A Marosvásárhelyi Rádióstúdió 1958. február 8-án kezdte meg kísérleti adásait középhullámon, a 202 méteres hullámhosszon, hétköznapokon napi 30 perces magyar és 15 perces román nyelvű műsorral. Egy igen fontos nemzetközi esemény előzte meg a kormány döntését, ugyanis bizonyos nemzetközi fórumokon felülvizsgálták, hogy a román kormány mit tartott be az 1946-os párizsi békekonferencián előírt nemzetiségi jogok biztosítása érdekében. Ennél a fejezetnél sok volt a tennivaló. Az akkori kormánynak bizonyítani kellett lojalitását a kétmilliós magyarsággal szemben.

Így 1952 szeptemberében létrehozta a Magyar Autonóm Tartományt, 1954 márciusában a Kolozsvári Rádiót, magyar nyelvű adással. Ez idő tájt Marosvásárhelyen magyar nyelvű bábszínházat, Székely Népi Együttest létesített, ugyanabban az időben a Székely Színház korszerűsítésére jelentős pénzbeli támogatást nyújtott, és 1954-ben Marosvásárhelyre telepítették a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát. Ennyi nemzetközi és hazai előzmény után a Magyar Autonóm Tartomány területi rádióstúdiót kapott. A Román Rádió költségvetéséből a Hosszú utca 109. szám alatti Dandea-villát átépítették, és szerkesztőségi irodákat, egy nagyméretű zenestúdiót, és három kisebb bemondókabint hoztak létre, azokat szovjet gyártmányú magnetofonokkal, keverőpultokkal, illetve egy központi kapcsolóteremmel szerelték fel.

Mivel a szovjet híradástechnika nem éppen a legújabb vívmányaival ajándékozta meg a Román Rádiót, ezért Bukarest is csak a nála megfáradt, múzeumi példányokat küldte nekünk. Később évente, majd ötévenként, főjavításon átesett, kiglancolt keverőpultokat, Hollandiában kiselejtezett, 18 kilós hordozható terepmagnókat, Phillips márkájú mikrofonokat kaptunk, amelyekkel mégis jó minőségű felvételeket sikerült készíteni – természetesen az akkori követelményeknek megfelelően.

Hogy a stúdió zeneszalagtárában ma is több mint 30 000 magyar, német és román, népi és könnyűzene, kórusmű, szimfonikus zene-felvétel található, az Kozma Mátyás, Zoltán Aladár, Borbély Zoltán, Kozma Györgyi, Oláh Magdi, és Zoltán Zsazsa munkáját dicséri. Később román anyanyelvű zeneszerkesztőkkel egészült ki a zenei főosztály, előbb Dumitru Buzoianuval, Mihaela Floreával, akik nem ismervén a magyar nyelvet, csupán román nyelvű felvételeket készítettek, a törvény nem kötelezte őket a magyar nyelv ismeretére. Ezzel szemben a magyar nyelvű szerkesztőket már a szerkesztőség utasította a román zenefelvételek elkészítésére, a szalagtár román anyagának gyarapítására.

A szerkesztőség mozgékonyságára is gondoltak az alapítók, hiszen egy román gyártmányú katonai ponyvás dzsip, egy még működőképes, IFA típusú riportkocsi, egy oldalkosaras, 250 köbcentis IZS szovjet motorkerékpár és két darab román gyártmányú, Tohan típusú férfikerékpár, valamint a vásárhelyi autóbuszokra öt darab buszbérlet állt a szerkesztőség rendelkezésére… Ahogy telt-múlt az idő, egy új Moszkvics személyautót is kapott a rádió szerkesztősége, amelyet kizárólag az igazgató, az igazgatóhelyettes, esetleg a fővárosi küldöttek vehettek igénybe. Viszont tetszés szerint utazhattunk autóbusszal, vonattal, repülőgéppel, hajóval meg autóstoppal. Ha véletlenül nem szállodában éjszakáztunk, olyankor még öt lej járt a 18 lejes napidíj mellé, ha sikerült a delegációt láttamozó titkárnőktől kiudvarolni egy olyan pecsétet, miszerint sehol sem aludtunk azon a kiszálláson. Bizony volt rá példa, hogy jobb híján kocsiban vészeltünk át az éjszakát, de szerencsére mindenütt akadtak barátok, barátnők, esetleg rokonok vagy jó ismerősök, akik szívesen megosztották hajlékukat a rádiósokkal.

A műsorszórás is kezdetleges módszerrel történt, mert többnyire az akkori posta telefonhálózatát használtuk. Az egyre inkább erősödő hidegháborúra való tekintettel, a diktatúrának gondja volt arra, hogy legyen jog az anyanyelvű médiához, de az ne jusson túl az ország határain. Ezért a vidéki stúdiók műsora mindössze ötven kilométeres körzetben volt fogható, alig hét kilowattos adótornyok működtek, eleinte kettő – Marosvásárhelyen és Csíkszeredában –, később Brassó mellett Botfaluban. Gyakorlatilag ezért nem volt hallható műsorunk Székelyudvarhelyen, mivel kívül esett a csíkszeredai antenna hatósugarán. Viszont Iaşi-ban az 550 kilowattos antennával már szándékosan szórták a műsort Besszarábia és Bukovina felé is. Ez teljes körű és biztonságos ellenőrzésre adott lehetőséget az „éber szerveknek”. Ha gyanús szöveget észleltek, következett a hírhedt goebbelsi találmány: műszaki hibára hivatkozva egyszerűen egy mozdulattal kikapcsolták az adást.

Erre történelmi példánk is van. A hatalom Romániában 1984. január 12-én 12 óra 30 perckor, egy időben, öt területi rádióstúdiót iktatott ki a közéletből. Igaz, hogy ezúttal sem műszaki, sem más okokra való hivatkozás nélkül. A kiszivárogtatások verhetetlen bajnoka, a pártgépezet igyekezett, hogy bizalmas körökben az energiatakarékosságot és a valóban erős telet suttogja. Azonban erről hivatalosan soha, sehol, semmit sem közölt a diktatúra. A háttérben a magyar elektronikus média megszüntetése állt. A kirakatjáték kedvéért feláldozta a iasi-i, craiovai, a temesvári területi rádiókat is, csakhogy Kolozsváron és Marosvásárhelyen véglegesen elhallgasson a két magyar nyelvű adás…

Ezt megelőzően ez a „biztonságos közvetítési” módszer nagyon sokat ártott a hang minőségének. Amíg a szalagra rögzített műsor a hallgatóhoz jutott, több száz kilométeres utat tett meg dróthuzalokon a stúdiótól, a posta kapcsolótermén, a bonyodalmas, központi ellenőrző kapcsolótáblán, végül az adótornyon át az éter hullámain keresztül került a hallgató készülékébe. A Somos-tetőn felállított antenna teljesítménye hét és fél kilowatt volt, amelynek hatósugara alig haladta meg a 100 kilométert. Akkoriban Bukarest egyes adásának antennája 1000 kilowattal sugárzott, de így sem fedte le az ország egész területét. A közérthetőségért képzeljünk el egy olyan színpadot, ahol a nagy reflektor helyett három istállólámpával világítanak.

Bárki megítélheti, hogy a mi szerény – hét és fél kilowattos – antennánkkal csak mímeltük a rádiózást, de így is nagy népszerűségnek örvendett a Vásárhelyi Rádió. Berecktől Dicsőszentmártonig, Segesvártól Kolozsvárig hallható volt a magyar szó és a magyar muzsika, ami viszont már kezdett nem tetszeni az akkori hatalomnak, de azt nem közölték, ám annál jobban éreztették velünk. Bár tudta az állam és a pártvezetés, hogy 1958-ban nemzetközi egyezmény alapján a Magyar Autonóm Tartomány magyarságának szánta a Vásárhelyi Rádiót, ugyanis 100 kilométerrel odébb már működött magyar nyelvű műsor, a Ceausescu-kormány mégis igyekezett a műsoridőket kiegyenlíteni, majd a román nyelvű műsor idejét megnövelni. A vásárhelyi 30 perc magyar és 15 perc román adással indult, amit 1984-ig tolerált a központi irányítás. Ettől kezdődően mindig fele-fele arányban működött a Vásárhelyi Rádió. És hogy a kívánalmaknak megfeleljen, a rádióban létrehozták a sajtóigazgatóságnak nevezett cenzori hivatalt. Betű nem hagyhatta el a nyomdát, hang és kép az adóantennákat sajtóigazgatósági pecsét nélkül. Közben 1977-ben megszüntették a sajtóirodákat. A hatalom szigorúan vigyázott arra, hogy a rádió a hatalmat szolgálja. Az állam fizette, de a pártpropaganda szervezete irányította az írott és az elektronikus médiát. A vezetés rettegett az élő adástól, hogy rendszer- és pártellenes szövegeket mondanak be a rádióba. Éppen ezért már a kezdet kezdetén csak szalagról mehetett az adás. Pedig a rádiószerkesztőségben akkoriban megbízható, „egészséges” származású káderek dolgoztak. Ennek ellenére – a maximális biztonság kedvéért – szigorúan ellenőrizték a műsorokat, az ötlettől az adásig. Csakis jóváhagyott, havi, heti, napi műsortervek alapján készültek a felvételek.

A riporter megvágta az anyagot, vagyis kiollózta a terepfelvételből a zörejeket, a szüneteket, az ismétléseket, kijavította a nyelvhelyességi hibákat, majd amikor elkészült, az anyag végére piros, az elejére zöld színű befutót ragasztott, így nem kerülhetett fordítva a lejátszókorongra a szalag. A zöld befutóra ráírta a riport címét és az adás időpontját, így nem kerülhetett sor a szalag összecserélésére. A négy milliméter széles befutó zöld szalagon az osztályvezető, a főszerkesztő és a politikai cenzor aláírása is kellett szerepeljen, majd egy héttel az adás időpontja előtt leadta a riportot az osztályvezetőnek, aki ismét végighallgatta és kivágta a szalagból azokat a részeket, amelyeket nem talált helyesnek. Ezt követően nemcsak a dobozt írta alá, de a magnószalag befutóját is szignálta, ami nélkül nem fogadta el a főszerkesztő, és átadta a főszerkesztőnek, aki immár nemcsak tartalmilag, de politikai szempontból is eldöntötte, hogy adásképes-e a műsor, vagy vágni kell belőle bizonyos részeket. Miután ez is megtörtént, a szalag befutóját és dobozát láttamozta. Következett a sajtóigazgatósági ügyeletes, az úgynevezett tisztafej, aki meghallgatta, és a sajtóigazgatósági szabályoknak nem megfelelő részeket kivágatta az operatőrrel, ugyanis a cenzor nem tudta kezelni a magnót és nem értett a vágáshoz, csak ideológiailag adta meg az értékes utasításokat, ő is aláírta a magnószalagot meg a dobozt. Ezután zárjeggyel látta el a skatulyát, azt is láttamozta, végezetül személyi bélyegzőjével pecsétet nyomott rá.

Így vált adásképessé a riport, ami aztán az adás időpontjáig lakat alatt állt, nehogy az osztályellenség keze elérhesse. Ha mindez nem szerepelt az adásra szánt dobozon, úgy tartalékzene került a lejátszó korongjára.

A politikai cenzorok teljesen másként hallgatták a hangfelvételeket, mint a rádiósok. Az adásra jóváhagyott riportban, összeállításban semmilyen politikai hiba nem maradhatott. Így történhetett meg, hogy az egyik kollégánk anyagát azért tiltotta le, mert miközben az anyagban elhangzott az ország első emberének a neve, ezzel egy időben a háttérben elbőgte magát egy tehén. Nosza, lecsapott rá a cenzor: – Elvtársam, ha nem tudná, ez a szalagon levő tehénbőgés egyenesen az államfő meggyalázását jelenti. Egyben kifejezi a sajtóigazgatóság, a főszerkesztő, az osztályvezető és a riporter véleményét. Ez annyira súlyos politikai hiba, hogy emiatt akár börtönbüntetés is kiszabható. A cenzor diadalmaskodott az ügyben, mert akkoriban még lehetetlen volt szétválasztani két egyidejűleg hallható hangot. A szerkesztő és vele együtt az igazgató, valamint az osztályvezető is szerkesztőségi szankciót kapott.

Nem hallgathatom el, hogy a rádió 26 éves, 10 hónapos és 12 napos élete utolsó szakaszában a sok megszigorítás mellett felszereltségben, műsoridőben elég szépen gyarapodott. A műsorszórást és a műsoridőket úgy alakították ki, hogy a kolozsvári és a Marosvásárhelyi Rádió adásai ugyanazokon a hullámhosszokon egymást követték, román és magyar nyelven. Ezzel a kissé bonyolult módszerrel az egész Erdély területét lefedte a két stúdió a bukarestivel együtt.

Ahogy már korábban is említettem, többszöri riogatás után, 1984. január 12-én radikális módszerhez nyúlt a diktatúra, és kikapcsolta a területi stúdiókat. A szalagtár teljes állományát, zenei és prózai felvételeket, felsőbb utasításra, összecsomagoltuk, tízesével összekötözve, bukaresti teherkocsikkal azt Jilavára szállították, a hírhedt börtöntelepülésre. Négy éven át senki semmit sem tudott közülünk a szalagtár sorsáról. A műszaki berendezéseket pedig a bukaresti központba szállították, csupán annyi felszerelés maradt a stúdióban, amelylyel bármikor közvetíteni lehetett egy-egy főtitkári „munkalátogatást”.

A televízió magyar adását is megszüntették, a bukaresti magyar rádióműsort 60 percről 30 percre csökkentették. Hiába kutattuk az okot, a vásárhelyi vezetőség csak vonogatta a vállát, és arra figyelmeztetett, hogy lássuk be: országszerte igen nagy a takarékosság, ne lázadozzunk, törődjünk bele a sorsunkba, és fogadjuk el az állásajánlatokat, amiről a párt gondoskodott. Bukarestből már fenyegető hangú választ kaptuk, miszerint: Felsőbb utasítás, és ne nagyon érdeklődjünk! Így aztán a kegyes hatalom holmi piti, alacsony bérrel járó, szövetkezeti tisztviselői állásokkal „ajándékozta” meg a magyar szerkesztőség túlnyomó többségét. A tehetséges Vajna János kollegánkat úgy „megsegítette” a megyei pártszervezet, hogy öt éven át a Mobila szövetkezet mellékgazdaságának disznóit és a zöldségeskertjeit kellett istápolnia, természetesen fél fizetéssel. A román kollegák közül akadt olyan is, aki igazgatói székbe került, vagy főkönyvtárosi állást kapott a megfelelő fizetés mellett. Szétszóródtunk a nagyvilágban. Azonban minden év január 12-én – tüntetőleg, dacból és testületileg – az Astoria vendéglőben megtartottuk a rádió halotti torát, pedig tudtuk és tapasztalhattuk, hogy a Szekuritáté tud az összejövetelünkről. Négy éven át, minden alkalommal hangosan és nyíltan beszéltünk a bennünket ért sérelemről, és akárcsak az érettségi találkozókon, mindenki elmesélte saját és családja sorsát. A találkozókon egyre jobban megerősödött bennünk az a meggyőződés, hogy a megszűnésnek nem takarékossági, hanem politikai okai voltak. Mert ha olyan keményen kampányoltunk volna a pártpolitika mellett, mint a központi pártlapok, a Scântea, az Előre vagy a Neuer Zeitung, és nem létezett volna magyar adás, akkor nem szüntették volna meg a vidéki stúdiókat.

Az ötödik esztendő után, egészen pontosan 4 év, 10 hónap és 20 nap után, a rendszerváltás napján – 1989. december 22-én – Marosvásárhelyen, a főtéri tüntetésen Vári Marianna kiadta a jelszót: Gyertek, foglaljuk vissza a rádiót! Gáspár Sándorral, Gyarmati Dénessel, Vajna Jánossal, Gyárfás Évával, Marton Marikával, Schwartz Viktorral bevonultunk a stúdióba. A fegyveres őrség kissé keserű képpel, de fogadta a honfoglalókat. A stúdió fenntartását biztosító műszaki személyzet – amely elméletileg a tartalékba helyezett tévés közvetítőkocsinál kellett volna szolgálatot teljesítsen – valamennyi tagja csatlakozott, csupán egy telefonbeszélgetés után, amit a kolozsvári Rádióigazgatósággal folytattak a honfoglaló kollégák, a vásárhelyi adótorony kikapcsolta a központi stúdiót, és bennünket kapcsolt adásba. Ezzel egy időben lelakatoltuk azt a lehallgatóirodát, ahol a Szekuritáté, az UKV telefonok és rádiók beszélgetéseit hallgatta le és rögzítette. Ezután abban a nagy eufórikus hangulatban a tartalék felszerelésekkel elindítottuk a Marosvásárhelyi Rádió nyitószalagját. Öt év után ismét megszólalt a vásárhelyi rádió. A telefon, a tévé, a központi rádió működött, és mégis már az első percekben izzott a telefonvonal. Sírva üdvözöltek a hallgatók, érkeztek a javaslatok, kiket kérjünk mikrofon elé, minden telefonáló a kedvenc riportere sorsa felől érdeklődött, mindenki boldog volt, és csak arra kértek, beszéljünk.

Minden számításba jöhető és diktatúraellenes közismert személyiséget mikrofon elé állítottunk. Egész napos műsort szórtunk, első napon magyarul, a következő napon már a román kollégák is előmerészkedtek. Azután sorba álltunk a stúdiók hangszigetelt ajtaja előtt a megtalált alanyokkal. Mindenki kedvére beszélt, és annyit, amennyit akart. Élőben ment az adás, nem volt csak öncenzúrázás. Amíg a mikrofon előtt helyet cseréltek a riporterek és az alanyok, abból a pár tucat maradék zeneszámból sugároztunk. Miután rájöttek a hallgatók, hogy zeneszűkében vagyunk, saját zenekazettáikkal, tekercseikkel árasztottak el bennünket. A betelefonálásokból kiderült, hogy a lehalkított tévé mellett csak bennünket hallgat a körzet magyar és román hallgatósága, hajnaltól éjfélig. A műsor hallatán sorban szállingóztak vissza a rádiósok. Az igazgatók közül megjelent az utolsó igazgató, Sebestyén Liviu és Oroján Sándor aligazgató. Nem szólt bele senki sem az adásba. Mindenki empátiával fogadta. Azonban amikor megjelent Ferenc költő, volt szerkesztőségi főtitkár, hozzám fordult, mint korelnökhöz és önkéntes műsorszerkesztőhöz, hogy Ő is hozott valami jegyzetet az élet sűrűjéből… Akkor bizony bennem is megmozdult valami. Lám-lám, megfordult a világ, most én nézem meg az anyagát, pedig engem nem is a megyei párttitkár hozott a rádióhoz, mint annak idején az előttem zavartan tébláboló, koszorús költőnket… Egy kicsit rá is játszottam az esetre. Másnapra hívtam vissza, hogy megtudja, mit döntöttünk. Megtehettem, mert én voltam a néhai hőzöngők közül a korelnök.

Amikor Ferenc költő másnap bejött az irodába, saját versével fogadtuk. Talán Oláh Magdi, az Előre című központi pártlapból vágta ki a nyáron megjelent, Ceauşescut dicsőítő Kárpátok géniusza versét, és azt függesztette ki, közvetlenül a mellé a szlogen mellé, amely azt hirdette: Nálunk kötelező igazat mondani! Lehet, hogy a magát magyar Păunescunak tartó koszorús költőnk mindezt nem vette észre, de ha igen, akkor annak dacára hozzám fordult, és szerényen megkérdezett, hogy melyik kabinban olvashatná fel az írását… Az iroda tele volt munkatársakkal és vendégekkel. Egy kicsit kivártam, majd a sokévi keserűség katarzisaként – immár minden pártszankció rémképe és minden felindulás nélkül, de érthetően – közöltem vele:
– Ide hallgass, titkár elvtárs, amíg én itt leszek a rádiónál, ne tedd be a lábad a stúdióba, te csak rendezgesd a párthoz és az ő kivégzett vezéréhez írott ódáidat, himnuszaidat, amelyekre az égvilágon senki sem kért fel, csak a te igazi kommunista öntudatod gyöngyöztette ki belőled, és hagyj minket dolgozni! És most ott az ajtó, amelyen a te remekműved is díszeleg…

Égő arccal, megszégyenülten vonult ki az irodából.

Új arcok is megjelentek a szerkesztőségben. Máthé Éva és Kelemen Ferenc lendületesen gyűjtötték az interjúkat. Adásainkban felkérésünkre szívesen megjelent Sütő András, Király Károly, Smaranda Enache, Fülöp Dénes református lelkész, Léstyán Ferenc katolikus plébános. Lassan többen lettünk, mint az induláskor. A zeneosztály teljes létszámban jelen volt. Egymás után érkeztek a külföldi adományok Budapestről, Pécsről, Szegedről; magnószalagot, kis diktafonokat, riportermagnókat kaptunk az amerikai Illinois államból, személyesen Bekker Erzsébettől; Szegedről, a Romániából kitiltott rádióriporter, Halasy Nagy Endre hozott műszaki berendezéseket, írógépeket. Egy adott pillanatban legalább ötven divatjamúlt írógépet számoltunk össze az adományok között. Lassan bővült a szerkesztőség. Mindenki annyit dolgozott, amennyit csak elbírt. Senki sem fáradt el. Azonban többen szalmalángnak tekintették az újrakezdést, és óvatosan távol maradtak. Akadtak néhányan, akik csak hetek, hónapok elteltével merészkedtek a stúdióba, akkor, amikor már visszafordíthatatlannak látszott a fordulat. Olyan egykori kollega is akadt, hogy ásványvizet hozott a bátrabb szerkesztőknek, de a mikrofon elé nem mert állni. Sokan arra figyelmeztettek, ne dőljünk be ezeknek, mert a szeku nem alszik.

Kezdett kialakulni az adásszerkezet. Megosztottuk a műsoridőt a román és magyar szerkesztőség között. Óránként váltogattuk egymást. A karácsonyi szent ünnep közeledett, minden felekezet papja nyilvánosságot kapott, az ortodox pap először fogott kezet a református lelkipásztorokkal, és a görög katolikus egyház is hallatott magáról, nemcsak a római katolikus egyházfők, meg a falusi papok. Annak ellenére, hogy ott és azzal, akivel akartunk, olyan riportokat készítettünk, amit a szívünk diktált, napi 12 órában zúdítottuk az interjúkat a hallgatóságra, magyarul és
románul…

Az egyik sikersorozatot már január elején elindítottam Tóth Tamás színművésszel. Minden délben 12 órakor egy-egy fejezetet olvasott fel az addig tiltott és csak titokban becsempészett, Vörös horizontok című könyvből, melynek szerzője Ion Mihai Pacepa tábornok, aki a Ceausescu házaspárról írta le mindazt, amit csak Ő maga ismerhetett, mint az ország harmadik embere, és, aki még ma is inkognitóban él, távol hazájától.

A riportok izgalmasak, változatosak voltak, ám a 40 000 zenefelvétel helyett csupán 60 zenefelvételből válogathattunk, abból, amit a kiürített szalagtárban szemszúrásból meghagytak a terminátorok. A teljes hangfelvétel-archívumot és zeneszalag-állományt – ahogy már utaltam rá – Bukarest mellé, a börtönéről elhíresült Jilavára szállították. Meggyőződésünk volt, hogy a diktatúra szándékosan olyan körülmények között tárolja a szalagokat, valami elhagyott penészes börtöncellákban, hogy azok hamarosan hasznavehetetlenekké váljanak. Ezért hirdettük úton-útfélen, hogy hangfelvételeinket bebörtönözték, mint valami politikai foglyokat. A hallgatók ajándékkazettáiról karácsonyi dallamok hangzottak el a stúdiónkból. Remek technikusaink, mint Kacsó Tibi, Nagy Laji, Asztalos Oszi, Bencze Károly, Copil Remus olyan rögtönzött kapcsolásokat hoztak létre, hogy még az autórádió magnójáról, vagy CD-ről is adásba kerültek a divatos számok. Közben már olajozottan ment az óránkénti híradás, románul és magyarul.

Az üres szalagtárban csak pár tucat zene volt. Nagyon szegényesnek tűnt a zeneműsorunk, hiányoztak a saját zenefelvételeink, hiányzott az Aranyszalagtár. Ezekből, valamint az aktuális felvételekből lehetett volna igazi vásárhelyi műsort szerkeszteni. Akik visszajöttünk a stúdióba, ismertük a fonotékánkat. Pontos és használható nyilvántartásunk volt arról. Borbély Zoltán Oláh Magdival, Dorgo Rodicával, Kozma Györgyivel közösen pontos fejlapokat írt közel negyvenezer zenefelvételről. Betűrendben álltak a szekrényekben. Félkarú óriás volt a zeneosztályunk, hiszen valahol Jilavában dokkoltak a szalagok a nyilvántartó kárdexekkel együtt. 1990. január 31-ig, csupán megegyezéses alapon az – öregek tanácsaként – vezetgettük a rádiót, nem volt hivatalosan választott vezetője a stúdiónak. Összedugtuk a fejünket mi a régiek, s elfogadták ötletemet, hogy bízzák rám a szalagok felkutatását és hazaszállítását. Tizenöt nappal az újraindulás után kinyomoztam az elkobzott szalagtár hollétét. Bukarestben is visszaszállingóztak az elvtársak a szakmába, igaz, ugyan némi cselvetéssel. A munkaképes felelős beosztású tévések a rádióhoz igazoltak, és a kevésbé sáros rádiósok a tévéhez vagy a hírlapokhoz. Így fedeztem fel a rádiónál 1990 januárjában az addigi tévévezért, Molnár Vilmost, aki már átigazolt a rádióhoz. Meglepő módon barátságosnak bizonyult a félelmetes tévécenzor. Még tévés afférjaink óta emlékezett rám. Készségesen elmondta, hogy a vásárhelyi rádió teljes eltűnt szalagtára tényleg Jilavában található. Megadta Caraculacu nevű fontos személy telefonszámát, akivel rögtön megállapodtunk, hogy ha szállítóeszközt szerzek, akár következő nap mehetek a szalagtárért. Már másnap egy tíztonnás, csukott teherkocsit kértem és kaptam a vásárhelyi Konzervgyártól. Kis csapatot állítottam össze olyan munkatársakból, akik segítettek nekem, hogy ne csak a szalagokat és tartozékaikat, de a műszaki felszereléseinket is hiánytalanul visszaszerezhessük, sőt még valamicskét ezen felül is szerezzünk a stúdiónak. Nagy Lajos technikussal, Dumitru Buzoianu zeneszerkesztővel, Kacsó Tibor karbantartóval előbb a bukaresti stúdióban intézkedtünk. Molnár Vilmos teátrális kitörő örömmel fogadott. Elkalauzolt a célszemélyekhez, kézhez kaptam minden szükséges okmányt, és nyomban Jilavára utaztunk. Nem remélt szeretettel fogadtak, mindenki kedves volt, készségesen segített, amit azzal érdemeltünk ki, hogy mi vásárhelyiek az öt területi stúdió közül elsőnek jelentkeztünk a lefoglalt állományokért. Nagyon kellemes meglepetés ért bennünket Jilaván. Csak ámultunk, hogy szó sem volt a penészes raktárakról. Hangtekercseinket a börtön világszínvonalú film- és magnószalag-archívumának automata páratartalom-adagolókkal felszerelt, légkondicionált csarnokaiban tárolták. Lám csak, a stúdiókat megszüntették ugyan, de nem semmisítették meg a rengeteg felvételt. Valakik okosabbak voltak a hatalomnál, mert felfedezték a valódi értéket. Szinte hiánytalanul vehettük át és hozhattuk haza szalagtárunk anyagát. Ebben oroszlánrésze volt Agyagási József gépkocsivezetőnek, aki a nagyon nehéz utakon hóviharban vezette a túlterhet csukott teherkocsit, ugyanis a szalagtár mellé felpakoltuk a keverőpultokat, stúdiómagnókat, magnószalagokat, szóval, ami nélkül nem lett volna Marosvásárhelyi Rádió.

Türelmetlenségünkben még napnyugta előtt hazaindultunk. Ám a Bărăgánban, abban a februári hófúvásban, az úttalan utakon eltévedtünk. Végül egy páncélos járőr bukkant ránk, a kaszárnyába kísért bennünket, ahol vacsorát és szállást kaptunk, majd hajnalban ugyanaz a páncélos az országútra vezetett. Akkor valóban és jólesően éreztük, hogy a hadsereg velünk volt. Végül is kisebb-nagyobb útakadályok után, szállítmányunkkal megérkeztünk Vásárhelyre, ahol hurrázva fogadott Borbély Zoli, Marton Mari, István Kati – a zenészcsapat –, Gáspár Sanyi, Vajna János, Gyarmati Dénes, Máthé Éva, Kelemen Feri – riporterek –, no és persze az egész román szerkesztőséggel együtt ölelgettek, a kezünket szorongatták… Immár lesz miből zeneműsort szerkeszteni… Foroghatnak az archív felvételek…

Megérkezésünk után az 5-ös iskola teljes diáksága élőláncot alkotott a stúdió kapujától a stúdió szalagtáráig, és tízfokos hidegben, hóhullásban, kézről kézre vándoroltak egyenként a felvételek a polcokra. Senki nem érezte a hideget, mindenki örült, ha megpillantott egy-egy saját felvételt. Az eufóriával keveredett szeretet mintha szét akarta volna feszíteni a világot… Ebben a hangulatban elérkeztünk 1990. január 31-éhez, a stúdió egyik történelmi dátumához, amit ma már sehol sem jegyeznek, sőt igyekeznek meg nem történtté nyilvánítani.

A rendszerváltást követő negyvenedik napon demokratikusan, szabadon megválasztottuk a rádió első igazgatóját. Két jelöltet állítottunk, egyet a magyar, egyet a román szerkesztők. A titkosan leadott szavazatok nyilvános számlálásánál Melinte Serban 15, míg Gáspár Sándor 28 szavazatot kapott. Nyilvánvaló, hogy a jelen levő 43 szavazó közül a román szerkesztőség tagjai közül is többen Gáspárra adták a voksukat, akit a bukaresti vezetőség elfogadott és hivatalos rangra emelt.

Egy idő után Bukarestben úgy gondolták, hogy az ország egyetlen magyar rádióigazgatója mellé minden ceremónia nélkül kinevezik Serban Melintét, a nyolcvanas évek néhai aligazgatóját. Hónapokon át két igazgatója volt az alig hatvantagú rádiónak. Mivel az önkényes kinevezésért senki sem reklamált, ismét gondolt egy merészet a központi irányítás, és megszüntette a magyar igazgató állását. Minden választást, illetve versenyvizsgát megkerülve a román igazgatót szentesítette az igazgatói székben, és Gáspár Sándorból főmunkatárs lett. Évek múltán, szabályos versenyvizsgáztatás után Mirela Moldován ülhetett az igazgatói székbe, míg a magyar szerkesztőség élére Jászberényi Emese került.

Már a kilencvenes években megszűnt az eufória, elteltek az ünnepek, és kezdte fejét emelgetni a sovinizmus, előóvatoskodtak rejtekhelyükről a látszólag vereséget szenvedett karhatalmi, állami és pártvezetési káderek, és kinyíltak a szelepek. A hosszú éveken át parancsra tisztelt kisebbségieken elkezdték a bosszúállást… Következett a vásárhelyi fekete március…

Azt is túléltük… Akárcsak azokat a pillanatokat, amikor 1990. december 1-jén a gyulafehérvári, egyesülési emlékünnepségen, sajnos nemcsak a tömeg tüntetett a magyarok ellen, hanem maga a miniszterelnök, Petre Román vezényelte a féktelenül ünneplő tömeget. A kamerák kereszttüzében egy egész ország láthatta, hogy maga Ion Iliescu húzogatta Petre Roman kabátujját és próbálta diszkréten csitítani a felbuzdult elnököt. Borbély Melindával tudósítottuk a magyar adást. Amikor az emelvény és a tüntető-ünneplő tömeg között vitt az utunk, azt kérdezte Melinda:
– Most mi lesz velünk, ha a tömeg meglátja a magnónkat?
– Nyugi, kislány, valószínű itt a kutya sem ismer, de ha szoktál kártyázni, akkor tessék pókerpofát vágni. És közömbösen sétáltunk.

Eljutottunk a szállásunkra, ott megírtuk a helyszíni beszámolót, amelyben arról tudósítottunk, hogy az évezredes Árpád-kori katolikus templomtól nem messze, az immár nyolcvanesztendős koronázási katedrális közvetlen közelében, melynek tornyáról 50 méter hosszú román zászlót lenget a decemberi szél, a havas, hideg környezetben ünnepel, ugyanakkor hangosan tüntet az ellenségei ellen az ország minden sarkából idesereglett, több ezer főt számláló lelkes tömeg… Eközben kis szünetet tartottam, az erkély ablakán kinyújtottam a mikrofont, hogy a paprikás hangú tömeg hiteles hangja is eljuthasson a hallgatósághoz…

Manapság, a hatósági cenzúra megszűnte után, a cenzorok csendben visszavonultak barlangjaikba, így a Marosvásárhelyi Rádió megújította, de közben megtartotta közszolgálati profilját. A szerkesztő, az alkotmány, valamint az újságírás etikai normáinak betartása mellett iktatja műsorba anyagait, vagy közvetíti élő műsorát. Ma már a munkatárs élőben, könnyedén mobiltelefonján jelentkezik és közöl riportot, amit előzetesen senki sem ellenőrizhet. A felelősség a riporteré. Így aztán sokkal egyszerűbbé, dinamikusabbá vált a mai rádiózás, hiszen ma már számítógépes szerkesztéssel készül az adás.

Talán épp emiatt gomba módra elszaporodtak a kereskedelmi rádió- és tévétársaságok, minek következtében az elektronikus sajtóban is elszabadult a médiapiaci konkurenciaharc. Azonban a felmérések bizonyítják, hogy a közszolgálati területi rádió sok tekintetben és eredményes törekvésben felülmúlja vetélytársait, a pontos tájékoztatásban, a mértéktartó stílusban, a pártatlanságban, a téma változatosságában, a nyelvi tisztaságban. Megnőtt az adótornyok száma és kapacitása, nemcsak közép-, de ultrarövid hullámon is sugároz román, magyar, német és cigány nyelvű műsort. A felszereltségben is versenyképes a közszolgálati rádió. Amíg egy kereskedelmi rádióműsor legfeljebb 50 kilométeres körzetben hallható, addig a közszolgálati műsorok öt-hatszoros teljesítményre képesek.

A megfigyelések alapján sok hallgatót elhódít a közszolgálati rádiótól a lemezlovas beszédstílus, a divatos diszkózene, a temérdek – többé-kevésbé ízléses – reklám, a bulvársajtóban használatos szenzációhajhász és pletykaszerű informálás. Ezek potenciálisan növelik a 24 órás műsoridővel működő, kis hatósugarú kereskedelmi rádió hallgatottságát, de ugyanakkor sok erkölcsi-etikai vétség virtuális lehetőségét is magukban hordozzák… A következmény ismeretes: sajtóperek, helyesbítések, bocsánatkérések, pénzbírságok, esetleg börtönbüntetések is leselkednek a szerkesztőkre… Ugyanis ma a szabad sajtónak kötelessége az igazmondás, no meg a pártatlanság. Törvény szerint ezek fölött őrködik az Országos Audiovizuális Tanács.

Forrás: Csifó János – Megy a magnó… MEK

1. Gergely Tamás:
   2013. november 17. 16:34

   Rendkívül érdekes, rendkívül szomorú. Ezt olvasva elfog újra a szorongás, amit a diktatúrában újságíróként éreztem: két bûnünk volt – szabad emberekként akartunk újságot írni és magyarok voltunk.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ