A kokárda

Március 11-én ünneplünk március 15-ét. Pöritől, a padtársamtól megtudtam, előző években mindig kimozdult valahova a suli. Ilyenkor Céklafej elvárta, hogy az osztályokkal és a teljes tantestülettel tartson a titkárnő, a gazdasági ügyintéző, a programszervező, a gondnok, az iskolaszolga, a két takarítónő, a három konyhás-néni. Még a csótányokat is vitte volna.
Ünnepeltek már a Megyeri úti temetőben, a rendelőintézet közelében, a Petőfi szobornál, a Nemzeti Múzeum lépcsőjénél, ott persze néhány nappal korábban. Idén a Várba készültünk, a Hadtörténeti Múzeum elé. Az oszifőnk a lelkünkre kötötte, mindenki szép szerkóban legyen, és kabátjára kokárdát tűzzön: ezt követeli az ünnep szelleme, és ami még ennél is fontosabb, az igazgató úr.
Reggel nyolcra kellett a suliba lenni, pedig nem volt tanítás. Fél kilencig az osztályban kuksoltunk, magunkra. A tanáriban eligazítás-féle zajlott, csak annak vége után jött Esztó néni, dekoratív kosztümben, finom pacsuli illatot árasztva. A tornaterembe vonultunk.
Az igazgató egy padra állt, és elmagyarázta, a városban miként kell viselkedni, mert nem akarja, hogy egy újabb botrányba fussunk. Mindenki az osztálytársaival megy, kettes sorban, mondta. A formációból kiugrani nem lehet, akkor sem, ha valaki úgy érzi, menten szétreped a húgyhólyagja. Hazamenni is csak a suliból lehet délben, délután, a névsorolvasás után. A metró- és villamosjegyeket az oszifők kezelik, tanulónak azzal nincs gondja. Szotyizni, rágózni, köpdösni tilos. Hangoskodni dettó. Mutogatni, vitatkozni szintén nyista. Ha mi tartózkodunk a beszólásoktól, talán nekünk sem szólnak be. Ha mégis cigányozik valaki, nem halljuk meg, mert mi, ugye, különbek vagyunk, mint a bunkó parasztok, mondta komolyan, de megrándult a szája széle.
– Minden átszállásnál bevárunk mindenkit. A Deák téri aluljáróban is csapatot alkotva, nem csürheként pucolunk a kettes metróhoz. A Moszkva téren, az óra körül gyülekezünk, majd alakzatban indulunk a Vár felé.
– Gyalog? – kérdezte a tornatanár. Ilyen közbeszólást egy tapasztalt pedagógus nem engedett meg magának, mert tudta, nem jó beleszólni az istenek dolgába. De hát Fehérzokni pancser volt.
– Lábbusszal. Nem árt kis mozgás a gyerekeknek. Ez te tudhatod a legjobban – nézett mérgesen a tanárra Céklafej. – Különben négy kisbuszban sem férnénk be, ráadásul azok tízpercenként követik egymást. Az Ostrom utcán megyünk fel – mondta.
– Megostromoljuk a várat! – lelkendezett Zorán, túl hangosan, mert az igazgató meghallotta, de nem dorongolta le.
– Mi az hogy! – vette a lapot az igazgató. – Elfoglaljuk, és rögtön kikiáltjuk a Magyar Cigány Köztársaságot.
A vicc tetszett a klapecoknak. Megtapsolták. Az igazgató öntelten vigyorgott. Majd folytatta.
– A Várban, a Hadtörténeti Múzeum előtt, ott, ahol az ágyuk állnak, meghallgatjuk az alsósok műsorát. Az utolsó próbájukat láttam, és nagyon jó volt. Nektek is tetszeni fog, ha figyeltek. Melegen ajánlom, hogy figyeljetek! Nemzetünk legszebb ünnepéről van szó – tette hozzá.
Majd lelépett a padról. Ekkor a mélynövésű Grósz Tibi bá valamit súgott a fülébe.
Az igazgató ideges lett, úgy rázta a fejét, mintha darázs környékezné. Visszamászott a padra, hogy mindenkit lásson.
– Állj! – üvöltötte. – Senki nem megy sehová. András bá! – szólította meg a pedellust. – Csukja be az ajtót. Se ki, se be. Na, jöjjön ide az, aki nem akarja feltűzni a kokárdát! Most!
Nekem már korábban, az osztályban volt egy sanda érzésem. Ugyanis nyolc és fél kilenc között, amikor magunkra voltunk, beállított Grósz Tibi bá, aki, úgy látszik, nem vett részt a tanári értekezleten, hanem végigjárta a termeket. Azt érdekelte, hányan viselnek kokárdát. Nálunk csak ötnek volt, Zoránnak, Gogónak, Ricsinek, Iski Nikolettnek, az unokatesómnak, és persze nekem. Tibi bá a zsebéből előkotort egy nagy csomó biztostűvel ellátott kokárdát, és osztogatni kezdte. Lenuta viszont azt mondta, hogy ő nem kér. Bibi bá eltátotta a száját, és eltartott egy ideig, amíg magához tért. Majd faggatni kezdte a csajt, miért. Lenuta bevallotta, szülei és rokonai arról beszéltek, hogy ez csak a magyarok ünnepe. Ő meg nem magyar. A történelemtanár megdermedt. Erre nem számított. Majd feltette a kérdést: van-e még valaki, aki nem akar kokárdát? Volt: Kápi Kevin és Novakov Mercédesz. Ez annyira kiborította a tanárt, hogy felmarkolta a cuccot, és kifutott a teremből. Kevin röhögött rajta, nem gondolta, a szembeszegülésnek következménye lehet.
Céklafej két percet várt, és mivel senki nem jelentkezett, folytatta.
– Arra volt bátorságotok, hogy visszautasítsátok a mi szent ünnepünk szent szimbólumát, de arra nincs, hogy idetoljátok a pofátokat? Miii? Mi? – A második mi-t az ismét a füléhez hajoló Tibi bától kérdezte.
Látszott, kapkodja a levegőt, a színesedő feje egyre inkább a gúnynevét igazolta.
– Valaki még azt is mondta, hogy ő azért nem teszi fel a kokárdát, mert az olyan, mint zsidónak a sárga csillag… Megáll az ész! Hát drága fiam és lányom, akkor menj gyorsan Indiába vagy az északi sarkra. Ott nem kell kokárdát viselned. Na, mi lesz? Senki nem jön? Fogy a türelmem – mondta fenyegetően.
Ekkor Rácz Emőke igazgatóhelyettes és Esztó néni sietett hozzá. Valamit nagyon magyaráztak. Úgy látszik, meggyőzték, mert az igazgató kissé lehiggadt. Mindenkit visszazavart az osztályába, és az oszifőkre bízta, rendezzék az ügyet.
Felmentünk a 25-ösbe. A zeneszoba elején pianínója állt, mögötte a falon egy gitár. Körben poszterek emlékeztettek a nagy szellemekre: Liszt, Erkel, Bartók, Kodály, és leghátul Máté Péter, az oszifőnk kedvence nézett ránk. Esztó nénin kívül megjelent Emőke néni, Kari bá, Marci bá, és Tibi bá.
Bibi bá valamiért úgy érezte, neki kell elkezdeni a fegyelmi tárgyalást.
– Az megbocsájtható, hogy valaki buta, hanyag, és ezért nem tűz fel kokárdát, de hogy tudatosan elutasítsa, olyant még nem látott a világ. Most mindenki itt van, aki a szégyentelen lázadásban részt vett. És …
Esztó néni idegesen közbeszólt. Várj, mondta. Várj, várj, ismételte. Előre lépett, és enyhítette az elhangzott minősítést.
– Ez nem lázadás, hanem félreértés. Már megbocsáss, Tibi bácsi, nekem ez a véleményem. Valaki otthon hallott valamit, amit rosszul értelmezett, és ezt lett belőle.
Bibi bá ingatta a fejét. Láthatóan nem akarta, hogy az ügyet elsimítsák.
– Ez merénylet a nemzet ellen – jelentette ki.
Emőke néni sem értett vele egyet.
– Ne túlozzunk! –csitította a kollégáját.
– Szó nincs róla – ellenkezett Bibi bá, de már halkabban.
– A történelem arra tanít minket – magyarázta az igazgatóhelyettes -, hogy ’48-ban, ’49-ben nem csak az ország függetlenségéért, hanem az önkényuralom ellen folyt a harc. Ezzel magyarázható, hogy osztrák katonák és civilek is részt vettek a magyar szabadságharcban. Az aradi tizenhárom vértanú tábornok között alig volt a színtiszta magyar.
Esztó néni példát is talált.
– Ott van Lebstück Mária. Nálunk, a kerületben van eltemetve. Ő az osztrák fővárosban született, részt vette a bécsi forradalomban, majd annak leverése után csatlakozott a magyar felkelőkhöz. Férfiruhában harcolt a huszároknál.
Emőke néni folytatta.
– Azt is tudjuk, hogy sok zsidó, szerb, román meg cigány harcolt a honvédségben. Rájuk is emlékezünk a kokárdával. Tehát aki felteszi, a saját népének hőseire is emlékszik.
Grósz Tibi bá valamivel nagyon nem értett egyet, sőt, felháborodását nem tudta magába fojtani.
– Ez nem egészen… – kezdte. – Vagyis. Más megközelítése is van a dolognak – mondta, de az igazgatóhelyettes nem hagyta, hogy kifejtse gondolatait.
Ezután kihívták maguk elé azokat, akik továbbra sem akarják feltenni a kokárdát. Csak a romlány ment ki. Mindenki újból megdöbbent. Én is. Hiába kérdezték Lenutától, miért csinálja ezt, makacsul hallgatott. Kis idő múlva kisétált melléje a Batman-fülű Finta Ricsi. A tanárok mosolyogtak, a srácok fütyültek. Mindenki tudta, tetszik neki a csaj, és régóta udvarolni próbál, eredmény nélkül.
Csak a Bibi bá volt morcos.
– Te persze nem teszed ki, mert minek. Reggeltől ott van a kabátodon – mondta. – Na, húzz gyorsan a helyedre!
Mivel Lenutát semmiként sem lehetett meggyőzni, az igazgatóhelyettes vállat vont. Majd vele marad valaki a suliban, döntötte el. A választás Edina nénire, a logopédusra esett.
Ezután az osztályokat felsorakoztatták az udvaron, és elindultunk a budai várba. Ott, a dombtetőn, a hideg szélben úgy összefagytunk, mint a spárgára terített, frissen kimosott göncök. Mozgatásra repedtünk, törtünk. Alig vártuk, hogy bemenjünk a múzeum épületébe. Más érdemleges dolog nem történt velünk.
*
Kedden, a munkaszüneti napon nagygyűlésre mentünk. Tüntetés a sajtószabadságért, ez volt a demonstráció neve. A Facebookon szervezték. Bulcsú Bea hívott meg kettőnket, Anyát és engem, majd hétfő délután telefonált, hogy ő, sajnos, kihagyja. Egy rokona érkezett haza az Egyesült Államokból, Régen Katinál szállt meg, és tizenötödikére szerveztek egy nagy családi összeröffenést. Szánja-bánja, de ez van.
Mivel lelkileg felkészültünk a bulira, de csak magunkra nem akartunk idegen terepen bóklászni, Anya felhívta az új barátnőjét, Esztó nénit, és felvetette, mi lenne, ha velünk tartana. Az oszifőm elmagyarázta, ha vállalkozó lenne, mint Anya, biztosan jönne. Csak hát a suliért felelős polgármesteri hivatal kormánypárti, sőt a suli vezetői is, és ki tudja, milyen következtetésre jutnának, ha meglátnák őt az ellenzéki tüntetésen. Márpedig száz tévéstáb lesz kint. Vári Rózát ezután már fel sem hívta Anya, mert a rendelőintézetek dolgozói úgyszintén Nemzeti Tömbös önkormányzathoz tartóztak, majdnem mindenütt. Aztán eszébe jutott a barátja, a Száraz János. Őt kérte meg, kísérjen el minket. Az öreg szabadkozott, mert hogyan veszi ki magát, hogy ő, a katolikus, konzervatív pasi, aki a hegyvidéki önkormányzatban majdnem képviselő lett, most egy ellenséges rendezvényen vegyen részt. Ha egy elvbarátja meglátja, ő szégyenében elsüllyed. Anya azzal győzködte, hogy a tüntetésből direkt kihagyták a pártokat, vagyis civil lesz a megmozdulás. Különben csak olyan lesz, biztatta, mint az amcsi filmben az a híres színész, aki egy néger énekesnőre vigyáz. Súgtam neki: olyan, mint Kevin Costner a Több mint testőrben. Ja, igen, mondta Anya, te leszel Kevin Kostner, én meg Whitney Houston. Ezen nevettek. János úr vonakodva, de végül vállalta a feladatot.
A Ferenciek tere alatt, a zsúfolt, szagos metróaluljáróban találkoztunk.
Ahogy felértünk a felszínre, láttuk, a rendőrök a forgalmat elterelték, és a tömeg az Erzsébet híd vakítóan fehér, szegecselt hídpillérje elé állított színpadig hullámzik. A massza még nem volt sűrű, de a hátunk mögül a metróból és az Astoria felöl folyamatosan érkeztek a kis és nagy csoportok. János úr kényszeredett mosolyából kitetszett, meglepte a tüntetők nagy száma. Óvatosan araszoltunk előre. Végül jó helyet találtunk magunknak az északi Klotild palota előtti járdaszélénél, mert a járdára fellépve magasabban álltunk, mint a többség, és mert hátunkat nekivethettük a vascső-korlátnak.
A Nap egyre erősebben tűzött. Fénye olyan friss volt, mint egy cipó, amelyet nemrég vették volna ki a kemencéből. Hamvas, illatos, ropogós. Nem csak öregek gyülekeztek, hanem sok fiatal is. A most is zakót és fehér puplininget viselő János úr fanyarul megjegyezte, milyen gyér a magyar zászló, és milyen kevesen viselnek kokárdát. Anya a zászlóínséget azzal magyarázta, hogy a tüntetést magánemberek szervezték, olyanok, akiknek nincs otthon trikolorjuk.
– Nincs otthon zászlójuk? – csóválta a fejét a magam homlokú, fehér hajú János úr.
– Miért, neked van? – csodálkozott Anya.
– Persze, hogy van – válaszolta önérzetesen a barátja. – Nem is egy – tette hozzá.
– Jóóó – reagált Anya. – Legközelebb beszerzünk egyet, vagy kérünk tőled.
A szemközti, a déli Klotild palota kaszinójának homlokán futó fényreklám-szavakat, majd a tömegben szétszórt gagyi transzparenseket figyeltem. Volt Petőfit ábrázoló maszatrajz: a költő száját két piros vonallal húzták át. Azt jelenthette, manapság az ő száját is befognák. Volt olyan, hogy: Szabadság, egyenlőség, testvériség, és olyan, hogy: Kerteljük a műveinket, nyilván a „műveljük a kertjeinket” helyett. Ennek értelmét nem tudtam megfejteni.
Három után kezdődött a műsor. Nem láttunk a színpadig, ezért az eseményeket a nagy kivetítőn tudtuk követni. A szöveg enyhe torzítással ért a fülünkig. A közkedvelt, kopasz színész, és a kövérkés színésznő volt a konferanszié. Mi, Anya és én, egyszer láttuk és hallottuk őket együtt énekelni, talán a József Attila színházban. Itt is volt zene: kanárisárga pólós, baseball-sapkás pasi valami olyasmit reppelt, hogy: Éljen a Nyugat, éljen a Babits. Így hallottam, de rájöttem, inkább az lehet, hogy Éljen a Nyugat, éljen a Nap is. Na de…? Tök mindegy. Majd jóképű egyetemista srác nyomta a sódert. Majd egy színházi rendező azzal fejezte be zabos mondókáját, hogy: éljenek az ifjak. Ez tetszett. Később valamilyen lengyel történész még lenyomott egy szpícset.
– Na, ezek is itt vannak! Persze… – jegyezte meg gúnyosan János úr, és egy kis csoportra mutatott. Nyolc-tíz személy sasszézott a tömegben a hosszú rúdra akasztott hatsávos, hatszínű zászlót követve.
– A szivárványzászló – mondta Anya.
– A melegbüszkeség zászlaja – kacarászott János úr.
– Jaj, Istenem! – szaladt ki a számon. A kis csapatban ugyanis ott csúszkált Pöri, a zsáklány, és barátnője, a Roxi. Reméltem, elkerülnek, de hát észrevettek.
Pöri nyomban hozzám futott, és lelkesen megpuszilt, háromszor, úgy ahogy a suliban szokás. Anya eltátotta a száját, János úr füle tövéig érő hosszú, fehér barkója kivörösödött.
– Ő a padtársam, Szentgyörgyi Polixénia – mutattam be Pörit. Roxival nem kellett törődni, mert ő tovább sétált.
– Örvendek – nyögte Anya. – Virág sokat beszélt rólad. Egyszer eljöhetnél hozzánk – mondta Anya magához térve. Először csak kezet fogott vele, majd két másodperc múlva megpuszilta.
– Örvendek – köhögte János úr, és nagyokat nyelt.
Pöri, akit még sosem láttam ennyire felszabadultnak, a többiek után szaladt. Többé szó nem esett sem a szivárványzászlóról, sem az osztálytársamról. Én örvendtem, hogy nem vájkálnak bennem.
Miután véget ért a tüntetés, nem a Ferenciek tere felé, hanem az északi Klotild palotát megkerülve, a Váci utca, azaz a Vörösmarty tér felé battyogtunk. A Deák téren, az evangélikus templom előtt, ugyanott, ahol novemberben a flashmob volt, Borsi Jánost pillantom meg kéttucatnyi Él-Csapathoz tartozó fekete ruhás ürge társaságában. Nahát úr nem viselt terepszínű gatyát, dzsekit, barettet, mint a társai, hanem bársonyzakót, vászonnacit, mégis látni lehetett, közéjük tartózik. Sőt, valami főnökféle közöttük. Majdnem összeszartam magam. Az jutott eszembe, ezek az alakok semmitől sem riadnak vissza, és Borsinak, azaz Nahát úrnak – akit én Bulcsú Bea cikke segítségével kirúgattam a titkári állásából és a pártjából – csak egy szavába kerülne, hogy engem kikészítsenek. Hiszen cigány vagyok. Szerencsére nem vett észre, vagy úgy tett, mintha nem.

(Folytatjuk)