A szerző fotója

Felsősófalván van egy fantasztikus sírkő, az egyik kert végében láttam. Mindig izgatott ez a tán nemzetségi temetkezésre mutató szokás, hogy valamikor a történelemben, de még a középkorban is a háztól bejárható távolságra (vagy közelségben) hantolták el a halottakat.

A sírkő árnyékából a meredélyen épült templomra látni. Ahhoz képest, hogy a horda-időkben a küszöb alá fektették őket, és aztán féltek tőle, nehogy visszajöjjön, ez már elbírhatóbb, de az adott kor bélyegét magán hordozó szokás volt. Ám nem ezért mondom fantasztikusnak ezt a sírkövet, hanem a szövegéért. A felirat jól olvasható, nem rongálta az idő. Valami vagy valaki megrepesztette lemezét, ezt leszámítva akár tegnap is megíródhatott volna. ITT NYUGSZANAK SOFALVI LAJOS SZ. 1891 M.H.1971 ÉS NEJE PARAJDI ÁGNES SZ.1895 M.H.19 NYUGALMUK LEGYEN CSENDES.

Az első következtetés az időt mutatja, mint valami óra. Ezek szerint ők ketten kortársaim voltak, tehát még a huszadik század utolsó harmadában is létezett a kertben temetkezés szokása, ezzel korábbi kijelentésemet semmisítettem meg, miszerint a középkor… Igaz, de nem kizárólag, mert ilyet nem állítottam. Csak találgatni lehet, miért nem kopogtatta be a kőfaragó a feleség halálának évét. Leghamarabb arra gondolok, hogy gyerektelenek voltak, nem volt senki, aki annak rendje-módja szerint ezt elrendezte volna. De valaki mégis megadta a végtisztességet az öregembernek, az asszonynak is, már ha itt van eltemetve. Az is lehet, mégis voltak gyerekeik, csak épp nem Sófalván éltek. A hetvenes évek, mert hisz azokról az időkről beszélünk, a felgyorsult ipari mobilitás évtizede volt, így valószínű, hogy a Sófalvi-Parajdi házaspár gyerekei, az a generáció már akkor valamelyik városban kötött ki. Vagy tán még hamarabb beköltöztek, mert úgy volt akkoriban, hogy ma benyitottál a városba, kicsi barátom, elrámoltad szerény kis motyódat valamelyik tömegszálláson vagy albérletbe vonultál, és már a következő elsejétől elküldtek egy hat hónapos gyorstalpalóra, legalább egy munkafázisra betanítottak és azt csinálhattad egész életeden keresztül. Azért valamivel csak több volt az aznapi lecke – eljött az esztergályos főnemesek kora, ahogy Fejes Endre írta Rozsdatemető című regényében. Azokban az időkben bejárásom volt a csíki traktorgyárba, nemrég épült a dombon. Egy fiatal esztergályos a kérdésre, hogy ugyanbiza mennyit keres egy hónapban, azt válaszolta parázsló pillantással, amennyit nem szégyellek, s hogy egyértelművé tegye a közlést, kezének öt ujjával adott nyomatékot mondandójának. Ezzel ugyan lépéssel se jutottunk közelebb a megoldáshoz, hogy hol van eltemetve az asszony. Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Udvarhelyen vagy távolabb? Az sem kizárt, hogy mivel férje után halt, csak itt van, de a hátramaradók már nem pászították oda a két számot a kő aljára. Ilyesmi megtörténik egyebütt is, mindenütt, némely százötven éves kő tanúsága szerint az illető még most is él, mert a felirat szerint megszületett, de nem halt meg! Élők az élőkkel, holtak a holtakkal, jól van ez így.
Németországból hazalátogató és korondi gyökereire rátarti unokaöcsénket faggatom, előfordul-e náluk a Berliner, Dresdner, Weimarer családnév. Hát ő még nem hallott ilyet, de legközelebb elhozza az egész telefonkönyvet, fellapozzuk és az lesz a végső válasz, hogy igen vagy nem. Különben is azt hiszi, hogy a németek kinőttek a középkorból, mert nem először, de utoljára akkor azonosították be a születés vagy a földrajzi származás szerint az embert. De miért kérdezed? – Nézd csak meg ezt a fényképet, Sófalván készült és egy Sófalvi meg egy Parajdi nevű emberre emlékeztet. Akik ha nem is a középkorban, de nagy valószínűséggel falujukban maradtak mindhalálig. Na né, hát ez tényleg érdekes, mondja az unokaöccs, hogy a nemzetségnevek ennyire ráépüljenek a tájra. Vagy a táj az emberre, mert így is, úgy is igaz. Úgyhogy én csak azt mondom, hogy nagyon rokonszenves a létezésnek ez a módja,a névben is kifejezett helyhez kötöttség. Tamási Áron minduntalan idézett mondása szerint – Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – tényleg ez a világ s tényleg ez az otthon.
Valamikor évekkel ezelőtt így játszadoztam: Hodgyába megy Hodgyai, Farcádba meg Farcádi. Tulajdonnévvé válhatott ily módon a különben köznapi létezés. S ismerek jó néhány Bögözit, Bözödit, Bölönit, Galambfalvit (itt nincs Kis- és Nagygalambfalva, mint valóságosan, Galambfalva egy és osztatlan a családnév szerint), Fancsalit, Ülkeit, Városfalvit, Kápolnásit, Makfalvit, Rákosit, Kászonit, Újfalvit, Csíkit és Csikit, Ádámosit, Abránt (ami Abránfalvára mutat), Csernátonit, Bükkösit, Sepsit, Faludit, Kányádit, és azt hiszem, naphosszat lehetne sorolni az efféle neveket egész Székelyföldről. Mert ez a föld ebben is egységes, nem hagyja csillagjele nélkül édes fiait és lányait, ami születésüktől egész életükön át elkíséri őket, még ha Grossumstadtban, Heppenheimban, Torontóban kötnek is ki. E ponton a székely mitológia a göröghöz közelít. Antaiosz, ez a mítikus hős minden országába érkező idegennel megmérkőzött és legyőzte őket. Viszont tudni kell azt is, hogy Poszeidón, a tenger, és Gaia, a föld istennőjének fia volt. Győzelmének titka meglehetősen egyszerű: valahányszor megérintette a földet, mindannyiszor ereje újult. A földanya ereje költözött belé, és ez némi romantikus túlzással így van annyi ezer év teltén is. Vagy lehet, hogy mégis én vagyok, aki túlbonyolítom ezt az amúgy sem egyszerű összenövést, és most már lassan, de annál biztosabban kihalnak, akik hivatkozásaikat, sőt, érveiket a hatvanas-hetvenes évekből vették, mert akkor voltak fiatalok. s ez a fiatalság egybeesett a szülőföld – vagy választott föld– meghatott és rajongó feldicsérésével. Akkor ez volt a legnagyobb érték, lévén hogy a valóban legnagyobb érték, a szabadság fikció volt csupán. De milyen az ember, képzeli, hát szertelen. Meg aztán mi is megkerestük az igaz vagy hamis megérvelését ennek a blokklakás-szabadságnak,, ennek a beülök az Arany Kapcába és jól leiszom magam szabadságnak. Erről most nincs is többet mit mondani.
Sófalvi Lajost és Parajdi Ágnest világért se öltöztetném haláluk után olyan testbe, ami heroizált, idealizált, mondjuk ahogyan akarjuk. Ezt egyszer már megcsináltam Dakóékkal, Boldizsárral és Reginával, az ivói őstelepesekkel, akik nagyjából ugyanakkor éltek, mint ez a felsősófalvi házaspár. Maga az eljárás egyfajta trükközés: nem ismertem az ivói földfoglalókat sem, mert mire a Mentéd oldalában meghúzódó boronaházat megláttam, ők már nem voltak az élők sorában. Akárcsak Sófalviék-Parajdiék Sófalván, mire a kertbe eljutottam, már csak emlékük maradt a meghasadt, mindamellett jól olvasható táblán, amit szürke kőbe foglaltak. Mik a trükközés veszélyei? Hát hogy egyáltalán nem olyan figurák kerülnek ki a sötétlaborból, mit amilyenek valójában voltak. Lehet, hogy az öregek unokái maguk sem ismernek rá azokra a kreatúrákra, amelyek a kétségtelen jószándék igézetében öltöttek testet, csakhogy e jószándék eleve besült a minimális hely- és emberismeret híján. Honnan e merészség, miért? Tán mert a kosár is saját árnyékától telik.