom a legjobb döntést. Nem akartam senkitől függeni, sem lekötelezett lenni, sőt megtűrt személy sem akartam soha többé lenni senki életében.

– Jobb lenne, ha elmennél fülorvoshoz, hátha van még megoldás… – ezt nem csak anyám, de mind többen mondogatták nekem. Kimberley és Evelyn éjszaka is felhívott, hogy erre kapacitáljon. De tudtam, erre már nincs idő. A válasz a finnektől napokon belül megjön, s akkor menni kell, és bevallani, hogy… nem hallok az egyik fülemre.

Abban az időszakban került a LaGuardiára egy új főnök, aki közvetlen felettesem lett. Ken rövidesen tanubizonyságát is adta, hogy változtatásokat fog végre hozni a mind jobban elpocsolyásodó állapotba a Southwest helyi háza táján. Sokat beszélgettünk, és ismét éreztem, valaki becsül szakmai felkészültségem miatt. Igaz, Ken nem volt színesbőrű. Én, aki világéletemben nem tettem különbséget emberfajok és színek alapján, kénytelen-kelletlen el kellett fogadnom, hogy a fehér alkalmazottak számának minimálisnál is kevesebbre csökkenésével, az értékrendek és a hatalmi viszonyok is merőben megváltoztak a munkahelyen. Nem mondom, hogy Ken demográfiai vagy faji dolgokat helyre tud még hozni, amennyiben elegendő ideig sikerül ott maradnia és nem áll ő is tovább, amikor belefárad, de tény, hogy emberibb hangú változások kezdték felütni a fejüket. Kedvemre való volt, de ez már semmit sem segített abban, hogy megváltoztassa bennem az elszabadulás vágyát. Kora reggel, amikor megérkezett a várva várt telefonhívás a Finnair munkaajánlatával, Ken is ott ücsörgött a szolgálati pihenőben a reggelije mellett és a híreket bámulta a választási kampányról.

– Beszélhetnénk négyszemközt, uram? – kérdzetem magázódva, annak ellenére, hogy ezt sem Ken sem más főnök nem várta el senkitől, és senki nem is adta meg ezt a tiszteletet nekik.
– Mindig az ön rendelkezésére, uram – ugrott fel mosolyogva, és amikor négyszemközt voltunk, előadtam neki a helyzetemet, a munkaajánlatot, az aggályaimat a hallásom miatt, az örömöt és a végtelen keserűséget, hogy ha ez netán nem jönne össze ezek után…

Ken rezzenéstelen komoly arccal hallgatott végig, majd felocsúdva megveregette a vállam és így szólt:

– Mindenekelőtt gratulálok, mert nagy dolog, amit véghez vittél. Sajnálom ugyanakkor, hogy elveszítek egy ilyen embert a közösségemből, de ez itt most nem az érzelmekről szól, hanem arról, hogy mindenkinek a saját életét és a saját érdekeit kell szem előtt tartania. Csak egy dolgot kell még kitalálnod: hogyan oldod meg, hogy ne kerülj két szék között a földre. És ha kitaláltad, keress meg, én mindenben segítségedre leszek.

Noha mindig eldöntöttem, nem bízom meg feltétlenül már senkiben, és noha Kenről is annyiféle pletyka jött innen-onnan (mint amúgy bárki másról is) – ebben a pillanatban BÍZNI akartam ebben az emberben. Annyit tett még hozzá, amivel jogosan ugyan, de elmondhatatlanul megnehezítette a dolgomat:

– Senkinek nem beszélhetsz erről, csak amikor már végleges, hogy kilépsz…
– Néhány közeli ember már tudja… – vallottam be.
– Gondolom, azok, akikben megbízol. Több ne legyen. Mert akkor én mondok fel neked. Amint döntöttél, várlak az irodámban.

Mindenféle mellébeszéléssel elkezdtem hát kollégáimat egyenként megkörnyékezni, vállalnák át a váltásaimat mélyen szeptember derekáig. Meredeknek tűnt a dolog, hisz akkor már nyilvánvalóvá vált, hogy szeptember 7-én Helsinkibe repülök, ahol a szakorvosi kivizsgálások után megkapom az engedélyt a kiképzésre, vagy nem. És az esélyeim mind jobban a NEM felé mutattak. És mégis, mint a fuldokló a zavaros vízben, úgy kapaszkodtam a szalmaszálakba, és mint valami eszelős próbáltam eladni összes munkanapomat szeptember végéig. Úgy gondoltam, addigra kiderül, elfogad-e az európai légügyi hatóság vagy sem. S ha nem, akkor sem kerülök az utcára. Igaz, bennem továbbra is munkált az elhatározás, hogy semmiképp nem akarok Southwestnél maradni, a védőháló építés mindig is a véremben volt, valamilyen megfogalmazhatatlan túlélési vágy lehet ez bennem, ami ilyen fura dolgokat eredményez. De ha másért nem is, mindenképp megérte belevágnom ebbe a házalásba a kollégáknál. Talán megneszelhették, talán csak ráéreztek, szó nélkül, kérdés nélkül és kommentárok nélkül írták sorra alá a kérvényeket és vállalták át a munkámat majdnem egy teljes hónapra. Ez pedig nagyon jóleső érzéssel töltött el, ami akkoriban nagyon jól jött…

A Finnair pedig időközben leküldte az utasításokat az orvosi vizitekről. Ezeket New Yorkban kellett eljárnunk a magunk által választott szakorvosokkal, az eredményt pedig kódolt üzenetben eljuttatni a repülésügyi szakorvoshoz Helsinkibe, az egyetlen személy, aki ehhez hozzáférhet és döntést hozhat abban, enged-e repülni vagy sem. Szerencsére, nem sokat kellett az amerikai egészségügyi rendszert igénybe vennem ittlétem során, hirtelen most orvost kellett kerítenem. Egykori lakótársamat hívtam, Mari ugyanis részmunkaidőben egy magyar származású orvos családjánál dolgozik Long Islanden, és sok jót mesélt nekem munkaadójáról. Gyorstalpalón kellettek az eredmények, hogy mihamarabb eljuttassam Helsinkibe. Abban bíztam, hogy ha ideje korán eljuttatom az eredményeimet, akkor még a kitűzött utazás dátuma előtt eldönti az a bizonyos szakorvos, hogy mi legyen a sorsom. Gyorstalpalón bejutni orvoshoz azonban nem lehet. Így megint rövidítést kellett alkalmaznom: a Maritól kapott számon, személyes telefonján hívtam fel Molnár doktor urat. Miután rengeteg bocsánatkérést elrebegtem, előadtam a helyzetet, és kellőképpen eldramatizáltam ahhoz, hogy a doktor úr kisebb szabódás után rávágja:

– Na, nem bánom… Ha háromnegyed négyig ideér, meglátjuk, mit tehetünk.

Otthagytam csapot-papot, és Emiliót is, akivel együtt kezdtük eljárni a viziteket, és mindenhol merev falakba ütköztünk. Perceken belül Briarwoodban voltam – magam sem tudom, hogyan, de New York eme kertvárosi része teljesen kimaradt az életemből eddig. Molnár doki az általa végezhető analíziseket elvégezte, és örömmel nyugtáztuk, hogy semmiféle bajom nincs, erről a szükséges bizonylatokat ki is állította. Még a vérképem is elkészült, már csak a tüdőröntgen és a fülorvos volt hátra. Hiába fürkésztem az arcát, nem derült ki milyen esélyeket lát a helyzetem megoldására, de a noteszében keresgetett sokáig. Szeretem az orvosokat, akik nem számítógépekre hagyatkoznak, hanem elnyűtt noteszekbe és kopott füzetekbe és regiszterekbe jegyzetelnek, illetve onnan lesnek ki titkos dolgokat. Molnár is ott kutakodott egy ilyen noteszben, majd egy a nevével ellátott fejléces lapra neveket és telefonszámokat írt.

– Most hívja fel ezeket, hivatkozzon rám, és bízom benne, megoldódnak a dolgok…

Molnár neve még aznap tüdőröntgent intézett nekem valahol egy Jamaica-i szanatóriumban, ahol pénzt sem vettek el, intettek, hogy majd egyszer leszámlázzák, s majd akkor kifizetem. Már csak a legnehezebb volt hátra: az audioteszt.

– Uram, ha fejre állok sem tudom jövő hétnél hamarabb a doktor úrhoz előjegyezni, hangzott a telefonban, majd kis szünet után:
– Mit is mondott, ki a küldőorvosa?…
– Molnár, Thomas Molnar…
– Várjon… Rendben, reggel pontban tízkor legyen itt! Dr Mittelmann fogadja.

Dr Mittelmannra egy terápia szobában várakoztam. A doki csicseregve és napsugaras jókedvvel lépett be. Pontosan olyan volt, amilyennek képzeltem azok alapján, amit olvastam róla. Amerikában fantasztikus dolog, hogy mindenről és mindenkiről az ember előzőleg elolvashatja, mások milyen véleménnyel vannak róla. Az orvosokról külön oldalak vannak, ahová a betegek jó vagy rossz élményeiket részletesen leírják. Mittelmannt maximálisan értékelték minden fórumon, és amint belépett, értettem is, miért. Igaz, hogy olyan ideges voltam az életem további alakulása miatt, de ugyanakkor végtelen nyugalom árasztott el.

– Nos, úgy tudom, valaki itt azt hiszi, nagy bajban van, halljuk csak azt a történetet!

És hátradőlt székében, úgy figyelt. Elmondtam, hogy végre beteljesíthetném egyik nagy álmom, és ennek mekkora akadálya van most éppen előttem, előttünk. Mittelmann végighallgatott, és mikor a történet végére értem, felpattant a székéből, és így szólt:

– Látatlanban semmit sem mondok, csak azt, hogy menjünk gyorsan, és intézkedjünk. Én pedig a lehető legjobbat hozom ki a dologból, rendben?

Hosszas és mindenféle kivizsgálások következtek, és ismét ott ültünk egymással szemben, Mittelmann egy köteg papírt tartott a kezében, amit a számítógépek telerajzoltak grafikonokkal és fura jelekkel a hallásomról.

– A maga bal fülét teljesen elveszítettük – állapította meg szárazon, majd mosolygó arccal felém fordult a lapokból – de van egy nagyszerű hírem…

El sem tudtam képzelni, mi lehet ezek után még a nagyszerű…

– … A jobb füle jó. Sőt, annál is jobb.
– De egy füllel…
– Hadd fejezzem be – szakított félbe – A technika manapság már olyan, hogy ezt egy kis készülékkel nagyon könnyen megoldhatjuk. Ha jó a biztosítója, elviselhető az ára is, amúgy párezer dollárba kerül. És ezen felül én Önnek adok egy ajánlást is, amit annak a szigorú szakdokinak szépen átküld a leletei mellé, és megkéri, hogy ha bármilyen kérdése akadna, keressen meg, állok rendelkezésére. Maga ugyanis tökéletes az állás betöltésére, nem szabad ezen elbuknia. Csak azt a kis szerkentyűt kell beszerezni.

Átmentünk az irodájába, ahol a kényelmes bőrfotel és impozáns íróasztala mögött megszámlálhatatlan elismerés, oklevél és diploma fedte a falat, előtérben egy elismerő oklevél: New York City legjobb orr-fül-gégésze cím 2012-ből. Mittelmann leült és egy fejléces papírra kézzel jegyzett fel pár sort a Finnair légügyi szakorvosának, amiben biztosítja amazt megfelelőségem felől és kéri, hogy bármilyen felmerülő kérdéssel őt keressék meg. A mai digitalizált és komputerizált világban nem tudtam, mekkora jelentőséget fognak légügyi hatóságok tulajdonítani egy lapra kézzel írott orvosi levélnek, de én már abban a helyzetben voltam, hogy minden csodát el akartam hinni, és Mittelmanntól elbúcsúzva máris nekiestem felkutatni azt a készüléket. Egy Manhattanben közel eső klinikát kerestem meg, ahol szeptember végére tudtak volna egy kivizsgálási időpontot adni, legfennebb azt követően eshetett volna szó hallókészülékről, s annak lerendeléséről. Ugyanígy jártam egyebütt is, így ,másnap kétségbeesetten rohantam vissza Mittelmannhoz. A titkárnő soron kívül engedett be egy pár percre, és Mittelmann ugyanolyan kiegyensúlyozott csicsergéssel üdvözölt és tessékelt be az irodájába. Tudtam, hogy kevés az idő, azonnal a tárgyra térve elmondtam, hogy képtelen vagyok beszerezni a készüléket, és már csak napjaim vannak a finnországi út előtt. Mittelmann felvette a telefont, és valakit felhívott. Hallottam, amint beajánl, miközben egy papírra jegyzetelt. A telefonhívás végeztével a papírt a kezembe adta:

– Az audiológus már várja. Igyekezzen! Délutánra kértem időpontot magának. Itt van az is Forest Hillsen, pár saroknyira a Queens bulváron. És azt montam, hogy a Lower East Side-on nőttem fel? Ott, ahol most maga lakik, oda jértunk ki a parkba a skacokkal… Micsoda idők! Na, meglátja, minden rendben lesz, jó kezekben van, igyekezzen az audiológushoz!

Reggel volt, percek alatt ott termettem, és amikor beléptem az épületbe, jutott eszembe, délutánra szól az előjegyzésem. Telefonáltam, és a titkárnő kedvesen mutatkozott be:

– Kimberley vagyok, Dr Scott Palma audiológus rendelője…

Soha nem szerettem tolakodónak lenni, de most félretettem minden ilyen faxnit, és előadtam Kimberley-nek, hogy itt vagyok a „közelben”, és ha hamarabb tudnának fogadni, lekötelezne. Annyira türelmetlen voltam már, nem akartam fél napot elvesztegetni várakozással.

– Ahhaha – kacagott göndören Kimberley a telefonvonal végén – az kizárt, legalábbis lehetetlen. Táblás házunk van hónap végéig. Maga az a légiutaskísérő, akiért Dr Mittelmann telefonált?…
– Én lennék az…
– Na nézzen be hozzánk, de semmit sem ígérhetek előre. De egy légiutaskísérőnek én sem bírok ellenállni…

Felsiettem a lépcsőn, és amikor benyitottam a szélesen mosolygó fekete recepciós nő felkacagott:

– Na, ez gyorsan ment. Repülővel jött?… De maga mázlista! Azonnal menjen be, a doktor úr fogadja, egyik betegünk épp ebben a percben mondta le a látogatást.

Palma doki fiatal, dinamikus férfi, perceken belül felvázolta előttem a lehetőségeket, dollárezrek repkedtek a levegőben, majd felhívta a biztosítómat is, hogy megtudjuk, miben támogatnának.

– Mittelmann egy roppant tiszteletreméltó ember, csakis miatta vállaltam ezt el – mondta mosolyogva a telefonvonalra várva – hetekre előre el vagyok havazva munkával, mintha mindenkinek a hallásával gyűlt volna mega baja….

A biztosítással is volt bökkenő, hisz az csak addig érvényes, amíg a Southwestnél dolgozom, ha kilépek, már saját zsebből kell a hatezret lepengetnem. Amikor a telefont letette, a doki ismertette velem a helyzetet.

– A biztosítója 85%-ban kifizeti az összeget egy feltétellel, a készüléknek addig kell a fülébe kerülnie, amíg a jelenlegi munkahelyén dolgozik, azaz, amíg érvényes ez a biztosítás.

Mikor előhozakodtam vele, hogy lényegében én jövő hét szombaton Helsinkibe utazom, és onnan csak abban az esetben térek vissza, ha kirúgnak, egyébként csak két hónap múltán, és hogy nekem Helsinkibe csak hallókészülékkel érdemes elutaznom az ottani kivizsgálásra, Palma erősen elgondolkodott és a fejét vakargatta. Kínos csend ült a rendelőre percekig. Számolt, jegyzetelt, majd belepillantott a nagy monitorba az asztalán. Végre megszólalt:

– De tudja mit? Megcsináljuk! Ezen maga nem bukhatja el ezt a lehetőséget!

Legszívesebben megcsókoltam volna, úgy repültem ki a rendelőből, hogy Kimberley is csak kacagni tudott rajtam:

– Látja, mondtam én, mi mindent megteszünk a légi emberekért. Nagy elismerés jár annak, aki ezt a szakmát vállalja. És ha már eddig eljutott, semmiségeken nem veszhet el!…

A legnehezebb napok következtek. A boldogság vegyülete a keserű bizonytalansággal, s ugyanakkor rengeteg – minden oldalról érkező – energia és bíztatás, ami működésben igyekezett tartani. Mikey-val jó barátok lettünk, éjjel-nappal üzeneteztünk egymásnak, és alig vártuk az utazást, emellett most ő igyekezett lelket önteni belém az orvosi dolgok alakulása miatt. A főnök nem kérdezett, várta a napot, amikor bekopogok az irodájába, nem is beszéltünk a dologról, ha találkoztunk sem. Időközben a leleteim végre a finn tótumfaktum szakorvos elé kerültek. Onnan tudtam, hogy aznap hajnalban, amikor felmondásommal a kezemben igazából utolsó Southwest munkanapomra készülve ébredeztem, pontosan két nappal a helsinki-i út előtt egy kódolt levelet kaptam attól a bizonyos Kimmo Ketolától. A levélben tudtomra adja, hogy áttanulmányozta leleteimet, és sürgősen beszélnünk kell. Előtte azonban írjam meg, használok-e hallókészüléket. Rávágtam, igen! Nem tudtam, ez-e a jó válasz vagy sem, de innen már nem sok kiút maradt a bizonyos orosz rulett előtt. A finn-amerikai időeltolódás miatt nem okozott gondott hajnali 3-kor, a reptéri buszról munkába menet felívni a finn orvost. Felmondásommal a táskámban, utolsó munkanapomra készülve olyan idegesség töltött el, miközben Ketolát hívtam, hogy a szívemben hasogatott.

– Őszinte leszek, Mr Dancs. Semmi, de legalábbis 50%-nál is sokkal kevesebb az esélye annak, hogy az Európai Légügyi Hatóság önt engedélyezze repülni. Kötelességemnek tartom ezt személyesen is közölni önnel. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy az utazását természetesen fizetjük, ha úgy dönt, ideutazik, Helsinkibe, sőt, a kiképzést is elkezdheti, de ha az orvosi vizsgálaton nem engedjük át a körültekintő elemzés után, sajnos, haza kell küldenünk, és ha jól értem, ön most épp felmondani készül a cégénél.
– Igen, uram. Éppen ma, pár órán belül felmondok. Viszont papírforma szerint még három hétig a kollégáim jóvoltából alkalmazott vagyok, tehát ha ön ez idő alatt dönt majd a sorsomról, még talán visszatérhetek…
– Ez bíztatóan hangzik, sőt, mondhatnám, ebben a helyzetben remek! Szeretném azonban újfent hangsúlyozni, hogy sajnos, nem úgy néz ki a dolog, hogy zökkenőmentes lesz. A döntés az öné, ha idejön, személyesen gondoskodom róla, hogy az első legyen, akit levizsgáztatok. Kérem, alaposan vegye fontolóra. Saját érdekében…
– Döntöttem. Megyek! Akármi legyen is. Ha eddig eljutottam, uram, úgy gondolom, arculcsapása lenne a sorsnak, amennyiben most adnám fel.
– Derék beszéd. Tehát eldöntötte, hogy idejön…
– El.

Hallottam, hogy sóhajt egyet, majd kis szünet után megszólalt:

– A maga helyében én is így döntöttem volna. A döntését nem szabad befolyásolnom, de ha már eldöntötte, elárulom, én magam is ezt tettem volna. És tudja mit?… Az európai szabályok nagyon szigorúak. Viszont egy hangot sem ejt egyik szabályzat sem a hallókészülékről. A követelmény a hallás. Amennyiben önnek a funkcionális hallása megfelelő, az olyan, mint a szemüveget vagy kontaktlencsét viselő emberek látása…azaz jó. Találkozunk a jövő héten Helsinkiben, jó utat! A hallókészülék mindenképp legyen önnél!- mosolygott elbúcsúzóban Ketola.

Semmit sem tudtam a hallókészülékről, csak abban bíztam, amit Palma megígért. Bele sem akartam gondolni, mi lesz, ha nem érkezik meg idejében a szerkentyű.

Amikor beértem, első dolgom volt időpontot kérni a főnöktől a beszélgetésre. A munkanapom fura volt, hisz tudtam, nem jövök ide vissza többé, de nem mondhattam senkinek, hisz kötött a Kennek tett fogadalmam. A kollégák azonban sejthették, mi van, s azt is tudhatták, oka van, hogy nem beszélek őszintén. Csendben öleltek meg, mikor szokásosan elbúcsúztam délben, s ment ki-ki a maga útjára. Én meg Ken irodájába. Leültetett, és kíváncsi, kiegyensúlyozott mosolygással nézett a szemembe. Elővettem a borítékolt felmondó levelet, a nyakamból leakasztottam az oly sok várakozással megkapott igazolványaimat, és letettem elé az asztalra.

– Itt van minden, uram.
– Mindent átgondoltál?
– Mindent.
– Bízom benned. Ezeket pedig most jó mélyen elteszem a széfembe. És mindaddig ott tartom, amíg az utolsó lefedett munkanapod le nem jár. Ha addig nem jelentkezel, leadom a főnökségen a felmondóleveledet és az igazolványaidat. Ha pedig ez alatt az idő alatt bármikor felhívsz, hogy visszajössz, itt lesz, és újra a nyakadba akaszthatod, a levelet pedig örökre elfelejtjük.

Azt éreztem, fejest ugrottam a sziklaszirtről a nagy semmibe. Ken azonnal kidobhatott volna, a céges szabályokról már korábban is tettem említést, nem tűrik egy pillanatig sem, hogy más légitársaságokkal kokettálj, engem pedig elméletileg már egy másik légitársaság kiképzése várt. Hogy az orvosi dolgok miatt ez mekkora mély szakadékot jelentett akkor, ez csakis rám tartozott, a tőle telhető maximálisat Ken megtette, sőt, annál is többet. Egyebet sem tehettem, mint hogy elrebegjem:

– Köszönöm, uram!… Nagyon köszönöm!

New York, 2013 október 29.

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ